Ernelláék Olaszországban – Paolo Genovese: Teljesen idegenek / Perfetti sconosciuti

2016. december 26. – írta Csiger Ádám

Idén az olaszok is készítettek egy lakásbelsőben játszódó, viszont igen ötletes kamaradarabot, ami ugyan nincs olyan jó, mint az Ernelláék Farkaséknál Hajdu Szabolcstól vagy az Ez csak a világ vége Xavier Dolantől, de kevés hiányzott.

Fáradt Dekameron – Paolo és Vittorio Taviani: Maraviglioso Boccaccio / Csodálatos Boccaccio

2016. június 16. – írta Ritter György

A filmművészet virágkorának még alkotó nagy doyenjei közül kevesen vannak már közöttünk (Olmi, Bellocchio, Zeffirelli). Késői műveiken a fáradtság jelei látszódnak, mégis érdemes odafigyelni rájuk, hiszen a filmkészítés talán utolsó olyan szerzői ők, akik még teljesen a kép művészetének gondolták a mozit, és e módszer szerint forgatták filmjeiket. A Taviani fivérek „őszikéikben” e miliőnek állítanak „emléket”, s mankóként a nagy klasszikusokat (Tolsztoj, Shakespeare) hívják segítségül – ezúttal Boccacciót.

Népszerűtlen mozi – Pasolini (játék)filmjei

2015. május 4. – írta Gregus Zoltán

Kétségtelenül szimpatikus állandóan perlekedő, baloldali alakja, aki a marxizmust Szókratésszel azonosítja, és ebből adódóan egyetlen ideológiával sem tudott teljes mértékig azonosulni. Úgy gondolta, hogy a művészet lázadás, és ez nemcsak a műveket jellemzi, hanem a művész életét is. Szinte minden filmjében van valami barbár lázadás a konformizmus ellen, ezért szerethető. Filmjeiben szerzői kézjegyét viseli magán markáns figuráinak megválasztása, történeteinek darabos összeszerelése, gyakran odavetett, remegő kamerája, azaz a filmnyelv egyéni látásmódra törekvő használata.

„Egy szicíliai történetnek a vakságról kell szólnia” – Interjú Antonio Piazzával, a Salvo társrendezőjével

2014. május 19. – írta Csiger Ádám

Fabio Grassadonia és Antonio Piazza író-rendezők debütáló filmje, a Salvo elnyerte a cannes-i Kritikusok Hetének nagydíját. A filmet utóbbi kísérte el a budapesti premierre.

A bérgyilkos tekintete – Fabio Grassadonia, Antonio Piazza: Salvo – Magányos szerelmesek

2014. május 13. – írta Jankovics Márton

Az ezerszer látott, banális bűnügyi történet is egészen új fénytörésben csillan meg a Salvo hipnotikus hosszúbeállításaiban. A ritmus éppolyan lassú és magával ragadó, mint a hosszú percekig kitartott hullámverés, mely a kísérőzene helyett morajlik a stáblista alatt.

Találkozás az új Rómával – Beszélgetés Gianfranco Rosi dokumentumfilm-rendezővel

2014. május 1. – írta Nagy Boglárka

Gianfranco Rosi nevére akkor figyeltem fel, amikor egy filmfesztiválon rácsodálkoztam az El Sicario, Room 164 című dokumentumfilmre. Egy mexikói drogkartel bérgyilkosa magyarázta el fekete csuhába öltözve, hogy miből áll a munkája és mit jelentett számára jól végezni azt.

A tragédia nyomában – Paolo és Vittorio Taviani: Cesare deve morire / Cézárnak meg kell halnia

2013. szeptember 4. – írta Ritter György

A hatvanas évek filmes nagymesterei közül már kevesen vannak közöttünk. Akik még alkotnak, sokszor csak őszikéknek beillő ujjgyakorlattal jelzik: alkotni annyi, mint élni. Az ötven éve együtt dolgozó, nyolcvanon túl még mindig aktív Paolo és Vittorio Taviani testvérpárost is ide sorolhatnánk legutóbbi, meglehetősen giccses munkáik alapján (Pacsirtavár, 2007; Feltámadás, 2001). Legújabb mozijuk, a Caesarnak meg kell halnia a modernista filmek „közhelyeit” fogja egy marokra, de fel is akarja öltözteti azokat egy új köntösbe.

Az olasz kapcsolat – Stefano Sollima: A.C.A.B.: All Cops Are Bastards / A.C.A.B. – Minden zsaru rohadék

2013. június 18. – írta Csiger Ádám

Stefano Sollima filmje, az olasz rohamrendőrökről szóló, megtörtént eseteken alapuló A.C.A.B. – Minden zsaru rohadék pontosan olyan brutális és botrányos, mint a címe.

Ground control to major Tom – Bernardo Bertolucci: Io e te / Én és te

2013. június 11. – írta Jankovics Márton

A hetvenes éveiben járó rendezőlegenda édesbús felnövésfilmje ismét egy szűk térbe összezárt testvérpár kamaradrámájából igyekszik kicsiholni az élet nagy dilemmáit. Elidegenedésből most sincs hiány, ám a politika ezúttal szabadságra ment, így inkább a popzene szolgáltatja az alaphangot.

Délen a helyzet… – Emanuele Crialese: Terraferma / A tenger törvénye

2012. november 30. – írta Szalay Dorottya

Ugyan még „csak” a negyedik nagyjátékfilmjét jegyzi, Emanuele Crialese rendezői attitűdjében már most egyfajta összegző szándék figyelhető meg. A 68. Nemzetközi Velencei Filmfesztiválon startolt morális tanmese az olasz direktor korábbi három munkájának ügyesen kiegyensúlyozott szintézise.