Tegnap rajtolt a 14. TIFF, úgyhogy mi is rajtolunk. Mai négy rövid szöveges blokkunkban sokadszorra tér vissza Guy Maddin, de a „spanyol True Detective-ről" is szó lesz. A legérdekesebb viszont valószínűleg a török remake-gyár története lesz.
Guy Maddin, Evan Johnson: The Forbidden Room / A tiltott szoba, 2014, kanadai, 130 perc
[határok nélkül] A neves kanadai filmes, Guy Maddin tizenegyedik egész estés mozija egyben a leghosszabb is, amit valaha rendezett. A társdirektorként Evan Johnson által jegyzett The Forbidden Room 130 perces, ami ma már a multiplexekben sem ritka, Maddin kísérletező és múltidéző stílusának tekintetében viszont már-már maratoni hossznak számít. A cselekmény pedig szürreálisabb, lázálomszerűbb nem is lehetne: egy tengeralattjáró fedélzetén kezdünk, ahonnan rejtélyes módon egy erdőségbe kerülünk, és ettől kezdve minden helyszín kapu egy újabb, más zsánerű színtér felé, amíg Maddin végül vissza nem csomagolja a történetet. Mintha szkeccset, vagy legalábbis több kísérleti rövidből összefércelt nagyjátékfilmet látnánk, ám szó sincs arról, hogy a számos kisfilmet is jegyző Maddin ne lenne következetes. Filmjének egyik fő erőssége a kiszámíthatatlanság: sosem tudjuk, hová vezet az adott jelenet, a jobb kísérleti filmek pedig épp ilyen hullámvasútként hatnak.
A film cselekményrétegei tartalmilag és formailag is következetesek. Maddin korábban is elavult stílusokkal kísérletezett, amilyen például a némafilm, jelen munkája pedig egy experimentális trash. Mintha Stan Brakhage rendezett volna egy filmet a Troma stúdiónak, vagy akár ha Tarantino és Rodriguez Maddinre bízták volna a Grindhouse-duplafilmjük egyik felét. Az eredmény egy önironikus trash-komédia, ami egyszerre magasztalja letűnt korok stílusait és figurázza ki azokat. Elsősorban a pszichedelikus látványvilága lenyűgöző, mely inkább hajaz a Grindhouse roncsolt, harsányan kiszínezett, posztmodern vizuális stílusára, mint a trashfilmek hányaveti formanyelvére. E film képi világa olyan gazdag és kreatív, mintha életmű-összefoglaló monstre egotrip lenne Maddin részéről. (csá)
Vetítik: május 31., vasárnap, Iulius Mall Cinema City 3, 19:30, valamint június 2., kedd, Arta/Művész mozi, 19.30. (Camera interzisă)
Alberto Rodríguez: La isla minima / Mocsárvidék, 2014, spanyol, 105 perc
[árnyak] A Mocsárvidéket megelőzte a híre: ez az a film, amelyet mindközönségesen „a spanyol True Detective”-ként szokás emlegetni, ami csak azért fura, mert a spanyol thriller és az amerikai sorozat elkészültének ideje nagyjából egybeesett (sőt, Alberto Rodríguez filmje talán hamarabb is forgott), ennyi erővel tehát „az amerikai La isla mínimá”-ról is beszélhetnénk a True Detective kapcsán. Ami a két alkotást kétségkívül rokonítja – a zsáneren túl, elvégre ki nem látott még olyan filmet, amelyben két, ellentmondásos viszonyban álló detektív üldöz egy nőket mészárló sorozatgyilkost? –, az a hihetetlenül erős, sűrű atmoszféra. A Guadalquivir deltájának vonzása beszippant (de nem kellemes értelemben), az andalúz lápvidék mérges kigőzölgése szinte tapintható.
Ide, ebbe a közegbe érkezik meg a gyilkossági ügyet felderíteni hivatott két madridi nyomozó. Közvetlenül a Franco-diktatúra bukása utáni időkben járunk, az ország most tanulgatja a demokráciát, a konszolidálódás évei ezek – és mindenütt, a helyi viszonyokban, a vidéki emberek mentalitásában, a hatalmi struktúrák továbbélésében ott kísért a múlt, amelytől nem lehet egyik napról a másikra megszabadulni. És naná, hogy a múlthoz való viszonyulást egészen másként éli meg a két detektív: egyikük idealista, a régi rendszertől megvetően elforduló fiatalember, a másik pedig sokat próbált, vén róka, akinek a rezsim elnyomó gépezetén belüli szerepe eléggé tisztázatlan. Mindenesetre kettejük kapcsolatának egyre inkább meghatározója ez a kétértelműség, a gondolkodásmódban, módszerekben megmutatkozó különbség – amit mégis felülír a pillanatnyi egymásrautaltság.
A mocsár itt szimbólummá válik: nemcsak a gyilkosság tanújeleit fedi el, húzza magába, hanem a hősök rejtett, kibeszéletlen bűneit, amelyek motivációul is szolgálhatnak egy sötét ügy felgöngyölítése során. A Mocsárvidékről már most, a TIFF elején sejthetjük, hogy a mezőny egyik legerősebb filmélménye marad. (pazs)
Még vetítik: június 2., kedd, Monostor Open Air, 22:00, továbbá június 6., szombat, Florin Piersic/Repcsi, 23.00, valamint június 7., vasárnap, Diákművelődési/Studház, 21:00. (Mlaștina)
Ingo Haeb: Das Zimmermädchen Lynn / The Chambermaid Lynn, 2014, német, 90 perc
[határok nélkül] Szinte bántóan steril, merev képekkel indul a Lynn szobalány, és szinte kaurismakisan szenvtelen színészi játékkal folytatódik. A forma azonban a lehető legjobban passzol a címszereplőhöz: Lynn (Vicky Krieps) egy hotelben takarít, mégpedig eléggé kényszeres módon, ingyen túlórázva akár, ennek megfelelően érzelmi és szexuális élete is meglehetősen sivár. Csak annyit tudunk meg róla, hogy magától vonult be a pszichiátriára, és azóta is jár orvoshoz. Saját élete sótlanságát a hotel vendégeinek kukkolásával dobja fel: az ágy alá bújik és ebből a békaperspektívából lesz szemtanúja egy-két fura jelenetnek, míg egy szép nap a sors és a kíváncsiság nem sodorja egy domina (Lena Lauzemis) karjaiba. A nem túl durva szado-mazo játékokból egyfajta emberi(bb) kapcsolat látszik kialakulni, legalábbis Lynn a másik nőben kicsit magára is talál.
A kevésszereplős, egyszerű logikájú kamaradarab nehezen indul be, de a két, egymással óriási kontrasztban álló, és épp ezért egymást nagyszerűen kiegészítő színésznő miatt viszont hamar azon találjuk magunkat, hogy érdekel, mi lesz Lynnel, illetve hogy mi történhetett vele. A szép az, hogy nem lesz sem leszbikus programfilm, sem ötvenárnyalatos féligpornó a filmből, megmarad egyszerű, intim karaktertanulmánynak, és még némi finom, emberi humort is sikerült a snittek közé csempészni, a nyitott befejezés pedig sikeresen vágja el a történetet, még mielőtt vállalhatatlanná komplikálódna. Nem egy letaglózó erejű alkotás, de – főleg a címszereplő karaktere miatt – kellemes meglepetés lehet. (jbn)
Még vetítik: május 31., vasárnap, Cinema City Iulius 3, 22:00. (Camerista Lynn)
Cem Kaya: Remake, Remix, Rip-Off: About Copy Culture&Turkish Pop Cinema, 2014, török, 96 perc
[whats up doc] Rendezők, színészek, és filmtörténészek számolnak be a mindent újrahasznosító török filmgyártás aranykoráról egy kedves és hiánypótló történelmi dokumentumfilmben. Cem Kaya játékosan és ítéletektől mentesítve szemlélteti, hogy miképpen oldódott fel a hollywoodi befolyás a már világhírű isztambuli Yeşilçam utcájában. A 60-as évektől fogva rengeteg stáb indult innen az anyagiakban szegényes és nyakatekert kreativitást igénylő forgatásokra. Az ezt követő két évtizedben az évi 300 nagyjátékfilm gyártását tulajdonképpen három forgatókönyvíró termelte ki, akik nagy előszeretettel kavargattak össze mindenfélét, amit éppen megismerhettek nyugatról. A rendezők ehhez igazodva szintén befejeztek minden tizedik napon egy vállaltan összelopkodott filmet, nem számolva avval, hogy évtizedek múlva az égbekiáltóan bátor kölcsönvételekre fény derülhet. Ennek a feldolgozási és termelési folyamatnak a hosszútávú végeredménye egy olyan bábeli kavalkád lett az átörökölt filmvilágban, amely messze lekörözte elképzeléseimet. Mintha a török nemzet ténylegesen újraálmodta volna magának az amerikai és európai álomgyárat. Eredményképpen minden „igényesebb” jelenethátterében a Keresztapa túlidézett zenéje szól, Süpermen Batman jelvényű övet hord, Rambo zombi hadsereggel küzd, nemzeti sci-fit vágnak újra lopott Csillagok háborúja tekercsekből.
A lenyúlt ötletek etikai, filmesztétikai, és nem utolsó sorban lelkiismereti dimenzióit járják körbe a filmben felsorakoztatott beszélő fejek, akik részletesebben árnyalják ezt a sajátos remixelési tendenciát nem csak az ország politikai kontextusának tükrében, hanem a filmes szerzőiség és popkultúra ellenpontjainak ütköztetésében. A szinte végtelennek tűnő anekdoták és arhív filmrészletek sora nevetéssel töltötte el a mozitermet, de tulajdonképpen csak felvezette egy jóval komolyabb hangvételű üzenetét a filmnek, miszerint a török filmgyártás folyamatosan térdre volt és van kényszerítve egy olyan hatalmi apparátus által, melynek állandó érdeke a manipuláció és a szubverzió. Cem Kaya tökéletesen váltott hangnemet, figyelmeztetését élesen zárják az isztambuli Emek mozi lebontásának képei. (ij)
Még vetítik: június 2., kedd, Cercul Militar/Hadsereg háza, 23:15
