Jó érzés látni, ahogy egy rendező felteszi a koronát egyébként is impozáns életművére. Alexander Payne Nebraskája ilyen kivételes alkalommal örvendezteti meg a közönséget. A film nem az újítás szándékával készült, ellenben olyannyira kiforrott és egységes stílussal bír, hogy minden egyes képe megmarad az emlékezetben.

Payne friss munkáját kézenfekvő, ám mégis problémás lenne „dramedy”-ként felcímkézni. Míg két legutóbbi rendezése, a Kerülőutak és az Utódok bővelkedett némi obligát humorban – ez a történetek jellegéből is fakadt –, addig a Nebraska leginkább a Schmidt története felé mutat elhajlást, ám a hangneme talán még annál is egységesebb. És persze komorabb. A rendező ugyanakkor azzal is betetőzi az utazás motívumára épülő sorozatát (értelemszerűen az említett három filmre gondolok), hogy hősei ezúttal hangsúlyozottan nem csupán fizikai utat tesznek meg: az utazás minden eddiginél egyértelműbb allegorikus-szimbolikus dimenziót is ölt. E jelentéstöbblet megalkotása érdekében Payne a megfelelő eszközökhöz folyamodik, a megfelelő stílusérzékkel.

Főhősünk, Woody (Bruce Dern) idős alkoholista, aki abba a tudatba ringatja magát, hogy egymillió dollárt nyert egy játékkal, és rövid időre vissza akar térni szűkebb pátriájába, Nebraska államba, hogy felvegye a nyereményét. Fia, David (Will Forte), habár jó ideje eltávolodtak egymástól, vállalkozik rá, hogy elkíséri útján az öregembert. A férfi valójában csak új impulzusokat, a környezetváltozás jótékony hatását reméli a kalandtól, nem mellesleg pedig egy elhibázott párkapcsolatból is menekül. A páros beiktat egy pihenőt: megállnak Woody szülővárosában, és látogatást tesznek a rokonoknál. Habár az elbeszélés minden eddigi Payne-filmnél inkább célorientált, a múltidézés szekvenciái az igazán nyomatékosak. A gyökereit újra felkutató öregúr története archetipikus történet, bevallottan ezt a benyomást hivatott erősíteni a fekete-fehér képvilág is, mely a miliőrajzhoz is nagyban hozzájárul. A színek hiánya, a velős párbeszédek, a karakterek lefojtottsága és az ihletett környezet nyomán egy általános érvényű história bontakozik ki, a tékozló fiú bibliai történetének egyfajta inverze.

Az idős családapa nem földi javait, hanem szeretetét és figyelmét tékozolta el, méghozzá olyan emberekre, akik nem viszonozták az önzetlen gondoskodást. Woody tragédiája épp ez a kisemberi naivitás, hiszen ez gátolta meg abban, hogy kiemelkedjék a szürke tömegből. A vélt nyereség csak ürügy, mellyel kompenzálni akar: megrabolt álmaiért cserébe ezt a lehetetlen elégtételt akarja kialkudni a sorstól – persze mindhiába. Hősünk ennyiben is Warren Schmidt rokona, ám gesztusaik tekintetében jobban nem is különbözhetnének egymástól. Ezért is örvendetes, hogy a főszerepet végül nem az eredetileg kiszemelt Jack Nicholson játssza, hanem a szerényebb karriert befutott Bruce Dern (a többi jelölt közül is csupán Robert Duvall lett volna alkatilag alkalmas a figura megformálására). A színész elképesztő alázattal személyesíti meg a szűkszavú, örökösen fintorgó és egy tömbből faragott nyugdíjast. Lényének egyszerűsége miatt érezzük nagyon emberinek és közülünk valónak, néhol szinte már azonosulásra csábítónak. A feleségét ragyogóan játszó June Squibb (aki már a Schmidt történetében is szakasztott ugyanezt a szerepkört töltötte be) szintén üdítő jelenség: imponáló arányérzékkel keveri a közönséges humort és a jellegzetes, vénasszonyos-katonás szigort. David, azaz Will Forte kissé halovány, ám az idősebb fiú szerepében feltűnő Bob Odenkirk (Breaking Bad) meghálálja kellemes epizódszerepét.

Payne filmjei eddig szinte mindig nagyon változatos helyszíneken játszódtak. A Nebraska ennyiben is kivétel. A játékidő zömében csak a mostoha közép-nyugati tájat látjuk a maga vidékies, ódon hangulatával, és – a kontrasztos képeknek, s a szenzitív kísérőzenének is köszönhetően – méltán válik épp a helyszín a történet legnagyobb archetípusává. Az eltékozolt ifjúság rendkívül erőteljes, szinte bibliai ősképévé (még a tárgyi miliő is a múlt század 20-as, 30-as éveit idézi). Woody és David útja azonban nem az újrakezdés reményét hozza, az idős férfi számára az utazás inkább dialógus a múlttal, illetve a múlt újraértelmezése. A zárójelenet már a megbékélés jeleit tükrözi: hősünk látszatgyőzelme csak a kíváncsiskodó barátoknak szól, a városka határában átadja fiának a terepjáró volánját, és kényszeredetten elfogadja, hogy életében először érte hozott valaki áldozatot, és nem fordítva. Egyfajta deprimált happy endet látunk tehát, mely valahol mélyen nagyon is reményteli.

„Szörnyű megöregedni” – ezt már John Wayne mondja Mark Rydell 1972-es, Cowboyok című westernjében. A nagy Duke egyik utolsó filmszerepe volt ez, idősödő kisembert alakított, aki egy csapat gyermek segítségével tereli végig marhacsordáját egy kietlen pusztaságon. Útjukat azonban keresztezi egy tolvajbanda, amelynek vezére párbajra hívja, majd aljas módon hátba lövi a nagy Wayne-t.  A banda fejét akkor egy harmincas éveiben járó, kissé zord küllemű fiatalember alakította, akit Bruce Dernnek hívtak.