Tizenegy éve van Kolozsváron Filmtettfeszt, egy olyan dolog, amire büszke vagyok, amit szeretek, várok, szívesen látogatom, és elégedetten, mosolyogva gondolok vissza rá.
A megnyitón Zágoni Bálint, a Filmtett menedzsere szerényen egy immár családias fesztiválnak nevezte a 11. Fimtettfesztet, ami részben igaz is, mert ahogy beteszed a lábad a Győzelem moziba, továbbra is rengeteg az ismerős, mindenki vigyorog mindenkinek, köszöngetünk, kezet fogunk, ölelkezünk, puszilózunk. Most mégis vagy kibővült ez a filmszekta, vagy pedig a frissen érkezett diákok is felkeresték a magyar filmtermés idei (erdélyi) szüreti bálját. A vetítések időtartama alatt egyszer sem maradt üresen a moziterem, és azon gondolkodtam, anyaországi testvéreink lelke azonnal galambdúc lenne, ha ezt látnák. Az idei Magyar Filmszemle apokaliptikus, nyammogó hangulatának egy igazi pozitron párja volt a mi kis filmszemlénk, s miközben a magyar film helyzete egyre savanyúbbnak tűnik, amit legfeljebb befőttként eltesznek a kamrába, addig is íme, a közönség optimista, lelkes.
Az idén nagy lelkesedéssel mutatták be Kertész Mihály (Michael Curtiz, igenbiza, a Casablanca rendezője) A tolonc című filmjét (1914-ben készült!), ami egyúttal a fesztivál nyitófilmje is volt, és a plakáton is belőle láthattunk egy részletet. Igen, hatalmas moziélmény, nagyszerű film volt. Nemcsak azért, mert Kolozsvár egyes helyei jól kivehetően megjelentek feketén-fehéren a vásznon (hadd ne részletezzem, hogy ez mekkora érzés), hanem mert tényleg egy izgalmas, igényes, ma is szórakoztató mozi, a(z össz)magyar film híres és gazdag nagyapja. Még szerencse, hogy előkerült ez a gyöngyszem is, így megtudtuk, hogy miből maradunk ki, ha elveszik. Stílusosan élő zene kísérte a filmet, a hálás feladattal Szép András birkózott meg.
A szervezés nem volt teljesen zökkenőmentes. Folyamatosan voltak apróbb késések, amiket általában a meghívottakkal való tartalmas beszélgetések miatt nem lehet felróni. Én ezt annyira nem bántam, mert hanem jópár filmről lekéstem volna. A mozi előtt a bagósok állandó halmaza pedig szintén jól viselte a csúszásokat, legalább volt idő beszélgetni, megszusszanni a filmek között. Az egyik nagyon kellemetlen pillanat Lakatos Róbert Csendország című filmje alatt ért, amikor a vetítőben (vagyis az emeleten, Szén János keze között) becsapott a ménkő, a laptop és a projektor közti kábeles időintervallumban egyszercsak a film hangja megbicsaklott. Jani sokáig egyszemélyes különalakulatként maga tartotta a csatlakozást abban az egy pontban, ahol még érintkezett. Lakatos Róbert, a film rendezője éppen akkor érkezett meg, és próbálta javasolni, hogy amíg a probléma megoldódik, állítsák meg a filmet. Jani vért izzadva tartotta a kábelt, moccanni se mert. Végül is a film levetítődött, szerencsére többször is meg kell nézni, a szervezők pedig minden bizonnyal nagyon sajnálják az ehhez hasonló kellemetlenségeket, mert tényleg nagyon komoly szervezőmunka áll a Filmtettfesztek mögött. Ugyanakkor például a Comedy Clujhoz hasonlítva ezredannyi pénzből, támogatásból van felpofozva az egész, ilyen értelemben maximálisan családi vállalkozás, kénytelen-kelletlen spontán sok esetben.
Idén a dokumentumfilmes tömbök mintha gyengébbekre sikeredtek volna. A tavalyi felhozatal számomra nagyon magasra tette a mércét, lehet hogy csak annak fényében tűnik alultápláltnak a mostani felhozatal. A Csendországot viszont nagyon vártam, a kilenc évvel ezelőtt készült változatot már volt szerencsém (többször is) látni, és nagyon kíváncsi voltam, hogy mivel egészül ki a történet. A süketnéma csángó kisfiú, Alfi időközben megnőtt, és nagyon hasonlít édesapjára. Rég éreztem ennyire furán magam. Mikor először láttam a filmet, akkortájt érettségiztem le. Azóta Alfiból is férfiember lett. Kíváncsi vagyok mi lesz, hol leszek, mire Alfi megnősül (ugyanis a folytatás is be volt ígérve). Időközben persze a film stábja is kicserélődött, az operatőr (Bántó Csaba) és a vágó (Dunai László) például frissen végzett volt Sapientiás diákok. Egy másik üdítő kivétel Zágoni Bálint hiánypotló, igényes munkája, a Janovics Jenő, a magyar Pathé című filmje, ami másodpercenként elképesztett, sokkolt, meglepett, megörvendeztetett és elkeserített. Mindenkinek kötelező, akit kicsit is érdekel milyen (filmes, és nemcsak) világ volt itt Kolozsváron a századelőn.
A nagyjátékfilmes felhozatal annyira sokszínű, hibrid halmaz, mintha nem is lenne illethető rá a „magyar film” gyűjtőnév. Mindenik filmen látszik, hogy ki innen, ki onnan szedett össze pénzt a filmjére. A Womb, Fliegauf Benedek legújabb filmje például nem is magyar nyelvű alkotás. Egyébként talán ezt a filmet övezte a legnagyobb érdeklődés, a mozi dugig megtelt. Nem véletlen, Fliegauf az egyik legkülönlegesebb, legérdekesebb kortárs magyar filmrendező, legújabb filmje szintén olyan történet, amihez hasonlót eddig még nem nagyon láthatott a nagyérdemű. Nekem mondjuk nem ez lett a kedvenc Fliegauf-filmem, de olyan nagyot nem is csalódtam azért. Aztán persze kötelező rosszként a tavalyi év legnézettebb magyar filmjét, az Üvegtigris 3-at is megnéztem félig. Persze ahhoz képest, hogy mai napig se tudnék azonnal mondani az első két Üvegtigrishez hasonló bűnrossz filmet, ez a harmadik rész végre felfedezi azt a hatalmas dramaturgiai trükköt, amit párhuzamos montázsnak hívnak, így aztán ha az egyik helyszínen már nem is lehet a gagyiságot fokozni, gyorsan át lehet vágni a „mindeközben...”-részre, oszt' máris kevésbé kínos. Mindenesetre az emberek élvezték, kacagták, ez is bizonyítja, hogy moziban érdemes nemcsak a legjobb, de a legrosszabb filmeket is megnézni, mert így együtt, sötétben, a vászon előtt átragadhat rád is valami a hangulatból, egy percig nem figyelsz, s már te is a többiekkel röhögsz (mondjuk pont az Üvegtigrisek esetében ezt én nem feltétlenül óhajtom, vagy várom el). Aztán volt Elek Judit a Visszatéréssel, és elmondta, hogy igazából ő nagyon szereti nézni a vidám alkotásokat, ő is szeretne nevettető filmeket készíteni, de még nem nagyon menne ez a műfaj neki. Volt a Pál Adrienn című film főszereplője, Gábor Éva is, akiről kiderült, hogy egyáltalán nem olyan az életben, mint a filmbeni Piroska: életvidám, tele lendülettel, kisugárzással, és szívesen válaszol a kérdésekre.
A vasárnapi gyerekfilmekre is jöttek rendesen az anyukák gyerekeikkel. Aztán voltak sapientiás, PKE-s, Babeş-Bolyai-s rövidfilmek is bemutatva, mint minden évben, és a Filmtett-tábor filmjei is. Az utána következő rövidfilmes csokor nagy meglepetésemre „piszok jó” filmeket rejtegetett. Kedvencem a Porcukor című film volt, és elgondolkodtam, hogy ha ebben mindenik színész ennyire jól játszik, akkor mire nagyjátékfilmbe kerülnek, mi lesz velük. Ugyanígy az East Side Stories című szkeccsfilm, ami a Filmtettfeszt zárófilmje volt, négy nagyon jó kisfilmmel örvendeztetett meg.
A már megszokott módon idén is volt torta, kettő is, én pedig mindkét tortából ettem, mert éhes voltam (de amellett érveltem, hogy beszámolómban majd le kell írjam mindkét torta ízét, s emiatt vagyok kénytelen sajnos két tortaszeletet is elfogyasztani). Minden bizonnyal még sok mindenről be lehetne számolni, boncolgatni picivel többet a megnézett filmeket, elmesélni részletesebben az egyes filmekkel való találkozást, lehetne személyesebbre venni picit a figurát, elmondani, melyik este kivel találkoztunk, vagy konkrétan éppen azt, hogy az unokatestvérem Vásárhelyről Kolozsváron járt, és barátnőivel éppen a Filmtettfeszten voltak, így találkoztunk.
Nagyon sok rendezvénnyel, fesztivállal kapcsolatban érzem azt, hogy kifárad, megunja, nem bír újítani. Nem akarok senkit megbántani, úgyhogy nem is jelölök meg semmilyen példát. Mindenesetre a Filmtettfeszttel kapcsolatban ezt nem érezni szerencsére. Nem azt mondom, hogy évről évre látványosan újul, egyre jobb, vagy mit tudom én. De nem is romlik, nem fárad meg, nem nyafog. És ingyenes. Meg családias. Találkozunk jövőre ugyanitt.
