Majdnem 30 év múltán elkészült a magyar animáció egyik nagymesterének előre bejelentett utolsó alkotása, Madách Imre színművének filmváltozata. Így végre számot vethetünk a film első változata alapján, hogy valóban méltó lezárása-e Az ember tragédiája egy termékeny életműnek, vagy csak a legdrágább (több mint 400 milliós) és leghosszabb (179 perc) hazai rajzolt moziként fog bevonulni a magyar filmtörténetbe.
Jankovics még a 70-es évek végén gondolt arra, hogy monumentális animációt forgatna Az ember tragédiájából. Emellett a Bibliát szerette volna még vászonra álmodni, ám a Tragédia elhúzódó előkészítése, majd akadozó finanszírozása miatt a szent könyvek adaptációjáról letett. 1983-ban készült el a forgatókönyv, de csak 5 évvel később kapott rá indulópénzt. Az első elkészült szín az Űr volt 1990-ben, majd többé-kevésbé évente született meg egy-egy újabb szelet a drámából. A rendező nem kronológiailag dolgozott, így amikor a 90-es évek derekán befejezte a film kétharmadát, a 15. színnel egyetemben, csonka tévépremierre is sort került. Már ekkor látszódott, hogy fontos feldolgozás születik, amire később is oda kell figyelni. Jankovics az MMK-val lezajlott csörtéje után a Prima Primissima-díj pénzösszegéből hozta végül tető alá a produkciót, így az évek folyamán, a különböző tévécsatornákon többször levetített csonka rajzfilm hiányzó epizódja, az Ó Fortuna! (a londoni szín) is elkészült. Az, hogy milyen forgalmazást képzel el a rendező a filmjének, egyelőre talány, hiszen epizodikussága mellett még hosszúsága is nehezíti a mozis bemutatót. Maradhat tehát a DVD.
Az alábbiakban nem a végső változatot vesszük górcső alá, hiszen az alkotó már 10 évvel ezelőtt is azt nyilatkozta, hogy a rádiójátékszerű hibás hangot lecseréli majd és a színeket is összébb húzza egy televíziós premierre. Az tehát, hogy mi lesz a végső sorsa Az ember tragédiájának, kétséges.
A magyar filmvilágot nem igazán érdekelte Madách dialektikus drámamonstruma, így Szinetár Miklós tisztességes tévéfilmje (Az ember tragédiája, 1969) és Jeles András kisgyermekekkel eljátszatott parafrázisa, az Angyali üdvözlet (1984) kivételével ez a harmadik filmes próbálkozás az adaptációra. S kivételesen nem is sikertelen. Jankovics stílusa és a madáchi szöveg házassága termékenynek bizonyult, amely azért nem mentes a hibáktól sem. A rendező átemel bizonyos remek megoldásokat korábbi János vitéz (1973) és Fehérlófia (1982) című munkáiból, mégis inkább a Magyar népmesék-sorozat és az Ének csodaszarvasról (2002) szimbólumaira épülő, már-már enciklopédikus illusztrátori stílusát fejleszti tovább. Az archaizmusért való rajongását maximálisan kiélhette a világtörténelmi korokon végigrohanó alapmű vizualizációjában, ahol ezernyi utalást rejtett el emberi és tárgyi metamorfózisokba csomagolva. Képi világa egyaránt ezekre az átalakulásokra épül, amelyben a korok, tárgyak és emberek, különösen persze Ádám reinkarnálódik, születik újjá és bukik el. Ezt még aláhúzza a hegeli dialektikán nyugvó eredeti alapszöveg is. Bár úgy tűnik, Jankovics nem értelmezte át radikálisan az eredeti művet, meghagyja a mű tizenötös tagolását, mégis rengeteg aktualizációt épít a filmjébe.
Az első két szín, a Teremtés (1997) és az Édenkert (1999) a két főszereplő manicheista színrelépését mutatja be; Lucifer a sötét Lófej csillagködből, Ádám és Éva az Éden fájának törzséből születik. Jankovics a kabbalisztikus Adam Kadmonját és Adam Beiggalját, a jó és rossz ősszellemét ütközteti Ádám és Lucifer alakjában, akik a film egyes részein hol körvonalként, hol elmosódott, átlátszó alakként szemlélik a történéseket. A rajzfolyam fokozatosan töltődik fel szimbólumokkal. A Jégkorszakban (1997) a korai ősanya motívumok, a Kő és homokban (1992) az egyiptomi művészet frontális ábrázolásai, a Démonkráciában (2003) a vörös és fehér görög vázafestészet jelzik a társadalmi-hierarchiát. Míg az athéni szín a mai demokrácia egyértelmű kritikáját adja, addig a Herkules a válaszúton (2000) római epizódja inkább csak Fellininek (neki ajánlja a filmet) és Eizensteinnek állít emléket. E szín látványához nagyban hozzájárult a 3D-s technika használata is. A Satyricon (1969) (Trimalchio lakomája) és a Jégmezők lovagjának (1938) megidézésével (Prokofjev zenéjére vonulnak a harcosok) szinte átlovagolunk a római szobor -és mozaikművészetből a középkori krónikák miniatúrafestészetéhez. Az Egy jottányit sem (2006) konstantinápolyi színében otthonosan mozog a rendező, aki a Mondák a magyar történelemből című sorozatának stílusát vitte itt tovább. Ez a rész az első határkő is a film belső szerkezében, a fokozatosan és harsányabban fejlődő képi világ és a dramaturgia mozgalmassága itt először éri el horizontját és lép vissza vizuálisan egy újabb „kezdethez”.
A párizsi forradalmat keretező prágai színek, a Minden oly sötét és a Több fényt (1996), a rézkarc vonalminimalizmusával jelennek meg. Az előzőek által körbefoglalt, trikolor színekben pompázó Forradalomban (1991) is karikatúraszerű alakok bukkannak fel, akikre fenyegetően vetül a guillotine árnyéka. A második belső film a leghosszabb (28 perc) és legújabb londoni színnel ér véget. Jankovics szándékán látszik, hogy az Ó Fortuna! (2009) szinte a Tragédia záróakkordja is lehetne. Madách korától, az 1860-as évektől forog az idő kereke napjainkig, a konformista világig. A sors kereke mindenkit bedarál, csak egyszerű massza, salak marad az emberiségből haláltánca után, és az egyetlen eszme, a nő, Éva, akiért Ádámnak érdemes folytatni az utat. Így kerülünk az újabb kezdethez, a jövőbe.
A Falanszter (1993) ismét minimalista nyitánya a mű harmadik belső filmjének. A rendező saját bevallása szerint, az NDK-s képregény stílusára alapozott, ám az expresszív motívumfejlődés ezúttal elmarad. A képregényvilágból a sötét sci-fi univerzumába, az Űrbe jutunk, ahol Ádám hideg monolittá, űrhajóvá alakul. Majd az eszkimó szín a Csend, hó, halál (1993) technikailag a legelpuskázottabb, eszközében a legüresebb része a filmnek. Szinte alig láthatunk valamit a jelenetekből, a karakterek belevesznek a túlságosan világos horizontba. Sajnos emiatt csak összehúzott szemmel fedezhetjük fel a kóválygó alakokat, s csak a párbeszédekből derül ki, mit is kéne látnunk – sőt az epizód végén az igluból előbóklászó Éva alakját is csak akkor vesszük észre, amikor megnézzük a következő szín átvezető első snittjét, ahol láthatóan nem hibázott a fénymegadó. A Csend, hó, halálban kiüresedik a film, alig látható szimbólum és allegória, csak torz alakok. Az Ébredés (1998) a tragédia utolsó fejezete, amelyben Jankovics szintén nem a küzdést állítja középpontba, hanem a híres zárómondatot túllépve – akárcsak az Ó Fortunában! – Ádámé lesz az utolsó szó, aki zokogva Évát hívja. A rendező talán egy kissé didaktikus olvasatában a szeretetet és a családot hagyja meg egyetlen értéknek, amiért érdemes küzdeni. De felemás érték is ez, hiszen Ádám famíliájának születése pont annak gátja, hogy öngyilkosságával megakadályozza az emberiség haszontalan útját. Jankovics filozófiája azonban már nem gondolkodik el ezen, ha keserűen is, de meghagyja hősének ezt a konzervatív eszmét.
A rendező hármas egységében eklektikus történelmi tanmesét dirigált le nézőjének. Valójában annak az Embernek a tragédiáját viszi vászonra, aki Istentől született és annak a világnak az ura, amely az univerzum középpontja. A film első harmada pont ennek a hitnek és eszközének a vallásnak, valamint a társadalmi hierarchia eszméjének a halálát mutatja be, szinte a kopernikuszi fordulatig egybefogva. Tankréd (Konstantinápolyi szín) történetével elvész az eszme: a Föld (és benne az ember) nem a világ origója. A középső részben a tudomány eszméjének szabadságától jutunk el a kapitalizmus bilincskényelméig. Bizonyítva a darwini fordulatot: az ember nem Isten teremtménye, sem ura univerzumának, sőt Freud után, már saját magának sem. Ez ölt testet a londoni szín végén, ezért tűnhet már itt tökéletes lezárásnak a Tragédia. Ám a rendező Madách-csal karöltve elbeszéli a jövőt is egy harmadik felvonásban, hogy a szellem bukása után teljes legyen a valós fizikai szétbomlás is.
Jankovics filmjén sajnos meglátszik, hogy túl sokáig készült. A technikák keveredése, az aláfestő zene állandó ismételgetése (amúgy is közhelyes Mozart Requiemje), a kissé archaikus eredeti szöveg és a párhuzamosan, néhol követhetetlenül túlburjánzó (Démonkrácia), máskor lelassuló szimbólumfolyam (Minden oly sötét) egyaránt a film negatívumai közé sorolhatóak. Didaktikussága miatt néhol olyannak tűnhet, mintha a magyar népmesék Jankovicsa csak egy komolykodó tanmesét készített volna. Sokak szemében talán ennyi is fog maradni, mégis úgy gondolom, hogy – esetlenségeit és hibáit nem figyelmen kívül hagyva – komoly mű született. Egyrészt mert áporodott szag nélkül sikerült visszaadnia az eredeti drámai költeményt, másrészt, az a rengeteg kulturális AHA!-élmény, amelyet a film eklektikussága hordoz, a vizuális ötletek, s a mű pazar, de olykor kíméletlen megvalósítása mindenképpen (többször) nézni való intellektuális élményt nyújthat, amiért érdemes volt ennyit várni, s talán még tovább is érdemes lenne. Tisztességes lezárása egy életműnek.
