(Láz)álom luxuskivitelben – Sam Mendes: American Beauty / Amerikai szépség, 1999

2010. augusztus 6.

A neves brit színházrendező, Sam Mendes első nagyjátékfilmje, az Amerikai szépség 2000-ben az Akadémia legfontosabb díjait söpörte be – köztük a legjobb filmnek, a legjobb rendezőnek és a legjobb férfi főszereplőnek járó kitüntetést –, pedig olyan vetélytársai akadtak, mint a Halálsoron vagy a Hatodik érzék.

Nyomokban Egoyant tartalmaz – Atom Egoyan: Chloe

2010. június 30.

Öt évvel ezelőtt, amikor Egoyan elkészítette Az igazság fogságában című filmjét, a kritikusok és a „keményvonalas” rajongók megütközve konstatálták, hogy Kanada – Cronenberg mellett – legismertebb és következetesen szerzői filmese a jelek szerint behódolt Hollywoodnak. Akkor persze lehetett egyszeri „botlásként” vagy kitérőként értelmezni a dolgot (Egoyan megmutatta, hogy ilyet is tud), legújabb filmje, a Chloe viszont cáfolni látszik a feltételezést.

A hosszútávfutó magányossága – Benjamin Heisenberg: Der Räuber / A rabló

2010. június 4.

Általában gyanakvással tekintek az „igaz történeten alapszik” szlogennel reklámozott filmekre, ez ugyanis egyfajta felhívás arra, hogy a művet ne önmagában nézd, saját értékeivel vagy hibáival, hanem lásd a mögötte lévő valóságos történetet is, és elsősorban arra légy kíváncsi. Benjamin Heisenberg filmjének alaptörténete viszont valóban annyira regényes, hogy szinte kiált az irodalmi és filmes feldolgozás után.

Az Ígéret Filmjei – Láttuk még a TIFF-en IV.

2010. június 3.

Folytatódik a TIFF-es filmeken átrohanó sorozatunk, (szinte) minden kontinensről: szó van ma amerikai függetlenfilmről (bármit is jelentsen ez már), Peruban forgatott belga produkcióról, befejezetlen gettófilmről, varangyos japán moziról és az Egyiptom-Izrael vonalon játszó zenekarról.

Az orosz valóság sója – Anders Banke: Gorjacsie novosztyi / Newsmakers

2010. június 2.

A legújabb orosz (pontosabban posztszovjet) filmgyártás láthatóan azt a célt tűzte maga elé, hogy saját pályáján „verjen rá” Hollywoodra. Sorra készülnek a figyelemre méltó műfaji filmek, amelyek, bár időnként döcögnek kissé, professzionalizmusban aligha maradnak el tengerentúli megfelelőiknél.

Emlékezésgyakorlatok a "Szöul-kitchenben" – Bong Joon-ho: Anya / Madeo

2010. május 29.

A Távol-Kelet, s azon belül Dél-Korea kortárs filmművészete mindig is szívesen látott vendég volt a TIFF-en – ezt azzal is tanúsíthatom, hogy a mai koreai filmtermés több jelentős művét volt szerencsém megtekinteni itt az évek során. Az elmúlt esztendőkben mintha csökkent volna a fesztiválprogram összeállítóinak lelkesedése az ázsiai mozi iránt; az idei kiadás azonban kielégíti az ezzel kapcsolatos esetleges elvárásokat.

Egy nemzet születése – a rögbipályán – Clint Eastwood: Invictus

2010. március 11.

Mi, magyarok, a legendás 6:3 óta tudjuk, hogy a sportteljesítmények néha képesek áttörni önnön korlátaikat és egy egész nemzet önképének, önértékelésének jelentős tényezőivé válni. Clint Eastwoodról is tudjuk, hogy otthonosan mozog az úgynevezett sportfilmek világában (emlékszünk még a Millió dolláros bébi díjesőjére), ezúttal azonban mintha nem a legjobb lóra tett volna – azaz nem a legjobb rögbicsapatra.

Egy csodálatos elme útvesztője – Martin Scorsese: Shutter Island / Viharsziget

2010. március 3.

Amikor DiCapriót legutóbb egy hajó korlátjának dőlve láttuk, sejthettük, hogy nem lesz jó vége a hajóútnak. Nincs ez másként a Viharszigetben sem, de ezúttal hősünk nem egy jókora jéghegy, hanem egy rejtélyes sziget felé tart. Új-Hollywood egykori fenegyereke friss mozijában az emberi elme rejtett bugyraiba ereszkedik alá: álom, emlékezet és valóság – mozgóképes megjelenítés szempontjából – kockázatos határmezsgyéjén egyensúlyozva.

Nevem Holmes. Sherlock Holmes. – Guy Ritchie: Sherlock Holmes

2010. január 12.

Sir Arthur Conan Doyle teremtménye, a mesterdetektív Sherlock Holmes a modern tömegkultúra egyik legnagyobb karriert befutott figurája – nem csak abban az értelemben, hogy a klasszikus krimiirodalom ikonikus hőseként páratlan népszerűségre tett szert, hanem a karakter utóéletét, a Holmes-mítosz más művekben és műfajokban való megjelenését, továbbélését tekintve is.

A papa mozija – Jennifer Lynch: Surveillance

2009. december 3.

Jennifer Chambers Lynchnek bizonyára tele lehet már a hócipője azzal, hogy valahányszor szóba kerül a neve szakmai körökben, valahogyan mégis az édesapjánál lyukadnak ki: ő David Lynch leánya, és ettől a ténytől valóban nehéz eltekinteni. Ha az embernek ilyen apja van, az biztosíthat ugyan némi helyzeti előnyt a filmipari startvonalnál, ám az árnyékából is jóval nehezebb kikerülni – sajátos, önálló művészi arcéllel rendelkező alkotóként.