Vannak olyanok, akik alig várják, hogy díjkiosztó gálára mehessenek film helyett – és vannak olyanok, akik alig várják, hogy beülhessenek egy filmre a díjkiosztó gála helyett. Ezzel nincsen semmi baj, mindenki számára van hely a kérgeshátú Földön, de az ilyen fesztiválok, mint a TIFF, elvileg pont azért léteznek, hogy a második fajta embereknek szolgáltassanak örömet.
Így aztán tíz napig a város filmbe öltözik, és kultúrát fogyasztunk, zabálunk, habzsolunk, borzalmas mennyiségű és minőségű filmen rágjuk át magunkat, hogy megtaláljuk azt a gyöngyszemet – lehet, hogy nem is egy teljes film, hanem egyetlen árva snitt, vágás vagy egysoros –, ami miatt megérte. Nekik szól a TIFF, rólu(n)k szól az idei arculat (a plakátok és a két szpot, ami közül a hosszabbik felér az emberkínzással így a fesztivál vége felé), ők az alap, amire számítani lehet, lehetett, immáron tizenegyedszerre.
És aztán az utolsó előtti napon a TIFF-en is vörös szőnyeget húznak a Fellner és Helmer által megálmodott Nemzeti Színház (régebb Magyar-, most Román-) lépcsőire, és előbújnak az árnyékból az első fajta emberek, akiknek a film szó hallatán is megfájdul a feje, de ahol vakuk villognak és színésznők csillognak, ott kell lenniük, a red carpethez úgy vonzódnak, mint csiga az esőszaghoz, hogy az idei Giurgiu-film analógiájával éljek. Politikusok, üzletemberek és olyan filmesek, akik csak azért filmesek, mert hátha így jobban tudnak csajozni. Állok kinn a lépcsőn, van még pár perc a gála kezdéséig, várom Törőcsik Marit. Egy ismerősöm hív, felveszem. Kiderül, hogy lát, integet. Lent áll, nem engedik be, mert sem sajtós bedzse, sem díszmeghívója nincs. Hogy jutottál be, kérdi. Sajtóigazolvánnyal, mondom. Engem nem tudsz bevinni? – kérdi. Minek? – kérdem vissza teljesen őszintén: nem tudom elképzelni, hogy miért is választaná valaki (aki sem díjat nem vesz át, se nem újságíró) a gálát egy akármilyen minőségű film helyett. És most sem tudom elképzelni: az ilyen gálákon a szakma egymást puszilja körbe, semmi, de semmi érdekes nincs azon a pár másodpercen kívül, amialatt az életműdíjasok szaladnak fel és le a színpadra, pár köszönő szót elrebegve. Az igazat megvallva: a díjkiosztók meglehetősen unalmasak. Én most megpróbálom kiválogatni az érdekesebb pillanatokat a második típusú emberek számára.
Az idén formabontó módon Chirilov nem lépett színpadra (habár folyamatosan meg volt neki köszönve valami), csak kollegája, Giurgiu moderálta végig a szinte kétórás gálát. Kezdődött a „kevésbé érdekes” díjakkal, mint HBO-forgatókönyvek, meg Let’s Go Digital, meg a helyi alkotásoké, amelyen az idén boldogságunkra ismét egy volt Sapientiás nyert, Visky Ábel Családi filmje. Talán ezek a kis díjak, apró jelenlétek lassan beássák (vagy beásnák ha nem Bukarestből lenne szervezve az egész TIFF) a köztudatba, hogy van egy erdélyi magyar filmes élet, filmes oktatás, filmes múlt, ami produkál jó dolgokat és számítani kell rá. Az est fénypontjai általában az életműdíjasok szoktak lenni, ez idén sem volt másképp. Claude Lelouch ugyan nem volt jelen, de a többiek bőven kárpótolták: itt volt Törőcsik Mari, aki kijelentette, hogy ez az egyik legszebb nap az életében. Kedves pillanat, a népek közti barátság kifestőskönyvbe való példája volt, amikor Giurgiu elmesélte, hogyan vagdosta ki a korabeli mozimagazinból a művésznő portréit, hogy kollázst készítsen belőle. Azóta eltelt pár év, de Törőcsik most is kedves és élénk (főleg, hogy ismét, a színpadról is mesélt klinikai haláláról), s a díjat gesztusszerűen Eckstein-Kovács Péter nyújtotta át neki.
A legkedvesebb pillanat viszont vitathatatlanul Geraldine Chaplin jelenléte volt. A legendás Charlie Chaplin nem kevésbé legendás lánya meghatódottan mesélt el egy mozzanatot gyerekkorából: mint kiderült, nagynénje román volt és gyerektelen nő lévén folyamatosan elkényeztette őt és testvéreit, így aztán a „román” kifejezés náluk az ajándékokkal és finomságokkal lett szinonimikus. Sőt, később az is kiderült, hogy ő maga is egytizenhatod részben román, így gyerekként azon töprengett, hogy vajon hány csupor román vér kell egy emberbe, hogy pont akkora arányban legyen román. Az állótapsot kapó színésznő beszédét szándéktalan iróniát teremtve egy cigány szóval zárta: a TIFF egy mistó fesztivál! A vérprofi, szerény, huncut és hihetetlenül energikus, a közönséget azonnal megragadó és elereszteni képtelen Geraldine Chaplin végül véletlenül a fődíj kiosztására is a színpadon maradt, ahonnan ragyogó szemekkel hallgatta végig Horia Roman-Patapievici-et, aki a román kultúra diadalútjáról beszélt. Mörog.
A könnyekig hatódás és boldogság után az első típusú emberek elrohantak fotózni és fotózkodni, koccintani és bulizgatni (mégiscsak ők az elsők, nem?), a második típusúak pedig beültek filmet nézni, amíg még van amit. Mert ugyan másfél hétig fesztiválváros Kolozsvár, de hétfőtől újra átveszi a hatalmat a kulturális tömegnyomor és a következő 354 napon ismét az amerikai filmeké a mozi: jönnek a 3D, gagyi, filmezés helyett renderelt, 3D, amerikai 3D-animáció-szuperhős-kaland-3D-filmek, CGI-jal, három dében.
A nyertesek listája itt található.
