A Szemfényvesztők 2 olyan, mint egy másodszor is elmagyarázott kártyatrükk: nem túl izgalmas.
A Szemfényvesztők első részének receptje egyszerű volt: a heist-filmek alapját követve – mondjuk az Ocean's trilógia mintájára –, verbuvál egy csapat figurát, akik életük legnagyobb rablására készülnek. Az újdonság az volt, hogy nem profi tolvajokról, hanem bűvészekről volt szó. Megállás nélkül trükköző szereplőkre pedig könnyű hatásvadász dramaturgiát építeni: a Szemfényvesztőkben bármi történt, azt a néző készpénznek vette, aztán jött a csavar, hogy még sem az volt a dolog, aminek látszott, majd a trükk részletes elmagyarázása következett. Először, másodszor, de talán még a harmadik alkalommal is élmény volt átveretni magunkat, de aztán unalmassá vált a séma, hiába húztak ki a kalapból meglepőbbnél meglepőbb dolgokat, a folyamat ugyanaz maradt, könnyen unalmassá válhatott egyesek számára. Mondhatni a Szemfényvesztők nemcsakhogy a show-ról és a félrevezetésről szólt, hanem maga volt a show és a félrevezetés: egy formai bravúr, amely felülkerekedett a tartalmon. Egy pörgős, színes, látványos illúzió, amely eltakarta a rengeteg következetlenséget, fölösleges álmisztikus körítést és a semmilyen figurákat. A lényeg, hogy a kasszáknál jól teljesített, s miután az önmagát Négy Lovagnak nevező sztárbűvészekből álló csapat nagyközönség előtt kirabolt egy franciaországi bankot, úgy, hogy el sem mozdultak a Las Vegas-i színpadról, majd pénzt szórtak az égből, a producerek úgy gondolták, hogy még mindig van miről lenyúzni a leplet.
A második felvonásra a bűvészrabló-narratíva már önmagában nem olyan izgalmas, ezért még tovább kellett fokozni a lehetetlenségeket. Elsősorban ebbe bukik bele a Szemfényvesztők 2. Nyilván, hogy az első rész kissé fantasztikumba hajló cseleit és illúzióit sem tudták volna annyira szuggesztíven vászonra vinni a legszuperebb speciális effektusok nélkül, de ha maximumra tekertük magunkban suspension of disbelief-et, könnyedén átélhettük az „akár meg is történhetett volna”-gondolatok élményét, főleg akkor, ha az öntörvényű bűvészeknek közben elkezdtünk kissé drukkolni is, hogy sikerüljön nagy társadalmi igazságtevésüket végrehajtani. A fináléban a suspense-t végig fenntartó titok is kiderült, mégpedig az, hogy ki is mozgatta végig a szálakat, ezért a forgatókönyv újra fel kellett találja magát a második részre. Persze ez nem sikerült, de az sem, hogy ezt még bravúrosabb húzásokat bemutató jelenetekkel álcázzák. Ezek felgöngyölítése alatt a néző ahelyett, hogy meglepődve és elkáprázva érezné magát, inkább a fejét csóválja, hiszen már teljesen logikátlanok és elszálltak, kilógnak a felvázolt történet és világ nyújtotta lehetőségekből, tisztára deus ex machina-szerűek, amiről valószínűleg első dramaturgiaórán elmondják, hogy nem érdemes történetmesélés közben túl gyakran használni. (Elég csak látni az első nagy trükk magyarázatát, ami látszólag egy fekete lyuk, amelybe ha beleugrasz New Yorkban, pár másodpercen belül Kínában kötsz ki.)
Miután a bűvészlovagok New Yorkban összehozták a világ legkomplexebb mutatványát, meg kellett húzniuk magukat a rendfenntartó erők elől. Egy év után vezetőjük, a magát CIA-ügynöknek álcázó Dylan Rohes (Mark Ruffalo) újra összetrombitálja őket szolgálatra. Akik visszatérnek: a megtévesztés mestere, Daniel Atlas (Jesse Eisenberg), a hipnózisszakértő Merritt McKinney (Woody Harrelson), az utcai bűvész Jack Wilder (Dave Franco). Nagyon szépen mutatja a hollywoodi sequel-ipar minőségét, hogy egy semmitmondó mondattal elintéztek egy szereplőcserét: Isla Fischer figuráját, Henley Reeves-t egy Lizzy Caplan által alakított, bohókás szemfényvesztőre, Lulára cserélték, akiről ténylegesen semmit nem tudunk meg, de a lényeg, hogy kellett növelni valamivel az ösztrogénszintet a tesztoszterontengerben. Az amúgy sem túl fantáziadús forgatókönyv a rosszfiúkat, Thaddeus Bradley-t (Morgan Freeman) és Arthur Tresslert (Michael Caine) is visszahozza, ez utóbbinak gyereket is írnak, Waltert (akit egy kis Harry Potteres áthallással Daniel Radcliffe alakít), aki belezsarolja a lovagjainkat egy piszkos munkába. Egy istenszerű, mindent tudó metaszámítógép alaplapját kell elcsenniük, amellyel a gonosz Walter számára hozzáférhetővé válik a világ összes PC-felhasználójának személyes információja. Ha nem sikerül megszerezni, halál fiai. A kérdés, hogy ki tudják-e magukat varázsolni ebből a szorult helyzetből...
A színészi játék is inkább show-nak nevezhető: a Szemfényvesztők 2 szereplőgárdájának összesen 17 Oscar-jelölése és 3 beváltott szobrocskája van, karakterből viszont zéró: a sztárok mozognak a vásznon, miközben szöveget mondanak fel. Kellemesen nosztalgikus a pár szóváltás sokunk kedvenc óriásai, Michael Caine és Morgan Freeman között, de célszerűbb lenne, ha nem a két híres színész kacsintana össze a néző előtt, hanem egy Thaddeus és Alfred nevű szereplő dinamikáját kéne tapasztalni. A karakter-építés nem olyan fontos szempont, mint a hatásvadász látványépítés. Érthető, hogy miért nem 3D-ben került forgalmazásba a film: egyszerűen befogadhatatlanná vált volna. A lüktető zene egy percre sem halkul el, a kamera megállás nélkül a térben kóvályog: ingujjakból ki, ingujjakba be követi az elhajított kártyákat. A show nem állhat le, pedig a közönség már beleszédült és történetre sem jutott idő a nagy rohanásban.
Az biztos, hogy a Szemfényvesztők 2 nem hozza vissza a varázslatot a moziba, de valószínűleg a már bejelentett harmadik rész sem fogja.
