Európa legnagyobb, s egyben a világ legjelentősebb – nem díjazott – leszbikus és homokos filmfesztiváljának adott ismét otthont az angol főváros. A Brit Filmintézet által 17-ik alkalommal megrendezett két hetes esemény évről évre áttekintést nyújt arról, hol tart ma a homokos kultúra, mennyire változott meg a világ hozzáállása, s hova vezet ez a még mindig fejlődésben lévő folyamat. Ez a két hét azonban nemcsak a mozi ünnepe volt, hanem a meleg filmkészítők filmművészethez való hozzájárulásának az ünnepe is, frappáns kis cseresznyés logóval.
Leszbikus filmek
Az egyik legütősebb film a nyitógálán levetített kultfilm-gyanús olasz Benzina volt (r. Monica Strambini), amely Elena Stancanelli thrillerjén alapszik. A szürrealisztikusra sikeredett mű hazájában, a meglehetősen heterocentrikus Olaszországban úttörőnek számít, lévén az egyik legszókimondóbb leszbikus film. A keserédes road movie két huszonéves lány, Stella és Leni, szerelmi története, akik boldog elszigetelődésben élnek Stella benzinkútjánál egészen addig, amíg Leni anyja fel nem tűnik. A középkorú nő, egy vitának köszönhetően, halálos pofont kap lánya barátnőjétől. A két lány megpróbálja eltüntetni a holttestet, de három fiatal homofóbiás őrült egy késő éjszakai mulatozásra kényszeríti őket. Stella, Leni és a csomagtartóba zárt holttest roncsteleptől, út menti falatozón át rave partiig száguldozik az olasz vidéken, míg el nem jön a reggel. A mindvégig feszes történet nagyszerű fényképezéssel párosul.
A szintén leszbikus témában utazó spanyol My Mother Likes Women volt az egyik favoritom. A pergős, poénokban gazdag történet Madridban játszódik. Sofia, a híres zongoraművész, születésnapján bejelenti három lányának, hogy ismét szerelmes, az öröm azonban keserédes. Az új partner, Eliska, cseh bevándorló, közelebb van a lányok korához, mint az anyáéhoz, mindemellett nőnemű. A három testvér egy leszbikus bárban köt ki, azzal a céllal, hogy felszedjenek valakit, s ráuszítsák Eliskára. A lányok azonban kudarcot vallanak, így a legkisebbre, Elvirára marad a csábítás feladata. (Az Elvirát alakító Leonor Watling-et többek között Pedro Almodovár Beszélj hozzá! című filmjéből ismerhette meg a magyar közönség.) Egy félreértésnek köszönhetően azonban Eliska visszamegy Prágába. Amikor Sofia szerelmi bánatában rosszul lesz a színpadon, a lányok elhatározzák, hogy visszahozzák a szeretőt Csehországból, aki nem sokkal később megkapja a kiutasító levelet, lévén illegális bevándorló. A frappáns forgatókönyv azonban tart még meglepetéseket a számunkra: Eliskát elveszi Elvira hódolója, a novellaíró Miguel... Az Inés París – Daniela Fejerman rendezőpárosnak összejött a bravúr: fergeteges dialógusokkal tarkított szellemes történet, gyönyörű színek, kiváló fényképezés és vágás, találóan összeválogatott színészek. Arra a tényre, hogy a leszbikus filmekben a nő már egyáltalán nem alárendelt, s nem a látvány szerepét szolgálja, mi sem jobb példa, mint a Lisa Gornick rendezésében készült Do I Love You? A filléres büdzséből készült mű tíz éve az első nagyjátékfilm az Egyesült Királyság leszbikus életéről, és napjaink Londonjában játszódik. Marina 30-as krízisben szenved: se gyerek, se PhD., se munkahely, csak egy idegesítő szőrszál a dekoltázs közepén és egy rendszeresen félrelépő barátnő. Hogy választ kapjon lecsúszott életére, kerékpárra pattanva exbaráttól exbarátnőkig, újsághirdetésből felszedett pasitól a szülőkig meginterjúvol mindenkit. Az eredeti hang, a kézikamera használata, a friss, üde stílus, és a remek muzsika a francia újhullámra emlékeztet, a főszereplő Raquel Cassidy pedig pimaszul jól játszik.
A szerelmi háromszöget sokan filmre vitték már, a taiwani Yee Chih-yen azonban egyedülállót alkotott a Blue Gate Crossing című filmmel. A történet három középiskolás, a heteró Yueh-chen, az egyáltalán nem biztos leszbikus Meng Kerou és a legmenőbb fiú, Zhang Shihao szokatlan kapcsolatát járja körbe, akik közül természetesen egyikük sem abba szerelmes, akibe kellene. A sztori középpontjában a nemi hovatartozást eldönteni nem tudó Kerou áll, aki az „én lány vagyok én a fiúkat szeretem” mondatot vési minduntalan a falra, a testnevelő tanárnak ajánlkozik, Zhang Shihaoval kavar, közben azon jár az esze, hogy megcsókolja-e barátnőjét vagy sem. Végül elcsattan az ominózus csók, de arra a kérdésre, hogy vajon Meng Kerou leszbikus-e, csak néhány év múlva kapjuk meg a választ. Megragadó film a tinédzser kor szeszélyeiről, képileg gyönyörűen megoldott jelenetekkel.
Homokos filmek
A 9 Dead Gay Guys (r. Lab Ky Mo) egy remek angol komédia két srácról, Byronról és Kennyről, akik férfiak orális kielégítéséből tartják fent magukat. Amikor egyik kuncsaftjukat, Jeffet megölik, megindul a hajsza a 3,5 inch hosszú fallosz s az ortodox zsidó Golders Green pénze után. A kérdés az, vajon átmész-e Golders Green igazán kemény „2 doboz Red Bull teszt”-jén, s hogy ezek a fiúk hús-vér heterók vagy sem? A friss, fiatalos stílus, a fergeteges narrátori szöveg, az effektekben és trükkökben gazdag technika Guy Ritchie Blöffjére emlékeztet. A fesztivál legjobb thrillere Francis Girod munkája, a belga – francia koprodukcióban készült Transfixed volt, amely a kevésbé ismert brüsszeli underground világ rejtett zugaiba invitál minket. Itt él a prostituált transzszexuális Bo, aki egy megmagyarázhatatlan sorozatgyilkosság gyanúsítottja lesz. Ahogyan nő a rejtély, úgy csap fel hősünk amatőr detektívnek. Nem meglepő, hogy végül egy rendőr kezén kattan a bilincs. A Bot alakító Robinson Stévenin 2001-ben alakításáért elnyerte a César-díjat. Első osztályú thriller, még Columbo is megnyalná mind a tíz ujját, azt hiszem.
Mahesh Dattani filmje, az úttörő Mango Soufflé a modern India homoszexuális társadalmára reflektál. A történet a sikeres divattervező, Kamlesh otthonában játszódik. Ebédre hívott barátai esküvel fogadják, hogy a férfi előző kapcsolatáról hallgatni fognak. Az összejövetelt azonban két váratlan vendég zavarja meg: az ex-barát és Kamlesh húga, akik egyébként jegyben járnak. Az izgalmas dráma szinte a végtelenségig húzza a szembesítés pillanatát. Egyetlen szépséghibája, hogy angol nyelven készült, meglehetősen kemény akcentussal. Az erős és durva filmek közül az amerikai Everett Lewis nyers, underground movie-ját, a szextől, erőszaktól sem mentes Lustert, az angol Gary Wicks End Game című izgalmas krimijét és a háziasan megoldott eutanázia rémálmairól szóló ausztrál Tony Ayres – a Berlinálé Teddy mackóját és az Ausztrál Film-intézet díját is besöprő – Walking on Water című filmjét emelném ki az igencsak hosszú sorból.
Rövidfilmek
A rövidfilmek mennyiségében ugyan nem volt hiány, minőségileg azonban meglehetősen gyengének bizonyult a szekció. A fesztivál egyik legjobb rövidfilmje, a holland You 2 (r: Pascale Simons) egy fodrászszalonban játszódik, ahol napi beszédtéma a leszbikusság, illetve a leszbikus törzsvendég, Sjettle. A történet az üzletet vezető anya és leszbikus lánya kapcsolatára fókuszál. A befejezés szakrális jellegű: az anya minden szó nélkül levágja lánya haját, utalva a másság elfogadására, illetve felvállalására.
A Paradise Lost egy csodálatos dokumentumfilm a rendezőnő, Inge Blackman saját életéről, aki 20 év múltán tér vissza szülőföldjére, Trinidadba. A szüleit kivéve többnyire arctalan alanyokkal készít interjút a homoszexualitás témájában. A film legszebb momentuma az, amikor leveszi arcáról a tradicionális maszkot, mintegy felvállalva leszbikusságát abban az országban, ahol Isten átkának, s továbbra is törvénytelennek számít a szexuális másság. A legviccesebb kisjátékfilmek a francia Le lait Nestlé, az amerikai Smoke Rings, a kanadai Banana Split és a szintén amerikai Size Em Up című alkotások voltak. A Le lait Nestlé (r: Hérve Joseph Lebrun) különböző alternatívákkal rukkol elő a sűrített tej orális és anális felhasználását illetően, a Smoke Rings (r: Ian Jarvis) a füstkarika péniszgyűrűként való funkcionálásával ismertet meg, a Banana Split (r: Graham Hollings) a banán szexuális képzelőerőt ösztönző hatásáról számol be sok-sok tejszínhabbal és ütős jazz zenével a háttérben, a Size Em Up (r: Chris Russo) pedig a melltartóvásárlás és méretvétel kínos perceivel ismertet meg, holott izgalomra semmi ok, hiszen professzionális kezekben vagyunk, vagy inkább vannak a melleink, az igencsak leszbikus gyanús eladónőknek köszönhetően. De mi van, ha a vevő is meleg?
Doksik
A fesztivál egyik legjobb dokumentumfilmje az indiai Miss Manju Truck Driver (r: Sherna Dastur) volt. A félig Shiva és félig Shakti Miss Manju teherautósofőr. Dacolva a nemi sztereotipizálással saját üzletet vezet, férfiruhákban jár, férfiakkal lóg, borotválkozik, otthon aggódó barátnő várja, saját családja pedig egyszerűen csak „Nagy Apunak” hívja. A film nemcsak a valaha házas Miss Manjuról ad tökéletes portrét, hanem az őt körülvevő indiai mikrotársadalom életébe is betekintést nyújt.
Egy másik kedvenc, a Stories from the Road, (r: Kyle Keyser) dokumentum arról, hogy milyen messzire elmegy egy rajongó, csakhogy találkozzon álmai sztárjával: készít egy filmet PJ Harvey európai turnéjáról, s úgy tesz, mintha professzionális filmkészítő lenne. Mindeközben olyan problémákkal kell megküzdenie, mint a kamera és keverőpult összeszerelése, turnéváltozás az énekesnő betegsége miatt, újrakezdés az Államokban, találkozás PJ-vel a WC-ben... Polgárpukkasztónak bizonyult az amerikai – angol – francia koprodukcióban készült The Legend of Leigh Bowery (r: Charles Atlas). Bárki, aki a 80-as évek Londonjában homokos klubokba járt, annak nem cseng idegenül az ausztrál Leigh Bowery neve. De ki is volt valójában Leigh Bowery? Egy őrült fantáziával megáldott divattervező, aki nem akarta, hogy mások is hordják a ruháit? Táncos, koreográfus, aki professzionális táncosokkal lépett fel sokkolva a közönséget? Egy túlsúlyos exhibicionista? Színész? Előadóművész? Énekes? A 80-as évek ikonja, aki elkezdte a 21. századot? Lucian Freud modellje? Charles Atlas filmjéből minderre választ kapunk, amelyben családtagok, barátok, művészek és rajongók vallanak a HIV fertőzésben elhunyt botrányhősről.
Érdekes témát dolgozott fel Jeremy Simmons Homo High című filmjében, amely a reality show-kat meghazudtoló őszinteséggel tárja elénk a texasi Walt Whitman középiskola nem mindennapi életét. Az intézet támaszként szolgál az ország különböző pontjairól érkező homokos diákoknak: többek között a 17 éves HIV pozitív Chase-nek, a transzszexuális Damiennek és a piercingtől agyonlyukasztott leszbikus Angelnek. Mindannyian vendégcsaládoknál laknak, azért, hogy megóvják szüleiket és testvéreiket a kellemetlenségektől. De mi lesz az iskola befejeztével? „Szarban leszünk megint”, szól az egyöntetű válasz. A radikális megnyilvánulások feltételeit az 1960-as/1970-es évek politikai mozgalmai (fiatalok emancipációs törekvései, kisebbségek felé nyitás, gyarmatosítás elleni harc stb.) teremtették meg. A gyakran botránytörő és tabufilmek egyre nyíltabban, naturalistábban foglalkoztak a szexualitással, a kisebbségi kultúrák jelenléte pedig az underground filmek után a mainstream filmekben is megnövekedett, ez pedig a kulturális beidegződések átformálását eredményezte. Megbotránkozni való azonban ma is akad bő-ven. A 25 000 látogatójú fesztivál 195 filmjében a pornográfiától a heteroig volt minden, mi szem szájnak, gyomornak ingere.
