A közönségfilm vonzásában – Rendezőportrék: Keleti Márton

2005. április 15. – írta Czirják Pál

Mindenekelőtt a közönségfilm fogalma tűnik kézenfekvőnek, amennyiben összefoglaló szempontot szeretnénk találni Keleti Márton filmjeihez. Rendezzen bár operettfilmet vagy politikai drámát, irodalmi adaptációt vagy szellemes szatírát, nagyszabású történelmi filmet vagy könnyed vígjátékot: a biztos szakmai tudás és a széleskörű érthetőséget célzó forma együttes igénye közös nevezőre hozhatja a legkülönbözőbb műfajokat is.

A játékmester – Rendezőportrék: Makk Károly

2004. június 15. – írta Varga Balázs

A szerzői preszízsfilmek és a stílusegység bűvöletében égő magyar filmtörténetírás nehezen tud mit kezdeni azokkal az alkotókkal, akiknek a pályája nem írható le egyszerű és egyértelmű motívumok, pontosan követhető formaváltozatok segítségével. Makk Károly életművével kapcsolatban is azért kerül elő oly gyakran az eklektikusság címkéje, mert a filmjeit bajosan lehetne valamiféle fejlődési sorba rendezni. Makknak nincsenek korszakai, ám vannak korszakos filmjei, valamint korszakokon, műfajokon és stílusokon átívelő kulcsmotívumai.

Egy boldogságkutató a diktatúrákban – Rendezőportrék: Ranódy László

2003. július 15. – írta Fazekas Eszter

Ranódy élete állandó harc volt a cenzúrával, sokat hallgatott harmincöt éves filmes pályája alatt. Huszonhárom el nem fogadott, vagy leállított forgatókönyv, betiltott film, leállított forgatás, pótforgatások; az élete – a filmjei élete volt.

„Hétvégén nem a Balatonra mentünk, hanem filmet csináltunk” – Beszélgetés Dyga Zsombor filmrendezővel

2003. június 15. – írta Libor Anita

Dyga Zsombor Tesó című – egyébként már a negyedik – nagyjátékfilmje favorit minden szinten: már a szemlén is hatalmas sikere volt, a külföldi kritikusok dicsérték és tizenhárom szavazat híján csúszott le a közönségdíjról. A Tesó forgalmazása erős médiatámogatással indult, és kezdenek felcsillanni a külföldi forgalmazás esélyei is. Az ide és az innen vezető útról beszéltettem a rendezőt.

„Tudod mi az az Ember tragédiája?” * – Rendezőportrék: Tarr Béla

2003. június 15. – írta Vincze Teréz

Tarr Béla a kortárs magyar filmművészet meghatározó alakja – ezt valószínűleg különösebb vita nélkül kijelenthetjük. Életműve következetesen épülő, a filmalkotások valójában egy folyamatos problémamegoldási sorba rendeződnek. Ahogy azt a rendező maga is kijelentette egy vele készült interjúban, egyik film következik a másikból – mindig valaminek a megoldásán fáradozik, ami azután újabb megoldandó problémákat hoz elő. Ez a problémamegoldási „kényszer” vezet el a hetvenes évek „családi tűzfészkeitől”, a szociális kérdésekre koncentráló problémafeltárástól a filmművészet és a film nyelvének megreformálására törekvő gesztusokig, a végső lehetőségek megkísértéséig, egy átléphetetlennek tűnő határ szemrevételezéséig a Sátántangóban.

A képírástudó magánya – Rendezőportrék: Gaál István

2003. április 15. – írta Pintér Judit

„Minden filmem úgy készítem, ahogy a sienai kismesterek a képeiket festették, akik művészek voltak, ugyanakkor kézművesek is a szó nemes értelmében. Maguk keresték a földpátot, vagyis a színeket, maguk vágták a táblát, amelyre elképzelésüket festették, maguk fűrészelték a kereteket is. Ugyanígy írom a forgatókönyvet, rendezek, majd vágó nélkül, saját kezűleg állítom össze a filmemet, vagyis három ízben szűröm át az elképzelést magamon. Olykor magam is fényképezem őket. Ugyanakkor nem tartom magam se forgatókönyvírónak, se rendezőnek, se vágónak, se operatőrnek. Egyszerűen képírónak tartom magam, vagy ha úgy tetszik, képírástudónak.”

Az első magyar „képíró” – Rendezőportrék: Huszárik Zoltán

2003. március 15. – írta Pócsik Andrea

Huszárik Zoltán egy 1979-es interjúban talán elsőként alkalmazta a filmkészítésre ezt az azóta elterjedt kifejezést, amely a legtömörebben foglalja össze művészi tevékenységének lényegét. Egyszersmind utal arra a korszakra is, amelyben kiváló alkotásai megszülettek, hiszen Magyarországon a főként a Balázs Béla Stúdió köré csoportosuló művészek érdeklődésének középpontjában akkoriban a filmnyelvi kísérletek álltak. Huszáriknak azonban sikerült kitörnie a szakma által elismert, de főleg forgalmazási gondok miatt a nagyközönség számára elérhetetlen művek köréből – ami rajta kívül csak keveseknek adatott meg – és elveit, elképzeléseit fel nem adva megalkotni a magyar filmművészet egyik remekműveként számon tartott Szindbádot.

Túlélni az első napot – Beszélgetés Miklauzic Bencével

2003. február 15. – írta Zágoni Balázs

Nyilvános beszélgetés Miklauzic Bencével, az Ébrenjárók rendezőjével az Utolsó Csepp Fesztiválon (Budapest, 2002. november).

„Jó lenne jó filmet csinálni” – Beszélgetés Cs. Nagy Sándorral

2002. október 15. – írta Libor Anita

Azt már mindenki tudja, hogy a filmezéshez is csupán három dolog kell: pénz, pénz, pénz. És hogy ez mennyire így van a magyar filmgyártásban is, arról Cs. Nagy Sándor tud igazán beszélni.

Figyelni, rögzíteni mindazt, ami velünk történik – Beszélgetés Fekete Ibolya rendezővel

2002. május 15. – írta Király Hajnal

A Karlovy Vary-i Fesztiválon és a 33. Magyar Filmszemlén aratott győzelme után Fekete Ibolya Chicója világkörüli útjára indult. A zágrábi bemutató előtt a filmkészítés mozzanatairól, a forrásként szolgáló valóságról, a dokumentumot és fikciót művészien egybemosó technikákról kérdeztem a rendezőnőt.