Dan Gilroy rendezői bemutatkozása, az Éjjeli féreg (Nightcrawler) egy társadalomkritikával jócskán átitatott, izgalmas alkotás lett, mely egy egyre betegebbé váló elmén keresztül mutatja be az Amerikai Álom perverz megvalósítását, miközben a látványos jelenetektől sem idegenkedik.
Az Álomgyárban korábban forgatókönyvíróként tevékenykedő alkotó első rendezése eddigi életművének kettős szemléletét ötvözi: az akciófilmes zsáner izgalmait (A Bourne hagyaték, Vasököl) a drámai tartalommal (Zuhanás). Az Éjjeli féreg főhőse Lou Bloom (Jake Gyllenhaal) aki munkahely hiányában piti lopásokból kénytelen eltartani magát, noha nagyratörő álmai és megnyerő beszéde egy fényes karrier felé mutatnának. Egy éjszaka alkalmával azonban Lou számára is megcsillan a szerencse: tanúja lesz egy autóbalesetnek, amit éhes hiénaként sereglenek körbe a helyszínre érkező gerilla-riporterek, hogy a véres felvételeket magas összegért továbbítsák a nézőkért harcoló csatornáknak. Lou megmámorosodik az éjszakai munkával járó gyors meggazdagodás ígéretétől, és saját vállalkozásba kezd Los Angeles utcáin: éjjelről éjjelre a rendőrséget megelőzve siet a bűntények és balesetek helyszíneire, hogy aztán pénzre váltsa a vért, amit megörökített. A kérdés persze az, hogy ez a gátlástalan, és minden morált nélkülöző élet- és szemléletmód meddig tartható fenn, és mikor sodorja el a személyiség utolsó emberies morzsáját.
Gilroy forgatókönyvírói tapasztalatát és tehetségét támasztja alá, hogy a – szintén általa írt – Éjjeli féreg beszippantó ritmusát nem az akciódús látvány viszi előre (noha kellő ízléssel és pillanatban az is helyet kap), hanem az érdekes sztoriba ágyazott mögöttes tartalom, mely a főhős ábrázolásán keresztül kerül kifejezésre. A film legnagyobb érdeme tehát a társadalomkritikával fűszerezett karakterfejlődés (pontosabban -hanyatlás). Lou Bloom tulajdonképpen a klasszikus gengszterfilmek hőseinek modern szubverziójaként, és az Amerikai Álom beteges self-made man-jének újabb kritikájaként értelmezhető. A bűnözőket szerepeltető zsáner ősfilmjei (mint A kis cézár vagy a Közellenség) Lou-hoz hasonlóan olyan férfiakat helyeztek a középpontba, akiket a pénz és a hírnév vágya motivált, céljaik eléréséhez pedig nem riadtak vissza az erkölcsi gátak és adott esetben a törvények áthágásától sem. Ráadásul az Éjjeli féreg főhősének előrejutását – a gengszterekhez hasonlóan – anyagi javak jelzik, mint a jobb autó, vagy a jobb fegyver, ami egy szenzációhajhász riporter esetén a kamerája (és ugye mindkettővel lőnek, ha az angol shoot-ra gondolunk). És bár kezdetben talán még sajnáljuk is a munkahelyeken minduntalan visszautasítást kapó, önmagát lopott fémáru eladásából eltartó piti tolvajt, Lou Bloom a karrierje előrehaladtával válik morálisan egyre kevésbé jóváhagyható karakterré. Eleinte még azonosulunk a csetlő-botló riporter próbálkozásaival, ahogy a rendőrségi adót hallgatván szelekció nélkül minden akcióra ráveti magát, de sikere és önteltsége növekedésével, illetve annak tudatában, hogy Lou mások kínján gazdagszik meg, egyre inkább undort érzünk a figura iránt. Ráadásul karrierje csúcsán, mikor szinte egyeduralkodó botrány-beszállítóvá válik az „éjjeli férgek” szakmájában, már nemcsak az erkölcsi, de a társadalmi törvény megszegését is kockára teszi egy nagy durranás – és egy sikeres videó érdekében. A film világában ekkor válik a legimmorálisabb karakterré, mi pedig semmi mást nem kívánunk, csak a bukását – akárcsak egy valamire való gengszterét.
A befejezés persze – például a Fegyvernepperéhez hasonlóan – rátesz még egy lapáttal az Éjjeli féreg társadalomkritikus attitűdjére. Lou kvázi-legitim munkáját pont a kereslet-kínálat elve szentesíti, hiszen a csatornáknak azért van szüksége a durva jelenetekre, mert a nézők erre harapnak. Gilroy alkotása az arcunkba tolja a kegyetlen igazságot: az erkölcsi gátak áthágásának talaját pont mi, befogadók teremtjük meg azzal, hogy vért akarunk látni. A lélektelen kapitalizmus hasonló kritikája fogalmazódik meg a Lou által eleinte nagyon zavaróan, monoton hadarással előadott monológokban is (melyek nem ritkán komikussá is válnak, pedig valószínűleg az alkotói cél nem ez volt), azontúl, hogy a férfi karakterének érzelemmentes, beteg pragmatizmusát is tovább fokozzák.
A társadalomkritikával tálalt karakter-hanyatlási dramaturgián túl persze nem árt kiemelni, hogy az Éjjeli féreg a jól időzített és izgalmas akciójelenetekkel (autós üldözés), vagy épp a kitartott suspense-szel (a villa-rablás meglesése) is odaszegezi a nézői szemeket a vászonra. Az időről-időre bevágott városképek és az éjszakai jelenetek stílusa pedig a plakáthoz hasonlóan a Drive – Gázt! hangulatát idézheti elénk. Összességében Dan Gilroy bemutatkozó alkotása egy sokrétű, kliséktől mentes és szórakoztató akció-krimi-dráma lett, amit nem csak az éjjeli baglyoknak ajánlunk. Férgeknek, bocsánat…
