Mielőtt az első Bosszúállók-film megjelent volna, talán kevesen gondolták, hogy valaki képes lesz élvezhető, nem széteső forgatókönyvvel összefogni nem egy, nem kettő, hanem rögtön hat szuperhőst, hiszen az addigi, önálló Marvel-filmek közül talán egyedül a Vasember tudott igazán szórakoztató lenni, Amerika kapitány még elment, de (az addigi két – Edward Norton, Eric Bana) Hulk kifejezetten kínos volt helyenként. Miért működne hát összerakva az, ami egyedül nem megy?
Ehhez képest az egyszeri képregényrajongó pont a Bosszúállók után jöhetett ki úgy a moziból, hogy egyszerre megkönnyebbülhetett (ezt nem tolták el), másrészt (ha magamból indulok ki) tízéves gyerekként viselkedett hazafelé, nem tudván eldönteni, hogy ki volt a legvagányabb a filmben, a beszólogatós Vasember, a mindent szétzúzó, hadseregnyi erejű, mindig ideges (harmadik, Mark Ruffalo által végre tisztesen eljátszott) Hulk, vagy a legolaszi konkurenciát és a fizika törvényeit is maga mögött hagyó Sólyomszem (Jeremy Renner). Röviden: a Bosszúllók első része meglepetés volt, és talán az első alkalom, amikor a (Marvel-, hisz DC-részről Batman addigra már Sötét lovag néven elkezdte, folytatta és fel is emelkedett) képregények imádói úgy érezhették: erről van és kellett volna eddig is lennie szónak.
Ezt az érzést nehéz überelni és, rögtön letudva a negtívum-taglalást, a második résznek nem is sikerül. De talán így van ez jól. Nehéz lenne – és nem is akarnám – elkerülni a tévésorozat-analógiát e film kapcsán, hiszen annyira összefüggenek a Bosszúállók történetei (értsd: az első rész mellett Vasember, Amerika kapitány és Thor önálló filmjei), és annyira nem a zéróról kezd a film, hogy csak az fogja teljesen élvezni és érteni, aki azért valamelyest tisztában van eddig történtekkel.
Rögtön a közepébe vágnak hőseink a dolgoknak: a már ismert csapat tagjai Szokóvia fiktív országában brúszviliszes könnyedséggel vágnak utat maguknak a gonosz Hydra szervezet egyik erődítményébe, ahol gyanús dolgok folynak. A fölöslegesen lőszert pazarló hadsereg mellett azonban ezúttal nagyobb veszély fenyegeti a szupercsapatot, a telekinetikus és telepatikus képességekkel rendelkező Skarlát boszorka (Elizabeth Olsen cuki, viccesen álakcentusos alakításában – tudja valaki, milyen a szokóviai angol kiejtés?) bemászik az előző részben világmegmentő Tony Stark (továbbra is megunhatatlan Robert Downey Jr.) fejébe, hamis jövőképet és világégést láttatva a látnoki képességű zsenivel. Tony pedig túlkompenzál, Loki jogarát megszerezvén, annak magjával egy világvédelmi rendszert próbál létrehozni, amely végre világbékét hozna, és nyugdíjazhatná a bosszúálló csipet-csapatot. Az Ultron becenévre hallgató rendszer azonban (az ilyenkor megszokott módon – lásd még például Én, a robot) logikusan vezetve le a dolgokat arra a következtetése jut, hogy a világbéke az emberiség és hőseink nélkül jobban megvalósítható.
Talán senki nem fog meglepődni: ahogy az összes eddigi részben, ezúttal is meg kell menteni a világot. És nem, ez nem történik meg nagyobban, szebben és jobban, mint az első részben. Szerencsére. Bár Tony Stark megalomániás, Joss Whedon nem az, nem követi az egyes sorozatokra jellemző tendenciát, hogy ha az első részben támadott a világ legnagyobb szörnye, akkor a másodikban bedobjuk az univerzum legnagyobb szörnyét és gáttá. Az Ultron kora egy némiképp (azért mégicsak némiképp) szerényebb, drámaibb, gondolkodósabb kaland, mint az első gyűjtőfilm volt. Az ellenfél sem űrlény, hanem maguk a hősök szabadítják a világra, ami teljesen másként mutatja meg, hogy mi a hős szerepe és felelőssége. A sorozat-analógiát visszahozva: ha az első Bosszúállók egy remek szezonzáró volt, ez a film egy csendesebb, második szezont megnyitó epizód. Érezhető, hogy folytatódni fog még a történet az elkövetkező filmekben, az igazi csúcspontig, de a második „évadot” lezáró fináléig még van néhány fordulat.
Vannak olyan elemek, amelyek az első részhez képest nem változtak: a könnyen idézhető, frappáns egysorosok és párbeszédek továbbra is működnek, a kémia is létezik a hősök között, Scarlett Johansson még mindig jól néz ki bőrszerkóban, Solyómszemnek még mindig nem fogy ki a tegeze, Stan Lee pedig még mindig cameózik. Az új dolgok is szépen beépülnek a filmbe, a Kick-Ass után újra színes bőrszerkót ragadó Aaron Taylor-Johnson tisztesen fut nagyon gyorsan, Linda Cardellni és Julie Delpy rövid szerepei (Delpy esetében konkrétan egyetlen közeli) jók, és bár szinte bárki el tudta volna játszani ezeket, a készítők igényességét mutatja, hogy nem nagy sztárokat, hanem igazi, kevéssé ismert színészeket raknak a legapróbb szerepekbe is.
Így történt ez a főgonosz esetében is. Maga Ultron karakterként egy meglehetősen sablonosra írt, emberiség kiirtására kitalált lény, a hangját adó színész kiválasztásával azonban sokszorosára emelték az élvezetfaktort a készítők. James Spader csak azért nem ismert szélesebb körökben, mert lusta (saját bevallása szerint általában évente egy filmet vállal, amúgy csendesen és nyugodtan szeret élni), általában tökéletes és karizmatikus alakítást nyújt. Itt pedig ez nem könnyű, hiszen csak a hangját adta a szereplőnek, a kompjútergerált robotkülsőt pedig ténylegesen feltölti személyiséggel.
Az Ultron kora nem lett nagyobb és jobb a második az elsőnél, a mitológiát azonban elegánsan folytatja, még mindig élvezetes látni ezeket a színészeket és karaktereket egy helyen. A DC-nek továbbra is magasra van helyezve a léc a sokszuperhősös filmek terén.
