Egy Balkánról érkező filmre általában akkor vagyunk kíváncsiak, ha az maradéktalanul eleget tesz a jól belénk nevelt sztereotípiáknak. Ha nincs háború, akkor is érdekes ez a túlmisztifikált rezervátum. Kéznél vannak a romák, a szinte már elmaradhatatlan fúvószenével és vadromantikával együtt. Félő azonban, hogy a lassan kötelező kurzussá váló egyveleg erejét veszti. A klisék ellenére mégis jó film a Gucha!

Kusturica addig zsonglőrködött a cigányábrázolással, amíg ki nem alakult egy jól eladható zsánertermék. A sikerben nagy szerepet játszott a zene. Goran Bregović, a The No Smoking Orchestra (Zabranjeno Pušenje), vagy Boban Marković ma már védjegy. Épp erre hagyatkozott Dušan Milić is. A Gucha ugyanis nem más, mint egy zenefilm. A cselekmény két rezesbanda vetélkedésén keresztül fűzi a szálakat, míg el nem érkezünk a hősök végső megmérettetéséig egy kis szerb településre, Gučába, ahol évtizedek óta megrendezik a világ leghíresebb trombitafesztiválját. Épp a valós helyszíntől és a zene elbeszélésbe ágyazottságától lesz hitelesebb és élvezhetőbb munka a kultúrkör más hasonló darabjainál. Mindazonáltal játékfilm, és nem zenés home-video (Umca-umca macska-zaj, 2001), vagy jól szerkesztett dokumentumfilm (Šutkai bajnokok, 2005), hogy csak az elmúlt évek itthon is bemutatott darabjait említsem.

A Gucha! nem a zenéről mesél, hanem a zenén keresztül mesél könnyedén a tiltott szerelemről, a faji ellentétekről és még sok másról. A szerencsére gegnél nem több Rómeó és Júlia-történet párkapcsolati konfliktusa a cigány Sandokan Tigrisei és a szerb Satchmo fúvószenekarok szembenállásában teljesedik ki. Romeo (Marko Marković) halvány ígéretet kap szerelme Louis Armstrong-rajongó apjától: ha megnyeri a trombitaversenyt, viheti Julianát (Aleksandra Manasijević). Ezzel kezdetét veszi egy kellően vaskos és szertelen dupla fenekű zenészpárbaj: Rómeónak azért is meg kell küzdenie, hogy egyáltalán részt vehessen a friggyel kecsegtető dzsemborin.

Itt érkeztünk el a társproducer Kusturica akarva-akaratlan hatásához, ami inkább árt a filmnek, mint használ. A szerb ikonná avanzsált, bosnyák születésű egykori rendezőóriás hitelét visszanyerni igyekvő délszláv filmmogulként lopakodik be Dušan Milić alkotásába. Noha a zabálás és esküvő-nagyjelenet kimaradt, azért kapunk idézetet, utánérzést bőven. Van folyóparti fürdőzés, és persze túlsúlyos, kétszínű prostituált, aki időnként jól bekavar a rivalizálásban, létrehozva egy amolyan balkáni erőegyensúlyt. Furcsa fordulat ez Milić debütálásához képest, ugyanis a rendezőnek épp egy friss, kevés pénzből forgott akció-vígjáték hozott elismerést (Jagoda, avagy eper a szupermarketben, 2003).

Jót tesz a filmnek Romeo és Rocky csetepatéja a zenekari elsőbbségért, remek alkalom az altesti humor becsempészésére is. A ricinusolaj indította dominó a latrinában landol, Rockyval együtt. Ezen a ponton szokása az européer kritikusnak a piedesztálról fanyalogni, én nem teszem. Ki ne emlékezne a Macskajaj végére, amit mellesleg már Kusturica is kölcsönvett és kifordított (Amikor halott leszek és fehér, 1967).

Milić viszont nem időz a szarnál, hiszen a muzsika és az érzelmek fontosabbak. A zene és a közeg ismerős, ami jó ritmusú elbeszéléssel párosul. Végső soron a Guchának sikerül kissé túllépnie a hagyományos cigánybarokkon és szerb turbófolkon. Kellemes cigány és szerb etnozene verseng, majd vegyül egymással, akár csak a két nyelv a dialógusok során.

Összegzésként még annyit, hogy Milić megmenekül az üresfejű epigonság vádjától, hiszen jól használ fel egy még mindig népszerű, hagyománnyá váló motívumrendszert. Noha a dinamikus jelenetek sorjázása végül nem válik unalmassá, azért mégis lemarad arról, hogy kultuszfilmmé váljon. Ebben főleg a túl sziruposra sikeredett naiv romantikával operáló szerelmi szálat tartom hibásnak, bár itt is volt kihez fordulni (Kusturica - Az élet egy csoda, 2004). Egy bevált receptet láthattunk frissített formában, igaz nálunk kicsit késve (a Gucha 2006-ban készült). De már az is méltányolandó, hogy akadt forgalmazó, aki vállalta.

Ami pedig a szerb filmet illeti, a kérdés inkább az, akad-e egy olyan alkotó, aki képes lesz Kusturica hatása alól kivonni magát és újrafogalmazni a Balkán-képünket, amiben talán helyet kaphat a jelenkori viszonyok ábrázolása (A csapda, 2007), hasonlóan az újabb bosnyák filmekhez (pl. Szerelmem Szarajevó). Addig is élvezzük a durva tréfákat, a vérpezsdítő dallamokat …