Profi stáb, kimagasló filmes színvonal és elhivatott fesztiválközönség népesítette be a Primanima fesztivál idejére Budaörs kicsi főutcáját. A négynapos animációs ünnep „kicsiknek és nagyoknak” egyaránt kínált megmutatkozási lehetőséget. „Négykezes” fesztiválbeszámolónk következik.
Habár három éve tudok róla, most jutottam el először a Primanimára. A társalapítók, Patrovits Tamás és Orosz Anna Ida nyilatkozatait olvasva feltűnő volt az a törődés és mély kapcsolat, ahogy beszéltek a fesztiválról, sokszor a „gyermek” metaforát is említették. A 10 éves „gyermekkel” találkozva megállapítható, hogy tényleg sok törődést, szeretetet kapott, mert remek kis emberke lett belőle, világra nyitott és odaadó, a nüanszokra figyelmes és érzékeny. Már attól a pillanattól kezdve, hogy a Jókai Mór Művelődési Ház információs pultjánál kezembe vettem a neonszínű katalógust és prospektust, szembesültem a plakátokkal, az egész látványvilág kidolgozottságával, az az érzésem támadt, hogy pillanatról pillanatra tágul előttem a vizuális ismeretek világa. Nem véletlen ez, hiszen az egyik helyszín, a Babtér (Budaörsi Animációs Bázis és Kreatív Tér) év közben folyamatosan oktatási helyszínként működik, tehát a fesztivál szervezése összefonódik az év közben működő oktatási tevékenységgel.
Az egyes műsorszámok gördülékenyen követték egymást, és ha csúszások adódtak is, a kellemes hangulaton ez mit sem változtatott. Mindig történt valami érdekes, belibbent a színpadra egy táncoslány, vagy egy helyi zenekar játszott, amiből kiviláglott, hogy a helyi önkormányzat milyen jól együttműködik a fesztivállal. Kellemes színfolt volt az is, hogy sok kicsi gyereknek tartottak koncertet, foglalkozásokat, volt kifejezetten gyerek- és tinédzser szekció, illetve diákzsűri, no meg a gyerekekből álló Primakids zsűri is. A díjak szövevényesek és szerteágazók, de szimpatikus maga a trófea, a kézzel készített kis Primanima-embléma is, amely mutatja, hogy ennek az elismerésnek igazából az eszmei értéke nagy.
Nyelvek között
Nemzetközi fesztivál lévén a magyar nyelv mellett angolul is kommunikáltak a közönséggel. Ezen a téren érzékelhető volt némi erőforráshiány, ugyanis a fordítást a megnyitón, a díjátadón és a Primanima Masters vetítései utáni beszélgetéseken tolmáccsal oldották meg, nem következetesen. A többségi jelenlétnek engedve elhagyták a magyar nyelvű fordítást, az ún. Academy szakmai beszélgetéseket pedig vagy magyarul, vagy angolul tartották. A filmek feliratozásánál sem voltak következetesek: a gyerek- és tiniprogramoknál ugyan minden film kapott magyar feliratot, talán a felnőtteknek szóló programoknál nem volt mindig volt idő a fordításra és a feliratok elkészítésére.
A fesztivál gazdag kínálata lehetővé tette a látogatónak a választás örömét. A saját egyvelegem inkább a Primanima „felnőtt olvasata”, de ha valaki családos vagy gyerekszempontokat vett figyelembe, beszámolójából akár egy teljesen másik élményt tudna adni. Magam a megnyitón és a díjátadón is részt vettem, mindkettő közvetlen hangnemet öltött – előbbiben kisfilmet vetítettek le az elmúlt tíz évről, utóbbin az idei négy nap eseményeiről. Ezenkívül három vetítési egység (Primanima Masters 1. és 2., az Átkelés című egészestés film) és a Primanima Academy szakmai beszélgetéseit követtem nyomon. Utóbbiakat streamelték és utólag visszanézhetők a honlapon, így azokat is meg lehet nézni, amelyekre élőben nem juthattunk el. Ami hasznos, hiszen a fesztivál egésze alatt az volt az érzésem, hogy lemaradok dolgokról: akárhová ültem be, valódi kincseket találtam. Nagyon kevésnek bizonyult négy nap erre a rengeteg filmre, a rövidek önmagukban is nagyon hatásosak, és hol vannak akkor még az egészestések, vagy a különleges Night Moves szekció…
Masters
A tízéves fesztivál alapvetően (nevében is ez áll), az elsőfilmeseket részesíti előnyben, idén a programban a Primanima Masters négy szekciója a már érett, befutott művészek munkájából is adott ízelítőt. A két szekció, amit láttam, nyolc, illetve hét 2-től 21 perc hosszúságig terjedő rövidfilmet tartalmazott: tömény, ütős válogatások voltak. Ebből a 15 filmből a zsűri a japán–francia koprodukcióban készült Madár a félszigeten című, 2D-grafikával készült filmet (különdíjjal) és a Terra Incognita című francia–dán festett-rajzolt filmet díjazta, de hogy mennyire szubjektív műfaj is ez, mutatja, hogy bennem inkább két stop motion animáció hagyott mély nyomot, a szerb–szlovén–szlovák gyurmaanimáció, a Pénz és boldogság, meg a chilei tárgyanimáció, a Bestia. Előbbi film szürke, nagy szemű egerei a sárga falú bunkerükben disztópikus hangulatban kergetik a pénzt és a boldogságot. A kapitalizmuskritika talán nem sok újszerű gondolatot ad át, ám a téma most is ugyanolyan érvényes, mint egykoron.
A Bestia egy titkosszolgálat kötelékében dolgozó nő sivár és rémes életét adja vissza; magányosan él a kutyájával, és tragikus sors vár rá – érdekes, hogy a zsűri számára ezek a filmek mennyire láthatatlanok maradtak. Kiemelném még Daniel Gray Búvóhely című 2D-kisfilmjét, amely egy kisgyermekkori élmény, egy bújócska-játék egész életre kiható voltát járja körül. Milyen az, amikor valaki végiggondolja, hogy mi lesz a többiekkel, a családjával, ahogy lepörög előtte egy lehetséges forgatókönyv? Vagy akár úgy is lehet értelmezni, hogy egy visszatekintést láttunk – ez esetben melankolikus értelmezést kapunk.
A Primanima-akadémia
A Primanima Academy két napon át négy-négy programot (négy ún. masterclasst és négy kerekasztal-beszélgetést) kínált, ezek visszanézhetők a fesztivál Facebook-oldalán. A mesterkurzusokon gyakorlati animációs szakemberek adtak át saját tapaszalatot képekkel sűrűn illusztrálva, angolul. Kreif Zsuzsanna Doom on Desert Planet című filmterve kapcsán a fejlesztési lehetőségek útvesztőiről beszélt, Fokion Xenos a görög szigetvilágban nyaralók egy napját feldolgozó, Hőhullám című gyurmafilm gyártási titkaiba avatott be. Ez a két előadás a nagyközönség számára is érthető volt, Thomas Renoldner experimentális animációs alkotó előadása már sokkal sajátosabb érdeklődést elégített ki, így Nicolai Troshinsky is, aki egy számítógépes játék animációjának fejlesztéséről, annak animációs megvalósításáról tartott előadást.
A nyelvi elkülönítés itt is megvalósult, hiszen a masterclassokat angolul tartották, illetve azt a kerekasztal-beszélgetést is, ahol voltak külföldi résztvevők – ez utóbbi azt járta körül, hogy a gyerekeknek szánt könyv- és filmes tartalom értékessége vagy piaci tényezői a fontosabbak-e a visegrádi országokban. Ezt a Kovács Kata újságíró által moderált beszélgetést különösen értékesnek láttam, szakmai és személyi szempontok is megjelentek benne, a megszólalóknak sikerült árnyalniuk a képet.
A másik három szakmai kerekasztal-beszélgetés magyarországi körképet nyújtott, sokkal inkább kihangosított érdekképviseleti megbeszéléseknek tűntek. Félreértés ne essék, nagyon nagy szükség van rájuk, csak a jellegük volt nagyon más, mint a szakmai program másik öt, nemzetközileg is érvényes kérdésfelvetése. Egyrészt a résztvevők a magyar alternatív oktatási lehetőségeket járták körbe animáció és filmes szakemberek számára Bartal Dóra fesztiválkoordinátor értő vezetésével. Ez a beszélgetés volt a leginkább intim és a külső szem számára szinte nem is értelmezhető, mert annyira speciális, helyi problémát érintett. A magyar animációs szakma érdekképviseletéről szóló beszélgetést Herczeg Zsófi moderálta. Kitűnt, mennyi nehézséggel, konfliktussal kell napról napra megbirkóznia azoknak, akik ezzel foglalkoznak. És foglalkoznak is: a Magyar Animációs Producerek Szövetsége egy hároméves érdekvédelmi szervezet, ami külföldön is egyre sikeresebben teszi láthatóvá az itthoni animációt, de reprezentálta magát a Magyar Animációs Rendezők Szövetsége is, ami egy új szervezet. Látszik tehát, hogy a belefektetett energia nem hiábavaló, még ha a beszélgetés hangvétele elég pesszimista is volt. A szekcióban témaként jelent meg az individualizálódás: hiába ér el valaki egyénileg sikert az ötletével, akár kap is rá támogatást, ám a becsatornázódás intézményi hiánya, amit nem ambicionál a magyar struktúra, nem jó irány.
A láthatatlan munkák a kulturális szektorban beszélgetés alatt Barna Emília szociológus moderátorként érzékenyen terelgette a kérdéseket, egész tág horizontokat nyitott a beszélgetés. Felmerült az állam szerepe – hogy tudniillik mennyiben lehet függetlennek maradni tőle? A láthatatlanság mennyiben áll összefüggésben a felelősséggel? Mi van akkor, ha a kulturális munka egyet jelent az ingyenmunkával – kizsákmányolható-e a kultúrában dolgozó ember? Milyen arányban dolgoznak férfiak és nők ebben a szektorban, igaz-e, hogy a férfiak vannak előtérben, övék a hatalom és a nők serényen a háttérben dolgoznak? Mintha a kulturális tőke fogalmát járták volna körül a hazai viszonyokra levetítve. Ezen kérdésfeltevések bennem személyes húrokat is megpendítettek, hiszen ezek a munkalehetőségek vágyott helyzetek – furcsa volt látni, hogy aki benne van, mit tart problémának. Az kiderült, hogy lelkesedésből, elhivatottságból, nem a pénzért csinálják, tehát fontos kérdés az állami dotáció, mert anélkül nem lehet megteremteni ezeket a lehetőségeket. (vk)
Szombat este, a négynapos fesztivál zárásaként némi csúszással, de annál nagyobb várakozással megkezdődött a díjátadó ünnepség, amelyet a helyi Romano Glaszo – Emberi Hang Művészeti Csoport rövid koncertje nyitott meg, a közönséget is bevonva és közös éneklésre biztatva. Ezt követte Vágó Csaba polgármesteri kabinetvezető beszéde, aki felhívta a figyelmet az elmúlt héten a közéletet megrengető pedagógussztrájk és a következményes elbocsátási hullám jelentőségére, valamint ígéretet tett arra, hogy a fesztivál jövőre is megrendezésre kerül. Ezután hívták színpadra Herczeg Zsófit, a Dot & Line blog alapítóját és a kritikaíró workshop mentorát.
A bevezetést követően a fesztivál igazgatója, Patrovits Tamás, majd a zsűritagok és a nyertesek járultak a mikrofonok elé, amit a díjátadón részt nem vevő díjazottak sokszor formabontó, szórakoztató videóüzenetei tarkítottak. Az egyik zsűritag, a már emlegetett Thomas Renoldner viccesen meg is jegyezte, hogy jövőre akár már a legjobb videóbejelentkezést is díjazhatnák. Végül az éjszakába már jócskán belenyúlva a legelkötelezettebb nézők ismét megtekinthették a díjnyertes filmeket.
A legtöbb díjat és elismerést az észt Sander Joon zsebelte be Sierra című rövidfilmjéért, de a MOME-s Bogyó Pétert, valamint a szlovák Filip Diviakot is többszörösen díjazták. Idén új kategóriaként jelent meg a My Beloved Animation díj, amelyet az animációért végzett kimagasló tevékenységéért elsőként a végtelenül meghatódott, ciprusi Yiorgos Tsangarisnak ítéltek oda.
Osztrák-magyar film kapta a 10. Primanima fődíját
Véget ért a 10. Primanima Nemzetközi Elsőfilmes Animációs Fesztivál, melyet október 5–8. között rendeztek meg Budaörsön. Idén 31 díjat osztottak ki, a filmeket számos különdíjjal jutalmazták a zsűrik. Bemutatkozott a Primanima Master versenykategória és idén először átadták a szakmai munkásságot elismerő My Beloved Animation-díjat.
A bemutatott filmekben számos aktuális társadalmi kérdés került terítékre a migrációtól kezdve, az LMBTQ+ és genderkérdéseken át a klímaválságig. De helyet kaptak olyan univerzális témák is, mint a szerelem, a családi kötelékek vagy a gyász. A fesztivál teljes ideje alatt több mint 150 pályaművet láthatott a közönség, ezeknek én nagyjából a felét láttam – és ezekből válogattam:
Sander Joon: Sierra
A fesztivál legsikeresebb filmje egyértelműen az észt gyártású Sierra volt. Rendezőjét saját bevallása szerint az édesapjával való kapcsolata inspirálta a film elkészítésére, amiből le is vontuk azt a tanulságot, hogy jellemzően azokkal a filmekkel tudunk leginkább együtt rezonálni, amelyek személyes témákat dolgoztak fel. Egy, a rendezővel készített interjúból az is kiderül, hogy a Sierrában felbukkanó stop motion-betétek valójában az édesapja 80-as évekbeli animációjából származnak, amely a film harsány színvilágú, minimalista grafikai stílusának és szintipop zenéjének (szerzője Misha Panfilov) is megágyazott, amelyek szintén a 80-as éveket idézik.
A film egy diszfunkcionális családot mutat be rendkívül érzékenyen, ugyanakkor kacagtatóan humorosan. A háromtagú család szülőpárja látszólag már elidegenedett egymástól: míg a láncdohányos apa egész nap az autóját bütyköli és autóverseny-közvetítéseket néz a garázsban, addig az anya az üvegházban dédelgeti szeretett növényeit. Kisfiuk kétfelé szakadva, hol az egyik, hol a másik szülővel tölti az idejét, de leginkább magányosan játszik a kert békáival. A film a diszharmonikus családi élet, valamint a szülők által támasztott, kimondott-kimondatlan elvárások terhét ábrázolja, végkicsengése azonban derűs és felemelő: a szülői szeretet akkor sem csorbul, ha az egymás iránti szeretetük már megkopott.
Hárshegyi Vivien: Felhők felett
A Felhők felett az első szerelem és csalódás verítékes izgalmát és könnyes fájdalmát eleveníti fel. Egy fiú és egy lány régóta jóbarátok, de amikor a fiú bevallja, hogy nem pusztán barátként tekint a lányra, hirtelen minden megváltozik, és működésbe lépnek a korábbi rossz beidegződések. A karakterek groteszkek és esetlenek, a gesztusok humorosan túlzók, az animáció eszköztára pedig végtelen lehetőségeket kínál annak a lírai belső utazásnak az ábrázolására, ahogy az új szerelem szele felkavarja a régi emlékét.
Hárshegyi Vivien filmjét Kalotás Csaba hangsávja egészíti ki, akit a 2000-es évek elején még leginkább a Realistic Crew zenekarral azonosítottunk, de azóta már számos animációs (és nem animációs) produkcióban közreműködött zeneszerzőként, továbbá a szintén animátor Hegyi Olivér, illetve István Gergely is hozzáadott a filmhez dalbetéteket. Vivien pedig a beszéd- és énekhangját kölcsönözte, ugyanakkor a szinkronhangok között olyan profi színészek nevei is felbukkannak, mint Vilmányi Benett.
Bevallom, én első nézésre picit félreértettem a film történetét (valahogy nem jött át az idősíkváltás ténye, és ez némiképp átszínezte a fejemben a főszereplő motivációit), de a lényegen ez mit sem változtat: a Felhők felett egy bájos, szerethető alkotás, és méltán sikeres a kortárs mezőnyben. A MOME-diplomafilm előzőleg a Friss Hús legjobb magyar animációjának a díját is elvitte, továbbá fesztiválkörútja során a rangos Annecy-ra is kijutott. [A kolozsvári közönség is láthatta múlt héten, a 22. Filmtettfeszten – a szerk.]
Adrian Dexter, Pernille Kjær: Terra Incognita
A dán Adrian Dexter és Pernille Kjær rendezte Terra Incognita lenyűgözően részletgazdag animációjának minden egyes kockája tömény gyönyörűség. A 70-es éveket idéző, pszichedelikus képek a hasonszőrű kísérőzenével különös időutazásra és spirituális elmélyedésre invitálnak. A fejezetekre szabdalt kisfilm nem fukarkodik a szatirikus humorral sem: főszereplői halhatatlan istenségek, akik teremtőik által elhagyva-elfelejtve éldegélnek egy távoli szigeten, és időről időre meglátogatja őket a fennhéjázó emberi „civilizáció”, hol misszionáriusok, hol tudósok személyében.
Markus Wulf: I. Lajos, a birkák királya
A német Markus Wulf bábanimációja a csapodár politikai széljárások és önjelölt diktátorok meséje: a korona nem annak a fején van, aki a leginkább érdemes rá, hanem aki jó helyen van, jó időben. A hatalom abszurditása nem először ihlette meg a rendezőt, ám ezúttal húsvér szereplők helyett a stop motion animáció technikájához nyúlt. A történet alapja Olivier Tallec azonos című gyerekkönyve, mesélője pedig a csodás Isabella Rossellini.
Nata Metlukh: Normál
Milyen lehet egy kert, amelyet betűtípusok teremtenek és népesítenek be? Az ukrán származású Nata Metlukh színes, szürreális világában mindegyikük egy-egy egyedi karakter, és amivel csak interakcióba lépnek, az menten felveszi az ő tulajdonságaikat, akár egy kémiai kísérletben. A rajzfilm történetét grafikai ismeretek és/vagy utánaolvasás nélkül szinte lehetetlen megfejteni, ám ezek hiányában is kimagasló audiovizuális élmény.
Gyurkó Vitéz Mihály: Károlyi Gábor Zsolt vagyok
A nemzetközi zsűri különdíját elnyerő, mindössze kétperces Károlyi Gábor Zsolt vagyok egy Down-szindrómás fiatallal készített interjú hangfelvételét kísérő animáció. A gyermekrajz-esztétikájú kisfilm minden egyszerűségével és keresetlenségével is erőteljes és megható: főszereplője őszintén osztja meg velünk hétköznapi körülményeit és a jövőbe vetett terveit, álmait. A film a MOME és a Nem Adom Fel Alapítvány közreműködésével készült, a Mikes Lélekközpont nevű projekt népszerűsítése érdekében, amelynek célja egy olyan lakóközösség kialakítása, ahol az olyan fogyatékossággal élő fiatalok, mint Gábor és szerelme, Anna is önálló, teljes életet élhetnek.
Shi-Rou Huang: Lány a vízben
A Lány a vízben egy gyönyörű, kézzel rajzolt, illetve festett rajzfilmbe csomagolt önterápia egy kegyetlen szerelmi csalódás után. A játékhajó ejtette vágás és a falról lehulló vakolatdarabka egyaránt ezt a lelki sebet és annak újrafeltépéseit, majd lassú gyógyulását szimbolizálja.
A tajvani Shi-Rou Huang évek aprólékos és kitartó munkájával, kockáról kockára rajzolta meg filmjét, és az eredmény egy szinte éteri puhaságú és letisztultságú, ízig-vérig „női” film lett, amit akárhányszor meg tudnánk nézni. A visszafogott palettájú, lírai képsorokat pedig csöndes, szomorkás zongoraszó kíséri, amely a szintén tajvani zeneszerző és hegedűművész, Peilin Wu szerzeménye.
Florence Miailhe: Átkelés
A fesztiválon levetített három, versenyen kívüli egészestés film közül a Florence Miailhe rendezte Átkelést volt alkalmam megnézni. A film Az üdvösségnek nincs neve című kisfilm kíséretében, valamint Simon Ernő, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának magyarországi szóvivője bevezetőjével került bemutatásra és egy hányatott sorsú testvérpár menekülését követi nyomon, fiktív miliőben ábrázolva, de valós életrajzi emlékek nyomán. A történet valóságalapja a rendező nagymamájának 1905-ben, Odesszából való menekülése volt, de a 2021-es film eredeti tárgyától eltávolodva, a jelenkorba ágyazva igyekszik közel hozni mondanivalóját, amely az ukrajnai háború által nyert igazi, az európai lakosság számára is zsigeri aktualitást.
A film tehát rendkívül fontos témát feszeget, animációs technikája pedig ritkaságnak minősül: a művész üveglapra festette meg a képeket, és ezzel a kevés ilyen technikával készült egészestés filmek egyike. Ennek ellenére – szemben a hasonló témát feldolgozó animációs filmekkel, mint a Menekülés vagy a Josep – kevésbé szólított meg. Számomra elidegenítő volt a fiktív kontextus és a mágikus-realista megközelítésmód, továbbá animációs stílusa is alulmarad az említett példákhoz képest. A film pergő cselekménye szintén nehezíti az elmélyülést és az azonosulást, ugyanakkor aláhúzza a veszélynek való folyamatos kitettséget, ami a filmben szereplő, szülők nélkül maradt gyerekek mindennapjait jellemzi.
Másrészről a narratív nézőpont is különböző: az Átkelés a felnőtt mesélő visszaemlékezésén keresztül egy még serdületlen gyermek emlékeit és fantáziáit ragadja meg. A film ezáltal felnövéstörténetként is értelmezhető, ami extrém körülmények között zajlik egy erőszakos, idegengyűlölő közegben. A szereplők mind más-más megküzdési stratégiát testesítenek meg: van, akit az emlékei és a remény éltet, van, aki éppen ellenkezőleg, inkább hátat fordít a múltnak, és leválasztja érzelmeit az eseményekről, és van, aki úgy próbál életben maradni, hogy lepaktál az ellenséges hatalommal. A hosszú út során pedig a legtöbben odavesznek, és legfeljebb mások emlékeiben élnek tovább. (gzs)
