Habár az Előre története nem feltétlenül a legeredetibb forgatókönyv, amit valaha láttunk, mégis igazi felüdülést nyújt a csupa folytatások és feldolgozások korában. A 2017-es Coco után a Pixar ismét a halottak mezejére merészkedett, ám ezúttal nem szellemek, hanem egy botladozó mágikus materializáció formájában.
Sok kérdés lebegett a levegőben (a túltolt mennyiségű piros lufi mellett) az Az 2. premierje előtt. Sikerül-e a kifejezetten kellemesre sikerült első rész színvonalát hoznia a folytatásnak? Szerepel-e majd legalább egy kicsit többet és zajorkán-kíséret nélkül az első fejezet fénypontja, a Pennywise-t alakító Bill Skarsgård? És miért majdnem három órás ez a nem tévé-, hanem mozifilm?
Csak azért mert húsz évig barátok voltunk, még nem kell azoknak maradnunk örökké – foglalja össze Max a főkonfliktus lényegét Guillaume Canet új filmjében, az Együtt megyünkben. Már majdnem megcsapná a nézőt az életszagúság ezzel a kijelentéssel, de győz a biztonsági játék: végül inkább egy kicsit vontatott, kicsit didaktikus, de kedves és szórakoztató feelgood-filmet kapunk remek francia színészekkel.
Van aki szereti, van aki utálja, és igen, sose hiszed, de van, akit hidegen hagy a Trónok harca. Már alig van hátra pár epizód a fináléig, de feltettünk egy gyors körkérdést pár régi és új fimtettes szerzőnél: mi a viszonya a Game of Thrones-szal? Van aki válaszolni sem mert, de íme a vallomásözön eredménye: végre egy cikk, ami alá nem kell bekommentelni, mert már benne van minden!
„Stephen King nyolckötetes regényfolyama méltó adaptációt kapott” – szólna a sommázat, ha valaki olyan írná, aki gyűlöli Stephen Kinget. Én se nem gyűlölöm, se nem imádom, sőt, még eme sorozat könyveit sem olvastam, de a film 95 perce alapján így is tudom, hogy ez a film méltatlan Kinghez. Mivelhogy önmagában, nem feltétlenül adaptációként is gyenge.
A fehér király című film nyomokban ugyan tartalmazhat valamit az alapanyagát jelentő Dragomán-regényből, de nem szabad nagyon ráizgulni. Tényleg csak nyomokban...
A Sundance idei nagy felfedezettje, a CineFesten kétszer is teltházzal vetített Swiss Army Man esszenciális indie remekmű: meggyőző bizonyíték arra, hogy a szűkös keretek – származzanak bölcs önkéntes minimalizmusból vagy a büdzsé és az alkotói tapasztalat hiányából – ösztönzik a találékonyságot.