Olvadáspont – Michael Haneke: Amour / Szerelem

2012. november 5. – írta Jankovics Márton

A csodált és rettegett osztrák rendező új filmjében bizonyos szempontból ugyanaz a kilátástalanság uralkodik, mint eddigi alkotásaiban, a Szerelem mégis különleges stációja a dermesztően hideg hanekei életműnek. Az emberi lét kegyetlen alaptónusa itt sincs eltagadva, ám az igazán őszinte érzelmek ezúttal egy súlycsoportban indulnak a szenvtelenséggel.

Túl jón és rosszon – Clint Eastwood: Unforgiven / Nincs bocsánat, 1992

2012. augusztus 31. – írta Kovács Patrik

A 80-as években sűrű éjszaka borította a vadnyugati prérit, hogy aztán a következő dekád virradója magával hozza az újjászületés reményét. Míg Kevin Costner a klasszikus western tekintélyét kísérelte meg helyreállítani (Farkasokkal táncoló), addig a rutinosabb és merészebb Clint Eastwood az eddigieknél is kíméletlenebbül bontotta le annak toposzait. A maga idejében mindkét alkotást valóságos díjesővel jutalmazta az  amerikai filmakadémia, ám ez a tény az egyetlen, ami összeköti őket. Az előbbi „csak” egy jól időzített, a műfaj iránt érzett nosztalgiából hasznot húzó kalandfilm. Az utóbbiban viszont a kamera csókolózik azzal a rettenettel, amit valóságnak hívunk. És ez nem kis szó, ha már westernről beszélünk.

Geronto-giccs – John Madden: The Best Exotic Marigold Hotel / Keleti nyugalom – Marigold Hotel

2012. május 17. – írta Soós Tamás

A Bosszúállók all-star szuperhős-filmje után most a britek nyúltak a 8 in 1 módszerhez, hogy szembemenjenek a fiatalokra szakosodó hollywoodi filmgyártással, és öreg színészóriásokkal öreg kisembereknek készítsenek filmet elmúlásról, szerelemről és újrakezdésről.

Az üllő és a kalapács között – Sacha Gervasi: Anvil! The Story of Anvil

2010. június 24. – írta Jakab-Benke Nándor

Akinek lelkiismeretfurdalása van a sok letöltött zene miatt, az nézze meg ezt a filmet: kicsit (de csak kicsit) megnyugszik, mert kiderül, hogy a javát úgyis a stúdiók fölöznék le, s nem mindig fizetik ki a „kisebb” zenekarokat. Akinek pedig nincs lelkiismeretfurdalása, az még inkább nézze meg: hogyan kényszerülnek tehetséges, ötletes emberek méltatlan munkára, mialatt mi az mp3-akat tologatjuk a merevlemezünkön. Alább az Anvil zenekar hihetetlen története.

A bosszú öregura – Daniel Barber: Harry Brown

2010. március 24. – írta Jankovics Márton

Ami cool, az cool. Ha Michael Caine egyszer megigazítja nyakkendőjét, felölti morcos brit arckifejezését, és elindul seggberúgni a rosszfiúkat, akkor hiába a maga mögött hagyott 77 év, garantáltan minden néző elolvad a lőporszagú vendetta okozta gyönyörűségtől.

Egy életem, egy halálom? – Rebecca Miller: The Private Lives of Pippa Lee / Pippa Lee négy élete

2009. október 20. – írta Gyenge Zsolt

A haláltól való félelem napjainkban mindenkit menekülésre késztet. A közfelfogás szerint a divat, a média és a sebészet elsődlegesen a felelős azért, hogy valódi lehetőségünk van megfeledkezni az idő minket is érintő hatalmáról. Rebecca Miller immár második filmjében fordul az időskor felé: mintha ő éppen arra lenne kíváncsi, hogy milyen abba az életkorba lépni, amelyben az emberek már úgy gondolják, életük lényegi részén túl vannak.

Reménytelen remény – Yesim Ustaoglu: Pandora'nin kutusu / Pandora szelencéje

2009. augusztus 20. – írta Soós Tamás

Habár a magas- és tömegkultúra mostanság nem éles szembenállásában, hanem többnyire produktív kölcsönhatásában kerül bemutatásra a midcult filmkészítésnek köszönhetően, az mégiscsak ironikus, amikor a kettő közötti hasonlóság a – gyakran jogtalanul – a tömegkultúrához asszociált egyszerűség és felszínesség lesz, az olyan filmeknek köszönhetően, mint például a Pandora szelencéje…

Az élet máshol van – Ján Sverák: Vratné lahve / Csereüvegek

2008. március 27. – írta Oláh-Badi Levente

Azt szokták mondani, hogy a legeslegjobb filmben is maximum három olyan zseniális jelenet van, amire emlékszünk. Nos, akárhogy nézzük, Jan Sverák filmje nem áll rosszul a nagyszerű jelenetek terén, bár biztosan lesznek olyanok, akik szerint ez a film giccses. Szerintem nem az, de nem vitatom: ha giccs is, íze van, s én lenyelem.

A vágy titoktalan tárgya – Roger Michell: Venus / Vénusz

2007. szeptember 15. – írta Papp Attila Zsolt

Peter O’Toole-t, Roger Michell Vénusz című filmjében nyújtott alakításáért sokadszor jelölték Oscar-díjra – természetesen ezúttal sem kapta meg, s ennek egyetlen okból örülhetünk: a film így részben a színészmester sorsára adott ironikus reflexióként is nézhető (utólag, persze). A hajlott korú színművész ugyanis – mily meglepő – a filmben hajlott korú színművészt alakít, aki sztár volt ugyan, de valahogy mégsem kapta meg azt a szakmai elismerést, ami kijárt volna neki. A filmbeli Maurice Russell ezért – barátjával, Iannel (Leslie Phillips) együtt – hullaszerepek „alakításával” tengeti öreg napjait, és készül a férfikor utolsó virágzásának is véget vető prosztataműtétjére.