Amikor a Halálos iramban 7.-ről beszélünk, mindig ott lesz az elefánt a szobában: lehetetlen megkerülni azt a tényt, hogy a főszereplő(nek beállított, amúgy a ebben a részben viszonylag háttérbe szoruló) Paul Walker a film forgatásának idején autóbalesetben elhunyt. Ezt most kissé mégis félretesszük, mert a sorozat hetedik részének minőségét az utolsó öt percet leszámítva nem befolyásolja. Ez a film ettől függetlenül is okoz meglepetést.

A forgatókönyvön minimálisat változtatott a sorozat első része óta Brian O’Connert játszó színész halála, a karaktere is jóval kevesebb szerephez jut, mint az előző részek nagyérszében – talán a Feláldozhatók mintájából indultak ki a készítők, amikor az állandó szereplők mellett telepakolták a hetedik részt olyan akciószínészekkel, mint Jason Statham vagy Dwayne „A Szikla” Johnson, a minél-nagyobb-annál-jobb logikát követve pedig nevetségesen eltúlzott, mindenféle élethűségnek híján lévő jelenetekkel, ami (pont a Feláldozhatók második és harmadik részei bizonyítják ezt) nagyon silányul is el tud sülni. Vagy – ahogy itt történik – egy olyan fergetegesen szórakoztató filmet eredményez, amin egyszerre hüledezünk és felszabadultan röhögünk, de a mozijegy árát eszünkbe sem jutna visszakérni.

A film nagyon gyorsan összefoglalja, mi történt a főbb szereplőkkel a hatodik halálos iramú autózás után, annyira, hogy szinte hiányoljuk „Az előző részek tartalmából” feliratot az első negyedóra során, ráadásul az egész leírva úgy is hangzik, mint az Autós barátok közt vasárnap délutáni részének tartalma: miközben Letty (Michelle Rodriguez) az előző részben elszenvedett robbanásnak köszönhetően amnéziában szenved, és végül önmaga keresésére indulva elhagyja Dominicet (Vin Diesel), O’Conner (Walker) a családi élet mundén egyhangúságába próbál beleszokni, hatsebességes kocsiját családi autóra cserélte. Mia (Jordana Brewster) pedig gyermeket vár, de nem meri ezt bevallani még férjének, mert így is látja, mennyire hiányzik neki az adrenalinpumpáló élet és sebesség.

Aztán jön az előző részben pórul járt testvérét megbosszulni vágyó Statham (amúgy Deckard Shawnak hívják a karaktert, de erre senki nem fog emlékezni, itt is ugyanazt a szereplőt játssza, mint az összes eddigi filmjében – annyi különbséggel, hogy ezúttal a sötét oldalon áll, de ez szemernyit nem változtat a színészi játékán), egy hárommondatos tisztázó szpícs után felrobbant egy kórházat, majd elindul egyenként levadászni főhőseinket. Eközben a kormány is beszáll a buliba, egy Isten szemének nevezett szuperprogram és azt ezt készítő hacker, Ramsey (Nathalie Emanuel) megszerzésével bízza meg az armageddonian hozzánemértő hősőket, akik gyakrabban cserélik az autójukat, mint a fehérneműjüket.

A történet ennyi, a párbeszédek az első tíz perc után teljesen fölöslegesek, ezt szerencsére a készítők is érezhették, és ritkán terhelik meg a nézőt egy jelenetben három tőmondatnál többel. A karakterek teljesen sematikusak, itt viszont ismét jó húzással él a film: a kiszabadított Ramsey két mondatban tökéletesen reflektál erre, és végignézve a szereplőinken, szépen felsorolja ezeket a sémákat: te vagy a volt zsaru, te az Alfa, te az Alfáné, te a techguru, te meg a bohóc. Ezzel pedig megmutatkozik az, hogy a készítők teljesen tisztában vannak filmük esztétikai mélységeivel, de azzal is, hogy mitől döglik az a bizonyos légy, amikor az autós akciófilm műfajáról beszélünk.

Szereted a komoly drámákat, a jól megírt dialógusokat és karaktereket, az emberi természet mélylélektani, filmes elemzését. Csodálkoznál, de akkor nem ez a te filmed. Ellenben szeretnéd látni, ahogy egy tank és egy sportkocsi démoni szerelemgyereke kifarol egy repülőgépből, és öt hasonló társával együtt tízezer méter zuhanás után ejtőernyővel ér földet, egyetlen karcolás nélkül? Vagy inkább azt, hogy milyen, amikor egy három és fél millió dolláros sportkocsi Abu Dhabi egyik felhőkarcolójából a másikba repül át, miközben éppen lenyugszik a sivatagi nap? Akkor viszont moziba be (és szigorúan moziba, ezt nagyban kell látni)!

És akkor ejtsünk szót arról a bizonyos elefántról is: a film utolsó öt perce az egyik legszebb mozgóképes búcsú és tiszteletadás egy elhunyt színész, kolléga és barát előtt. Ízléses, ténylegesen megható lezárása egy karriernek, amin nem a pénzhajhászat, hanem a valódi megrendülés, tisztelet és szeretet mutatkozik meg – a műfajtól teljesen idegen módon. Nem mennék bele részletesen, pontosan hogy is néz ez ki, mert (nem a film története szempontjából, hanem önmagában) meglepő és megnézendő. És bár a film egészétől teljesen elüt, ez a lezárás mégsem fölösleges, megmutatja azt, amit ez a műfaj ritkán szokott: hogy még a marcona, tesztoszteron-fűtötte filmesekben is tiszta és valódi érzelmek lakoznak, meglepően őszintén és szépen zárva le egy amúgy is megnézésre érdemes látványfilmet.