A TIFF idei programjának egyik kiemelkedő eseményeként harangozták be A felfedező című, egész estés dokumentumfilmet, amelynek kezdeményezője, forgatókönyvírója és rendezője Xantus Gábor, operatőre Xantus Áron. A film gazdag archív képanyagot tartalmaz, mai kincsei pedig egy kalandos antarktiszi forgatás eredményei. Xantus Gábort és Áront főképp az előzményekről és a forgatásról kérdeztük.
X. G. Közel négy évtizede állok a filmfelvevőgép vagy a videokamera mögött. Rendezőként, operatőrként, önálló filmesként vagy társszerzőként. Ennyi idő bőségesen elegendő sőt, sok is ahhoz, hogy egy alkotó kialakítsa preferált műfajait. Ami engem illet, már kezdetben a dokumentumfilm világa vonzott, annak megannyi változatával, sokszínűségével, idő és tér távlatait határtalanul megnyitó lehetőségeivel. Erdélyi magyar filmalkotóként azonban mindig prioritás volt számomra az, hogy a távlatok hívása mellett mindig megmaradjak a „gyökereknél”, azoknál az értékeknél, melyek e tájakon születtek és bontakoztak ki, innen indultak és legtöbbször ide is tértek meg, miközben hozzáadtak valamit a magyar és az egyetemes kultúra és tudományosság kincsesházához.
A „látni és láttatni” jegyében a nagyenyedi Sáska László orvos és természettudós nyomdokain Afrikában forgattunk, Fenichel Sámuel és Bíró Lajos életművét Pápua Új-Guinea legeldugottabb, őserdei zugaiban dokumentáltuk felvevőgépünkkel, a geográfus és etnológus Xantus János életművének bemutatását Amerikától a Távol-Kelet szigetvilágán át a borneói fejvadász törzsekig követtük nyomon, dr. Hangay György kalandos életútjáról és tudományos munkájáról Ausztráliában és a Nagy-korallzátony térségében készítettünk filmet. Sorolhatnánk.
A többes számot azért használom, mert ezeket a felvevőgépes expedíciókat filmes fiammal, Áronnal közösen bonyolítottuk le, aki e dokumentumfilmek operatőre, sok esetben társszerzője, legközelebbi munkatársam. Így születtek azok az alkotások, de mondhatnám így is: expedíciós doku-portrék, melyek forgatási helyszínei a világ – ma már tény és való – minden kontinensére kiterjedtek. Hiszen legutóbbi filmünk, a szóban forgó A felfedező forgatásai során oda is eljutottunk, ahol a „fin del mundo” – azaz „a világ vége” kezdődik: a Tűzföldre, majd onnan a jeges déltengeren át az Antarktiszra.
Mint a fenti felsorolásból is kitűnik, minden eddigi filmünk magyar vonatkozású témát dolgozott fel. Az Exploratorul egy européer román tudósnak, felfedező-utazónak, Emil Racoviţă professzornak állít emléket.
A filmezést 15 éves felkészülés előzi meg. Melyek voltak ennek a szakaszai, fontosabb állomásai, buktatói? Honnan származik a film ötlete, kik álltak a projekt mellé?
X. G. Bizonyára nem sok olyan város van a világon, ahol egy személyiségnek két szobrot is állítottak. Emil Racoviţának két mellszobra áll Kolozsvárott. Az egyik a Mikó-kertben, a világon elsőként általa itt alapított barlangkutató intézet előterében, a másik a Farkas utcában. A köztudatból azonban erősen kikopott, ha egyáltalán ott volt, e tudós hatalmas életműve és emléke. Kolozsvár utcáin a megkérdezettek zöme mit sem tudott róla, többen egy utca nevét emlegették, amelyik egy ismert szálloda felé vezet. Kevés, nagyon kevés megkérdezettnek rémlett valami a barlangkutatásól, a Déli-sark expedícióról pedig egyáltalán nem hallott az utca embere. Hát ezért gondoltunk arra, 16 évvel ezelőtt, hogy érdekes és időszerű dokumenumfilm téma lehet Emil Racoviţă életművének filmes feldolgozása.
16 évvel ezelőtt, 1997-ben volt ugyanis a híres-nevezetes Belgica-expedíció centenáriuma. Ez az emberiség történetében az első olyan expedíció volt, mely interdiszciplináris rálátással kutatta az Antarktiszt, ember által addig nem érintett, teljesen ismeretlen térségben, mely akkor fehér foltnak, „terra incognitá”-nak számított. Ez az expedíció abban is világelső volt, hogy egy esztendeig jégbe zárva áttelelt a sarki éjszaka és tél fogságában, majd sikeresen visszahajózott Európába. Öt nemzet fiaiból állt e hajólegenda, a Belgica legénysége: belgákból, norvégokból, egy amerikaiból, két lengyelből és a román Emil Racoviţából.
Ekkor, tehát 16 évvel ezelőtt jeleztem a Román Televízió filmszerkesztőségénél – akikkel egyébként már több nagyobb horderejű produkciót is elkészítettünk –, hogy időszerű volna egy dokumentumfilmmel emléket állítani a tudósnak. Semmi nem lett belőle, senki nem állt a projekt mellé, a teljes közöny lengte körül ezt a tervet, mialatt arról sopánkodott az ország, hogy a nemzetközi médiában Romániát csövező utcagyerekek, lepusztult árvaházak és bankautomaták fosztogatói „képviselik”. Eközben a többi négy nemzet fáklyásmenettel és tűzijátékkal ünnepelte a Belgica-expedíció 100 éves évfordulóját – 1997-ben.
X. Á. Akkor határoztuk el, hogy megpróbáljuk mi magunk elkészíteni ezt a rendkívül bonyolultnak és költségesnek ígérkező filmet, a romániai dokumentumfilm-gyártás történetének eddig legnagyobb szabású produkcióját – legalábbis ami a földrajzi kiterjedést és a forgatási helyszíneket illeti. Három kontinens – Európa, Dél-Amerika és az Antarktisz – szerepelt a forgatókönyvben és hét ország: Románia, Belgium, Franciaország, Norvégia, Argentína, Chile és a Senki Földje. Barlangok mélyén, vízen és víz alatt, jégen és jéghegyek alatt terveztünk forgatni, hogy bejárjuk Racoviţă egész tudományos életpályáját. Első menetben megalapítottunk egy külön erre a célra létesített egyesületet: a Terra Incognita ONG-t, melynek magam ügyvezető elnöke vagyok, és elkezdtünk partnereket megnyerni az ügynek.
Mi ment zökkenőmentesen, és milyen váratlan akadályokba ütköztek a felkészülés során?
X. G. Tisztában voltunk a tervezett produkció horderejével, költségeivel, nehézségeivel és kockázataival, de éppen ezek motiváltak, hiszen volt kihívás és volt tét. A film kapcsán már a legelejétől fogva semmi sem ment zökkenőmentesen. Rengeteg akadály, gáncsolás érte a csapatot, sokszor az volt a benyomásunk, hogy valahol, valakik (?) nagyon nem akarják ezt a filmet. Sok kitartás, energiabefektetés, akarás kellett ahhoz, hogy ne tegyük félre ezt a projektet.
Egy másfél évtizedes vesszőfutással kezdődött, hogy partnereket és egy minimálisra zsugorított költségvetéshez finanszírozókat találjunk. Több száz oldal, egyébként teljesen eredménytelen levelezést őrzünk archívumunkban a The Explorer projekt kapcsán. Rendkívül tanulságos korrespondencia, akár korrajz is lehet.
Mivel az ún. országimázs vonatkozásában fontos lépést jelenthetett volna egy világszerte sugározható dokumentumfilm egy neves román tudósról és felfedezőről, első körben megkerestünk kormányhivatalokat és reprezentatív romániai intézményeket is. Azonnal mellénk állt a Román Akadémia, biztosított morális támogatásáról. Válaszolt a Constantinescu-kormány: gratulált az ötlethez és biztosított morális támogatásáról. Visszajelzett a Boc-kormány is: gratulált az ötlethez és biztosított morális támogatásáról. Kifejtette álláspontját a Környezetvédelmi Minisztérium (Racoviţă volt az első romániai nemzeti park és védterület alapítója) a Turisztikai a Minisztérium (Racoviţă volt a román EKE, a Frăţia Munteana egyik alapítója), és a Művelődési Minisztérium is. Mindhárom intézmény miniszteri szintű átiratban méltányolta az ötletet és magyarázta el, hogy miért nem állhat az egyébként érdekesnek és fontosnak minősített filmterv mellé. Évek teltek el eredménytelenül, steril levelezésekkel, kancelláriákon és kiskirályoknál tett látogatásokkal.
Közben a film forgatókönyve már elkészült. 2000-ben felkértem dr. Iosif Viehmann professzort, neves barlangkutatót, a tudós életrajzíróját, a ma élő egyetlen embert, aki közeli munkatársa volt a Racoviţának, hogy legyen a film tudományos főmunkatársa. Készséggel fogadta a felkérést, teljes mellszélességgel állt a filmterv mellé. Később több órányi, igen érdekes és értékes emlékezést rögzítettünk vele, mely szándékom szerint a film leghitelesebb vonulata lett volna. Közben kerestük a lehetséges partnereket, finanszírozókat, támogatókat. A romániai üzleti világ jó néhány, „hazafiságáról” híres üzletemberének is elküldtük a film tervezetét, többekkel személyesen is beszéltünk. Sokan nem is tudták, ki tulajdonképpen a tervezett film főhőse. Ki az a… Racoviţă? Ezt a kérdést később is többen feltették nekünk ilyen vagy olyan formában és nem is akármilyen körökben. A nem egyszer kínos, sőt tragikomikus helyzeteket nem is részletezem, őrizzük illúzióinkat.
Csupán kuriózumként említem, hogy azokban az években háromszor is jártunk a Kolozs Megyei Tanács elnökénél. Ugyanannál az elnöknél. Mindhárom alkalommal átadtuk ugyanazt a dokumentációt és mindhárom alkalommal elölről kellett kezdenünk a projekt ismertetését, mert annyira sem méltatta a Racoviţă-filmtervet, hogy észben tartsa.
Kialakulóban volt hát egy „párhuzamos projekt”, nevezetesen: hogyan reagál a kortárs romániai közélet, a politikum és a magánszféra egy olyan tervhez, amely pénzt nem hoz a konyhára, nincs benne profit, azaz semmire sem jó – csupán kultúra vagy tudomány.
Hogyan sikerült mégis kitartani ?
X. Á. Közben elkezdtünk forgatni. Önerőből. Bejártuk a Bihar-hegység karsztvidékét, barlangokban filmeztünk, archívumokat kutattunk, tárgyi emlékeket fotografáltunk múzeumokban és magángyűjteményekben, bejártuk Moldovát, a szülőhely vidékét, ahova Viehmann professzor is elkísért. Dokumentumértékű marad a scărişoarái jégbarlang mélyén felvett Viehmann emlékezés, ahol az idős professzor kötélen biztosítva több mint egy órát állt a jégfalon. Mindenki mindent „beleadott”. Ő is.
X. G. Igen, ma már biztos, hogy ha film előkészítésének másfél évtizedében nem találkozunk annyi közönnyel, értetlenséggel, kulturálatlansággal és – ki kell mondanom – sok esetben butasággal, talán nem is szorgalmaztuk volna annyira ezt a filmet. Furcsa, de talán ez is arra sarkallt, hogy konok kitartással csináljuk tovább.
2010-ben a filmtervvel felkerestem a bukaresti Fundaţia Arte Vizuale producer iroda vezetőjét, Vivi Drăgan Vasilét, és felajánlottam az ötletet, a filmtervet, a forgatókönyvet, az együttműködés lehetőségét. Drăgannak tetszett a téma, a forgatókönyvemet és a rendezői koncepciómat meg is pályáztatta a Nemzeti Filmközpont (Centrul National al Cinematografiei / CNC) dokumentumfilm-pályázatán, ahol a dr. Manuela Cernat professzor asszonyból, neves filmkritikusból, dr. Sorin Botoşeneanu operatőrből, a bukaresti színház- és filmművészeti egyetem (UNATC) dékánjából, és Andrei Ujică filmrendezőből álló bírálóbizottság magas osztályzattal nyilvánította nyertesnek. Ez volt az első konkrét lépés a film anyagi hátterének megteremtéséhez.
Aztán elkezdtük szervezni a csapatot. Személyesen kerestem fel Bukarestben Cristian Lascu neves barlangkutatót és fotográfust, a National Geographic Romania főszerkesztőjét. Meghívtam a csapatba. Örömmel elfogadta, jelenléte és szakmai tekintélye a film javára vált, ő pedig eljöhetett velünk az Antarktiszra.
Később, a csapat építése közben éreztem, hogy figyelnem kell arra is, hogy a nemzetiségi összetétel „rendjén” legyen, azaz: ne csak két magyar filmes és egy német származású professzor, tudományos főmunkatárs készítsen filmet Emil Racoviţáról. El kell mondanom, hogy a meghívott munkatársakkal, például a dr. Cristian Ciubotărescu orvos-szpeológus csapatával igen jól dolgoztunk a Bihar-hegység barlangjaiban, kiváló csapattársak voltak.
Milyen forgatókönyvírói és rendezői koncepció szerint indult a film, hogyan készültek a forgatások?
X. G. A filmről azt is mondhatnánk, hogy „posztumusz dokumentum portré”. De ugyanúgy expedíciós felfedezőfilm, de kicsit kalandfilm is lehet, egy korabeli, legendás expedíció útját rekonstruáló mozgalmas, látványos és magával ragadó, de mindvégig tudományos igénnyel kezelt útifilm is. Ilyen értelemben a dokumentumfilm műfaján belül „hibrid”, mely a klasszikus formanyelvet ötvözi a mai nézői igényekhez igazodó ritmussal.
Hogyan sikerült követni a Belgica nyomvonalát?A forgatócsoport által használt térképek tükrében mennyit változott a Déli-sark vidéke?
X. G. Ami az útvonalat illeti: a Belgica-expedíció kutatóinak és hajósainak köszönhetően igen pontos földrajzi leírás és térképészeti dokumentáció maradt fent. Ezt csak követni kellett, illetve találni egy olyan hajót, mely mérete és adottságai folytán behatolhatott a Belgica által is bejárt antarktiszi vizekre. Ami az esetleges változásokat illeti: nos mi nem tapasztaltunk látványos változásokat, pedig bizonyára vannak. Összevetettük a magunkkal vitt, korabeli fényképeket a mai helyszínekkel. Meglepett, hogy például ugyanazon a sziklaormon a hóhatár 2012-ben is pontosan ugyanott húzódott, mint 1898-ban.
Mit jelentett a film operatőrének e rendkívüli kihívás?
X. Á. A magam részéről mindvégig szorgalmaztam, hogy ezt a hatalmas szakmai erőbefektetést és anyagiakat is feltételező filmet forgassuk filmre, azaz celluloidra, hiszen ez még mindig, minden vonatkozásban a digitális technika fölött áll. Sajnos ezt végül nem sikerült elérnünk, noha a Kodak kész volt arra, hogy támogassa a produkciót. Igaz, hogy a filmtechnika emelte volna a költségeket, de a végeredmény mindenképpen megérte volna. Summa summarum: maradt a digitális kamera. Sajnos.
A forgatások igen érdekesnek, operatőri szempontból nagy kihívásnak ígérkeztek. Utólag elmondhatom: így is volt. Rendkívüli helyszíneken, barlangok mélyén, jégben, vízben világítottunk, szereltünk darut, bőrig ázva, de jó kedvvel forgattam a Beagle-tengerszoros hullámverésében is. A sors is velünk tartott. A fantasztikus fényjátékairól ismert Zgurasti-barlang bejáratának a filmezésekor is a Gondviselés irányította a Nap állását. A Tűzföldön fantasztikus fényviszonyok között dolgoztunk, de forgott a kamera a viharairól és hatalmas hullámairól hírhedt Drake-szorosban is, melynek több mint két napig tartó átszelésekor nagyon kevesen voltunk olyanok, akiket ne kényszerített volna a kajütökbe, mosdóba a tengeri betegség.
A Plancius, mellyel több mint 100 év múltával újra bejártuk a Belgica-expedíció antarktiszi nyomvonalát egy viszonylag kis méretű, de igen jól felszerelt, antarktiszi vizekre felkészített, holland zászló alatt álló hajó. Utasai megszállott természetvédők, kutatók, fotográfusok voltak. Sokat segítettek nekünk a forgatások alatt. A kapitány is igen megértő volt – egy darabig. Ahányszor kértük, rendelkezésünkre bocsátott egy jégálló, Zodiac motorcsónakot, mellyel behatolhattunk a sodródó, hatalmas jéghegyek közé, s ahol a rendkívül szerencsés fényviszonyok közepette készíthettünk felvételeket. Orosz kapitányunk türelme addig tartott, amíg vissza nem érkeztünk a fedélzetre. Utóbb mondta el, hogy ép eszű ember messze elkerüli és nem közelíti meg érintésnyire a toronymagas jéghegyeket, hiszen ezek bármikor eldőlhetnek, felborulhatnak, darabokra szakadhatnak, óriási robajjal a vízbe zuhanhatnak. Aki pedig ilyenkor ott van, hát annak – annyi. A felvett anyag azonban kárpótolt a kockázatért, a dorgálásért is. Aztán az esti, déli-sarki jéggel felszolgált whisky-osztásnál az orosz tengeri medve haragja is elmúlt, másnap már megint Zodiacba szállhattunk, hogy négy fős kis csapattal kikössünk a Cobălcescu-sziget jeges-sziklás partjain. Ott is úgy éreztük magunkat, mintha más planétán járnánk. Ez ott van a forgatott képanyag hangulatában is.
A 115 évvel ezelőtt lebonyolított nemzetközi expedíció jelentősége mérhetetlen, a kor egyik legnagyobb tudományos előrelépésének számít. Emil Racoviţă több évtizedes utómunkával dolgozta fel az Antarktiszról hozott anyagot, de életpályájának több fontos eseménye is volt, hiszen sokáig oceanológiai kutatóintézetet vezetett, később új tudományág, a bioszpeológia megalapítása fűződik a nevéhez, Kolozsváron barlangkutató intézetet alapított. A dokumentumfilm kitér ezekre is?
X. Á. Igen, a film eredeti forgatókönyvében mindezek az életpálya-vonulatok szerepelnek, megtalálhatók a forgatott képanyagban is, hiszen minden helyszínt bejártunk.
A film másik érdekessége, hogy több olyan fényképfelvétel szerepel benne, amit Emil Racoviţă és Frederick Cook készített: ezek sztereoszkopikus fényképek, az első 3D-s képek. Hogyan sikerült megszerezni ezeket?
X. Á. A Belgica-expedíció egyik nagy érdeme volt, hogy a fotografálás kezdetein ezt az új technikát magukkal vitték és máig maradandó minőségű, dokumentumértékű képeket készítettek. Noha az expedíció hivatalos fényképésze Cook volt, Racoviţă is vitt magával felszerelést, és rendkívül érdekes képanyagot hozott haza. Üveglemezre készült negatívokról van szó. Fotótörténeti kuriózum, hogy már akkor „felfedezték” és használták is a sztereoszkopikus, azaz a 3D-technikát, a térhatású fotográfiát. A Racoviţă-negatívokat egy bukaresti természettudós professzor bocsátotta rendelkezésünkre, aki magángyűjteményében őrzi ezeket.
A filmezést követő – egyébként aránytalanul szegényes – sajtóvisszhang alapján egy nagyon gazdag földrajzi dokumentumfilmre számítunk, rengeteg gyönyörű képpel, amit a déli sarkvidéken készítettek, a Belgica-expedíció egykori útvonalán. Ehhez képest a természeti képek aránytalanul kis teret kapnak a filmben, sok az archív (természetesen értékes) filmfelvétel, a lexikális adat. Miért kellett lemondani a lélegzetelállító képekről és hogyan érintette Önöket, hogy munkájuk legkalandosabb, legveszélyesebb és ugyanakkor legprofibb része ilyen kis mértékben járul hozzá a végtermékhez?
X. G. Az eredeti, általam írt forgatókönyv szerint ezek a felvételek mind be kellett volna kerüljenek a filmbe. Hiszen ezért dolgoztunk egy évig, három kontinensen. A film mostani, a jóváhagyott és finanszírozott eredetitől nagyon eltérő változatát a producer készítette, egy, a montírozásra beszervezett vendégrendezővel. Talán őket kellene megkérdezni, hogy miért néz ki így ez a film.
A Tűzföldről és az Antarktiszról visszatérve hol folytatták a munkát?
X. Á. A forgatások a Mallorca-szigetén, a Cuevas del Drach-barlangban folytatódtak, majd Belgiumban értek véget 2012 nyarán, pontosabban június hó végén. Tetemes mennyiségű, érdekes és igen látványos anyag gyűlt össze, melynek megtekintése és rendszerezése is rendkívül időigényes munkának ígérkezett. Neki is álltunk a képsorok „felleltározásának”, összegzésének, szelekciójának, a vágás előkészítésének. Egy év forgatott anyagáról volt szó, több tíz órás terjedelemben.
X. G. Tartott mindez addig, amíg 2012 júliusában a film producere számomra, mint forgatókönyvíró-rendező számára elfogadhatatlan ultimátummal állt elő: záros, ennek a filmnek az esetében rendkívül szűk határidőre kért elővágott anyagot, megtekintés és, mi több, jóváhagyás végett. A kijelölt határidőt 2012 augusztusára jelölte meg, tehát alig pár hét maradt e munkára.
Számomra akkor már világossá vált, hogy valami történt „menet közben”, hiszen a film végső formáját, tartalmi és formai vonatkozásban is produceri felügyelet és főleg produceri koncepció szerint kellene majd ezentúl alakítanom egy bukaresti vágószobában. Ezzel nyilván nem értettem egyet. Már azért sem, mert eddigi filmes pályafutásom alatt egyetlen producer sem kért tőlem jóváhagyásra, sugallatra vagy ún. konzultációra elővágott filmet, még kevésbé szólt bele végső formájának alakításába.
Egyébként az úgynevezett elővágás sem tartozik munkamódszereim közé, képtelen és fölösleges időpazarlásnak tartom ebben a műfajban. Amikor vágni kezdek, már a végső változathoz választom meg a képsorokat, pontosan tudom, mi hova kerül, látványban és hangzásban egyaránt. Meglátásom és filmes gyakorlatomban bevált úzus szerint a dokumentumfilm a vágás közben is építi, formálja, alakítja önmagát. Akár egy vers rímei, sorai egymásból születnek, egymásra hatnak. Így áll az alkotás egységbe, így lesz kerek egész tartalmilag, látványvilágában és ritmusában is. Egyik képsor hangulata szüli a másikat, a harmóniák vagy éppen disszonanciák hajszálon múló összjátékai sem matematikai képletek szerint születnek, hanem „menet közben”, a montírozóban. Tudjuk, milyen sokat számít egyetlen másodperc, egy elvágott kameramozgás, egy kitartott nagytotál, egy pillanatnyi csend. Mindez nem gyártható le előre. (Szemben egy játékfilm megannyi „duplájával”, ahol valóban elővághatóak, szelektálhatók a legjobban sikerült dialógusok, mozgások, szituációk.)
Nos, a barlangvilág és az Antarktisz krízishelyzeteit sikeresen átvészeltük, nem úgy mint azt, ami ez után következett. 2012 augusztusának végén a film teljhatalmú producere felmondta rendezői szerződésemet, a filmet azonnali hatállyal „magáévá tette” – hogy finoman fogalmazzak –, és eltiltott a további munkáról. Lépését ugyan nem indokolta, többszöri kérésemre sem, de érezhető volt: más rendező kell befejezze ezt a mozit.
Így is történt. A film leadási és elszámolási határidejére való hivatkozás (2012. november) csupán ürügyként szolgált, hiszen ez után még 8 hónapig, 2013 áprilisáig „szülték” a filmet az új vágó-rendezővel, ennek eredményét most a TIFF-en láthatta első ízben a közönség.
Azt is el kell mondanom, hogy ez az ún. prduceri változat messze áll a CNC által nyertessé nyilvánított, jóváhagyott forgatókönyvemtől és rendezői koncepciómtól, de még a prodcer eredeti elképzeléseivel sem egyezik. Csak hab a tortán, hogy a film alkotói listájára társrendezőként és társ-forgatókönyvíróként került fel a nevem annak ellenére, hogy a filmet az előtt senki meg nem mutatta nekem. O tempora, o mores – mondhatnánk...
Mit hiányol a film mostani változatából ?
X. G. A most bemutatott produceri változat képanyagának legnagyobb része fotográfiai archívra épül, alig jelenik meg pár képsor az egy évig forgatott, igen gazdag képanyagból. A túladagolt narráció, a hangulati elemek teljes hiánya és sok egyéb sutaság illusztrált rádióműsor benyomását keltik. Véleményem szerint a film ebben a formában egy hosszúra sikeredett, egyhangú, a végén már unalmas és követhetetlen riportműsor szintjén marad. A benne rejlő fantasztikus lehetőségek és a befektetett, túlzás nélkül heroikusnak is nevezhető munka ellenére. És még valami: a legizgalmasabb, leghatásosabb képsorok nem kerültek be filmbe. Nem is igazán értem, hogy miután sok pénzt fektetett be a gyártó a produkcióba, miért maradt minimalista a látványvilág megteremtésében, miért nem használta fel vagy használta ki a rendelkezésre álló lehetőségeket, a szituációkat, a gazdag képanyagot.
Az igazsághoz azonban az is hozzá tartozik, és ezt is ki kell mondani: szervezés tekintetében a Fundatia Arte Vizuale példásan teljesített. Bonyolult forgatások voltak, bonyolult helyszíneken, az előkészítés, helyszínbiztosítás és a jó szervezés ilyenkor létkérdés. Szóval: számukra sem volt rutinmunka.
A kolozsvári televízió műsorában említették dr. Viehmann Iosif egyetemi professzort, aki Emil Racoviţă asszisztense volt a kolozsvári barlangkutató intézetben. Miben áll az ő hozzájárulása a dokumentumfilmhez?
X. G. Viehmann professzor tudományos munkássága Racoviţă jegyében bontakozott ki és ez a ráhatás a mai napig tart. Ő a szemtanú, ő az, aki ismerte, aki dolgozott vele, aki számos érdekes történetet mesélt el róla a kameránk előtt. Közel három órányi anyagot rögzítettünk vele.
Érthetetlen és elgondolkodtató, hogy az új rendezői-produceri koncepció szerint a filmből teljesen eltávolították, kilúgozták (vagy kicenzúrázták?) Viehmannt. Őt is és egy másik emlékezőt, Maria Itu asszonyt is, akik a tudós életének utolsó időszakát a szemtanú hitelességével idézték fel. Több jel és jelzés is mutat arra, hogy nekem azért kellett távoznom a filmből a vágás szakaszában, hogy Vihmann professzor és Maria Itu ne kerüljenek be. Ők ott voltak bizonyos szituációkban, elmondták emlékeiket. Nyilván ezt az alkut velem nem lehetett volna megkötni. Akik ezt a döntést hozták jól tudták, hogy én nem dobom át a fedélzeten a munkatársaimat.
Hát… És ezek után, hogyan tovább ?
X. G. Jó kérdés. Némi életbölcsesség és talán nagyvonalúság (?) is kell már ahhoz, hogy egy ilyen helyzetet egy alkotó méltósággal kezelni tudjon. Szerencsére, nekem sikerül, természetesen a megfelelő konzekvenciák levonásával. Egyébként már régen nincsenek illúzióim, de időnként még „visszaesem” egy vélt normalitásba. Éppen emiatt A felfedező / The Explorer / Exploratorul című dokumentumfilm most bemutatott, produceri változatától mind szakmai, mind morális vonatkozásban a leghatározottabban elhatárolódom. Ez a film nem az a film – de még az árnyéka sem, sajnos. Aztán kérni fogom a mindenható producertől, a finanszírozó CNC-től és a valóban mindenható Jóistentől, hogy megcsinálhassuk A felfedező / The Explorer / Exploratorul című filmünket. Még akkor is, ha mindent újra kell kezdenünk. A nyitott kérdések, kételyek felől pedig kérném megkérdezni a leghitelesebbet: a producert, a Fundatia Arte Vizuale vezetőjét. Az esetleges válaszokat magam is kíváncsian várom. Maradjunk ennyiben…
