Joss Whedon grandiózus szuperhős-tablója évek óta közbeszéd tárgya, a hosszúra nyúlt várakozás kultuszt és nem kevés rejtélyt szőtt köré, és nem utolsósorban a benne összegyűlő hősök egyéni felvezető-filmjei is szították a sóvár vágyat a nagyérdeműben, ahogyan azt kell. Szerencsére mindez nem volt hiábavaló, és a magas elvárások ezúttal igazi minőséggel találkoznak: a Bosszúállók értő műgonddal vezényelt akcióbomba, ráadásul a karakterkezelés terén is dicséretesen teljesít – A sötét lovag és az X-Men: Az elsők mellett a legjobb szuperhős-film, ami mozikba került az utóbbi években.
Annak, hogy a Marvel az elmúlt esztendők során ciklusban gondolkodott, bizonyos értelemben csak most élvezhetjük a gyümölcsét. Vasember, Thor és a többiek különbejáratú eredettörténetei ugyanis a kicentizett látványvilágot és a nyomokban megélénkülő pikírt humort leszámítva szinte semmilyen erényt nem tudtak felmutatni. Ennek ellenére az ítészek és a nézők javarészt ezekért a mozikért is bolondultak, s mi tagadás, ez voltaképpen érthető, hiszen olyan időkben, amikor az álomgyár csupán évi két-három komolyabb minőségű eszképista látványfilmet képes kiizzadni magából, szinte kötelezően felmagasztosul az egynyári adrenalinbombák népes tábora is. A Bosszúállók persze eleve kedvezőbb helyzetből indult, hiszen kezdettől fogva rendkívül hatásos reklámkampány állt mögötte. A Marvel eszes megfontolásból idejekorán hozta be a köztudatba: jó előre lehetett számolni vele, böjtölni rá, latolgatni az esélyeit. Hogy megérte-e, nem kétséges.
Mivel megveszekedett képregény-rajongó és mezei filmbarát – optimális esetben – egyaránt magával hozza a moziterembe a ciklusról szerzett előismereteit, ezért evidensnek tűnt, hogy Whedon és írótársa, Zak Penn nem bíbelődnek majd sokat a cselekmény felvezetésével, hanem azonnal a mélyvízbe dobják hőseiket. Ehhez képest a Bosszúállók sajnos viszonylag későn talál rá a saját ritmusára, mivel a nyitány túl távolról kezdi előkészíteni a bonyodalmakat, és – Nick Fury (Samuel L. Jackson) és Loki (Tom Hiddleston) kötélhúzásától kezdve egészen a toborzásig – túl sok figyelmet szentel a történet jelentéktelen mozzanatainak. Az expozíció nyújtottsága ráadásul azt is leleplezi, milyen szemtelenül egyszerű elemekből építkezik a szüzsé. (A hívószavak egyben vérmes klisék is. Csak röviden: világuralmi ambíciók, elrabolt ereklye, maroknyi bátor ellenálló, küszöbön álló apokalipszis.) Ésszerűbb megoldás lett volna, ha Whedon rögtön a csapattagok összecsiszolódásának folyamatára koncentrál – így nemcsak időt spórolhatott volna, de ebben az esetben a dramaturgia tempója sem inog meg rögtön az elején.
De mikor az impozáns alakulat annak rendje és módja szerint egybegyűlik, beindul a várva várt hullámvasút is. Innentől a rendező biztos kézzel fogja a gyeplőt, pontosan tudja, hogy mit akar, és körültekintően munkálja ki a fokozásos szerkezetet. Vasember (Robert Downey Jr.), Amerika Kapitány (Chris Evans), Thor (Chris Hemsworth) és Hulk (Mark Ruffalo) ugyanis egyre nehezebb helyzetekbe lavírozza magát: amikor szerencsésen túlsiklanak személyes nézeteltéréseiken, előbb Loki agyafúrt manővereivel, majd egyik társuk halálával, végül pedig egy másik univerzumból érkező halálbrigáddal kell megbirkózniuk. Ezek papíron igencsak triviális szituációknak tűnnek, de az írók olyan elképesztő iramban növelik a feszültséget és a tempót, hogy az egyszeri néző úgy érezheti magát, mint akibe áramot vezettek. Az akciójelenetek is ehhez a dramaturgiai sémához igazodnak: az összecsapások tere a szűk laborokból és hajóbelsőkből szédületes sebességgel nyúlik szét Manhattan széles sugárútjai és légtere, valamint a világűr felé. Ezzel egyenes arányban áll az intenzitásuk is: kezdetben csupán néhány kézifegyver dörög és egy jogar villan, az utolsó szekvenciában pedig már a Föld legnagyobb városát szedik atomjaira az idegenek és a héroszok. Természetesen a filmet ez utóbbi szakasz koronázza meg. Nemcsak a koreográfia és a csapatkohézió van itt tökéletesen kidolgozva, de a látványvilág monumentalitása és az akciójelenetek szédítő dinamikája is egészen rendkívüli. Az Avatar óta nem láthattunk ilyesfajta audiovizuális kábítószert: kedélyt javít, felélénkít és egyre csak sodor magával, mint egy pszichedelikus utazás. Elképesztő.
Hab a tortán, hogy ezúttal a karakterek még mívesebbnek tűnnek, mint a saját filmjeikben. Whedon már a Serenity kapcsán is bizonyította, hogy a csapatalapú történetmesélés a kisujjában van, de a Bosszúállók során tökélyre fejlesztette ezirányú képességeit. Valahányszor a főalakok közös jelenetbe tömörülnek, olyan érzésünk támad, mintha egy derűs hangulatú osztálytalálkozó kellős közepébe csöppentünk volna. Az egymásra utalt figurák verbális hadviselése átkozottul szórakoztató, velős évődéseik sziporkázóan viccesek, és – jóllehet ebben a versenyszámban Starknak örökre szóló első helye van – mindenkinek, még a pátoszra hajlamos villámistennek is kijut szellemes egysorosokból. Ha már Thornál és a pátosznál tartunk: érezhető, hogy a készítők megpróbáltak átmenteni valamit a franchise tragikus rétegeiből, ám sajnos ezek a kezdeményezések félúton rendszerint elhalnak, sőt, a mitológia megint gúny tárgyává lesz (ld. Hulk és Loki közös szcénája). Mindazonáltal örömteli, hogy nem madártávlati képet kapunk a hősökről: mindenki egyenlő arányban képviselteti magát, senki nem nyom el senkit, és mindenkire jut legalább egy saját jutalomjelenet.
Immár senki nem állíthatja azt, hogy a puszta eszképizmust nem lehet művészi szintre emelni: a ennek a Bosszúállók a legszilárdabb cáfolata. Egyre izgalmasabb tektonikai mozgások zajlanak a szuperhős-filmek mélyén: míg a műfaj radikális változatai a pszichothriller (Batman-sorozat, Csodagyerek) és a komédia (Ha/ver, Zöld Darázs, Super) formáját öltik magukra, addig a Marvel-műhely megmaradni látszik az arany középúton, humor és tragikum, látványorgia és karakterbáj egyedi vegyülékét kínálva. Az pedig már most látszik, hogy Joss Whedon kitűnő hajóskapitányuk lesz.
