Azt már mindenki tudja, hogy a filmezéshez is csupán három dolog kell: pénz, pénz, pénz. És hogy ez mennyire így van a magyar filmgyártásban is, arról Cs. Nagy Sándor tud igazán beszélni.
Hogyan kerültél a filmezéssel kapcsolatba?
Tizennyolc-tizenkilenc éves koromban kerültem a filmgyárba. Már a gimnáziumban valami nagyon hajtott, éreztem: én filmmel akarok foglalkozni. Nehéz volt bekerülni a filmgyárba, de addig próbálkoztam, amíg végül sikerült, és felvételvezető gyakornok lettem. Ám ez a szakmának épp az a része, amikor nem a film és a forgatás közelében vagy. Te hozod a kávét az asszisztens asszisztensének, netán elmész a rendező lakásához ablakkeretet venni. A lényegtől nagyon messze van. Egy fél év alatt az is kiderült, hogy nem is rendezőasszisztensnek kellene elmenni, mert az is erről szól még két évig, amire oda kerül, hogy rendezőasszisztens I. vagy II. lesz belőle, aki ott van a forgatáson, és látja, hogy mi is történik valójában. Viszont azt láttam, hogy a segédoperatőr az a csávó, aki tényleg ott van a gép mellett, ezért átkéredzkedtem segédoperatőrnek. Volt egy kétéves segédoperatőri iskola a filmgyárban, úgy hívták, hogy segédoperatőr gyakornok, szerintem majdhogynem jobb is, mint ami a főiskolán van, hiszen ez pusztán gyakorlat. Illetve voltak operatőrök, akiknek tetszett egy-két ember, és direkt transzmisszióban adták át a tanításukat, iszonyú sokat lehetett így tanulni. Valószínűleg az én életemben jobb, hogy ezt az utat jártam, és nem a főiskolát. Ennek sok negatív következménye van, nehéz kanyarok voltak emiatt, de most úgy érzem, hogy sokkal többet tanultam így, mint ha mondjuk a főiskolán ülök egy padban.
A főiskolával nem is próbálkoztál?
De igen, ott viszont rendező szakra jelentkeztem, és nem vettek fel. Mindig még az utolsó körben is behívtak, hogy nagyon-nagyon jó, meg itt a helyed, de annyira fiatal vagy (mert az arcom sokkal fiatalabbnak tűnik általában), majd jövőre. Egy idő után úgy gondoltam, hogy nem erőlködöm tovább. De az egészben az a vicc, hogy én utána tanítottam a főiskolán. Felkértek sokkal később, hogy tanítsak, és ahogy abból az aspektusból is beleláttam, azt láttam, hogy beteges. Az szerencsés volt, hogy Simó Sándor komolyan vette azt, amivel foglalkozott, és effektíve rááldozta az életét. Egy olyan osztályt akart indítani, akik tényleg letesznek valamit az asztalra, és összeszedte ezeket az embereket. Egyszer voltam benn a Hunniában, amikor indította az osztályát, és megkérdezte, hogy nem akarok-e jelentkezni. És mondtam, hogy én már nem fogok a főiskolára jelentkezni, így alakult, de mondom, nem bántam meg.
A főiskola helyett tehát maradt a filmgyár.
Rengeteget operatőrködtem a filmgyárban, aztán úgy éreztem, hogy ennyi volt, nem akarok többet segédoperatőr lenni. Komár Pisti rendező barátom éppen akkor forgatta a kisjátékfilmjeit, és mondta, hogy legyél te az operatőr, mert értesz hozzá, be tudod fűzni a filmet, meg már tudod, hogy mi az, hogy világítás. Valahogy így a nulláról kezdődött az, hogy én operatőr lettem. Elég jó filmeket sikerült csinálni, az embereknek bejött az a munka, az a képkeretezés és világítás, amit én csinálok. Készítettem egy demokazettát a munkáimmal, és ezzel ide-oda mentem, hogy akkor én ebből akarok megélni. És csodák csodája főiskola, meg minden nélkül beindultak a munkák, pedig abban az időben sokkal nehezebb volt operatőrként dolgozni úgy, hogy nem volt főiskolád. Sokfajta munka volt, kisjátékfilm, dokumentumfilm, reklám, videoklip. Az elején nagyon sok mindent készítettünk, de azt vettem észre, hogy engem sokkal jobban érdekel a valóság, mint az a típusú fikció, hogy menjünk, csináljunk reklámfilmet pénzért. Mert az is jó, hogyha pénzt akarsz keresni, de ez nem az én utam volt.
Tehát a dokumentumfilmezés érdekelt?
Dokumentumfilmeket kezdtem forgatni, rengeteg filmben voltam operatőr. Olyan helyszínekre dobált a sors, ahova tudom, hogy soha életemben nem jutottam volna el. Nagyon sok eredeti dolgot láttam: azt, amit az emberek csak a televízióban látnak, én azt láttam Csecsenföldön, Indiában, Hong-Kongban, Kambodzsában, Amerikában, Afrikában. Jó volt direktben ott lenni, érezni, hogy rajtad keresztül megy át, úgy felvenni egy adott szituációt a kamerával, hogy te vagy az, aki ezt projektálod másoknak, én ezt így látom az én szememmel, ez így néz ki, ez a valóság. Megpróbáltam nagyon jelen lenni azokban a pillanatokban.
És közben a rendezői ambíciók?
Nagyon bejött ez az operatőrködés, de azért mindig ott bujkált bennem, hogy én rendezni szeretnék. Mindenféle furcsa véletlenek során összeszedtem annyi erőt és bátorságot magamban, hogy azt mondtam: megpróbálok csinálni egy filmet. Megírtam a forgatókönyvet, elvileg volt is rá pénz, aztán itt-ott azt mondták, hogy mégsem tudnak adni. Akkor saját pénzemből megvettem a Super8-as nyersanyagot, és úgy döntöttem, hogy nem érdekel a pénz, én a filmet szeretném elkészíteni. Az emberek látták, hogy ez a csávó tényleg ilyen fanatikus terroristában nyomja, és elkezdtek segíteni, elindultak a pénzek. Ezek a filmkészítés területén nagyon vicces összegek, sokan teljesen jogosan hozzá sem fognának ennyi pénzből filmet forgatni, de nem volt más lehetőség. Vagy otthon ülök, malmozok, és szomorú vagyok, hogy mindenki csinál filmet, csak én nem, de mivel nekem nincs lehetőségem, ezért türelemmel várok. Nekem nem volt türelmem, így készült el az első kisjátékfilmem, a Caligula (1995-ben), és olyan jól sikerült, hogy egy különzsűrí díját nyerte abban az évben. Teljesen mindegy, hogy nyersz-e valamit, vagy sem, az volt a legjobb benne, hogy sok ember jött oda a vetítés után, hogy nekik ez a típusú film bejön. Akkor azt gondoltam, hogy olyan filmeket fogok csinálni, amilyeneket akarok. Nem közönségcentrikusakat, nem a sikert lövöm be, mint célt, hogy akkor összehozok valami nagyon cool mozit, ami majd a vásznon leterít mindenkit, hanem, hogy mi van az én fejemben, hogyan látom én a világot, teljesen őszintén azt próbáltam meg kitenni a vászonra, mindenfajta manipuláció nélkül. Nem akartam az emberekre hatni. Sok embernek ez mégis működött, de ezek nem sikerfilmek.
Hogyan néz ki a nagyjátékfilmhez vezető út?
Készítettem egy csomó kisjátékfilmet, dokumentumfilmet, amelyeket én rendeztem, és közben párhuzamosan operatőrként is dolgoztam, abból kerestem a pénzt. Mindig egy kicsit félretettem, és akkor összespóroltam annyit, hogy le tudtam forgatni a következő filmet. Innen-onnan csak csepegtettek nagyon vicces összegeket, én meg ismét összeszedtem az embereket a fanatikus lelkesedésemmel. Nagyon jó érzés, hogy ekkora bizalmat kapsz emberektől, szinte ingyen vagy ingyen ennyit dolgoznak neked, csak egy idő után már kínos. Remélem, az Aranyváros volt az utolsó ilyen történet az életemben, amikor úgy forgattam filmet, hogy elmondtam a barátaimnak: nincs pénz, de van 35-ös nyersanyag, történet, színészek, akik tényleg színészek, tudnak vásznon karaktert megjeleníteni. És megint csak sikerült meggyőzni az embereket.
Sokat pihent az Aranyváros emiatt a fiókban?
Sokat. Nemcsak pihent, de változott is. A fiókban állandóan dolgoznak az anyagok. A fiókba beteszel valamit, az három hónap múlva elkezd változni, mert a jelenben vagy, mert már megint új hatások érnek, és ráadásul én magam írtam a forgatókönyvet. Valójában sok emberrel együtt írtuk, de alapvetően az egész történetet magamból kellett kihúznom. Folyamatos változáson keresztül jutott el végül abba az állapotba, amelyiket végül is leforgattunk. Nekem nem volt meg az, hogy ez a sztori, megkapom a pénzt, és megcsinálom, hanem ez a sztori, és eltelt rengeteg idő, és közben semmi, közben én meg változom, és az a sztori is változik, amit én ki akarok vetíteni.
De azért elégedett vagy a körülményekhez képest az Aranyváros végeredményével?
Én elégedett vagyok az Aranyvárossal mint mozival, talán mondjuk azt, hogy a körülmények nem számítanak ilyen szempontból. Most öt hónap után láttam a filmet még egyszer, egy másik, kváziobjektív szemmel néztem, és nekem bejött ez a mozi. Nincs különösebb elszálltság bennem, nem mondom, hogy zseniális mű, de úgy gondolom, hogy 15 millió forintból majdhogynem a lehető legjobbat lőttük be ebben a típusú filmben.
Milyen film az Aranyváros?
Nem akar közönségfilm lenni, mondjuk azt, hogy független film. Nem szeretem ezt a kasztrendszert a filmkészítésben, hogy van kommerszfilm, művészfilm, független film, vagy az amatőrfilm. Vannak jó filmek és rossz filmek, és vannak jól megcsinált és rosszul megcsinált filmek. Rengeteg jól megcsinált rossz film van, és sorolhatnám még, van egy csomó kategória. Ha hat rád egy film, akkor az működik, ha nem hat rád az a film, és úgy jössz ki a moziból, ahogy bementél, vagy még rosszabb, nemhogy hozzátett volna valamit az életedhez, hanem még el is vett belőle, azt a két órát, amit abban a sötét teremben töltöttél, akkor még tud rossz is lenni. Azt látom, hogy nagyon sok rossz film van. A rossz filmet úgy értem, hogy rengeteg ember pénzért készít filmet, azaz abból él, így aztán teljesen mindegy, hogy éppen miről szól az a film, a minél nagyobb reklám és a pénzkereset a lényeg. Ez egy nagyon súlyos ipar. Holott, ha belegondolsz, a mozinak még mindig van misztikája, mitológiája, az emberek azért ülnek be a moziba, mert szeretnének valamit kapni. Történetet arról, hogy mit keresnek ők itt a valóságban, az ő mozijukban. Azért mész be a moziba, hogy mitológiát kapjál a mai világból, ám az emberek sokszor felelőtlenül nyomják kifele a rossz mitológiát. Ilyen szempontból is elégedett vagyok az Aranyvárossal, mert nem gagyi. Nehezen emészthető történet, nem egy szórakoztató film, de próbált arról szólni, hogy én hogyan látom ezt a világot.
Tehát mint önkifejezési forma, úgy elégedett vagy vele?
Persze, csak nem szeretem azt, hogyha belemegyünk abba, hogy hogyan készült ez a film, milyen körülmények között. A nézőnek teljesen mindegy, az a lényeg, ami kinn van a vásznon. Saját magammal nem vagyok elégedett, hogy nem sikerült elég pénzt összeszednem, hogy még tökéletesebben elkészítsem, és inkább belevágtam kevés pénzből. Saját magam alatt vágtam a fát ilyen szempontból. Másrészről viszont összejött. A visszajelzések miatt merem azt mondani, hogy megérte. Sok pozitív visszajelzést kaptam, nem kritikára gondolok, odajöttek emberek, és elmondták, hogy nekik mi a jó, és beszélgettünk arról, hogy miért tetszik nekik, így érzed azt, hogy igen, ez hat, működik az, amit akartál.
Az ilyen forgatási nehézségek megérik?
A rengeteg filmkészítés-szívás ellenére én örülök, hogy sikerült megjárni a filmkészítés poklát, mert ez egy csomó mindenre megtanított. Megtanított arra, hogy soha többé nem fogok így filmet forgatni, hogy embereket involválok bele ingyen, megtanított arra, hogy legközelebb hogyan kéne, amikor van pénz. Mert a film nem irodalom, nem is képzőművészet, és nem is hangjáték, hanem minden benne van. Valóságot kell teremteni, ehhez emberek kellenek, ez viszont pénz, és pénz nélkül eléggé gáz. Hát én eddig pénz nélkül csináltam, és most szeretném másképp. Ez is egy tanulsága.
Nem is szeretnél a hagyományos értelemben vett kommersz közönségfilmet csinálni?
Ez a következő tervem, valami olyan mozi, amire van annyi pénz, hogy ne csak egy szűkebb réteghez tudjam eljuttatni azt, amit gondolok. Úgy megírni, és úgy kitalálni a történetet, hogy jó film legyen. Sokan röhögjenek rajta, és utána sírják el magukat, úgy jöjjenek ki, hogy valamit megértettek abból, amit én ott üzenek. Ha a közönségfilm kommersz film, akkor kommersz filmet akarok csinálni, de én inkább közönségfilmet mondanék.
Mi lesz az Aranyvárossal?
Úgy néz ki, hogy a Budapest Film forgalomba hozza, és október 24-én végre bemutatják. De ez még nem biztos, mert még nincs elég pénzünk egy jó kópiára. Ott tart most a dolog, hogy összehoztunk egy magyar filmet, majd mindenki eldönti, hogy jó vagy rossz, mindenesetre 15 millió forintból, de még mindig nem tud közönség elé kerülni. A filmszemlén egy technikailag nagyon rossz kópia ment, mert éppen csak a filmszemle kedvéért készült, hogy ne Bétáról vetítsék azt a negatívot, amit sikerült végre 35-ösre forgatni. Úgy döntöttem, hogy semmiképpen sem szeretném ezt a kópiát a közönségnek levetíteni. Azt szeretném, hogy olyan kópia kerüljön a moziba, a nézők, a nagy zsűri elé, ami a lehető legjobb azok közül, amit mi ki tudunk hozni. Ehhez pénz kell. Most pénzt hajhászok.
És utána?
Azt tervezem, hogy teljesen más módon fogok mostantól kezdve dolgozni, kilépek ebből a filmrendező szerepből, és átmegyek producerbőrbe.
Megpróbálsz segíteni azokon a fiatal filmeseken, akiknek hozzád hasonló sors jutott?
Igen, pontosan, mert a legnagyobb rákfenéje az ennek a szakmának, hogy még mindig nincs kialakulva a producer fogalma. Illetve van már egy-két olyan producer, aki pénzt szerez, és segít neked mindenben, hogy te csak rendezőként dolgozzál. De ezek az emberek csak egy-két rendezővel dolgoznak, a többiek meg egymaguk producerek, rendezők, forgatókönyvírók, és cipelik a lámpát, meg az életüket, így nem lehet jó dolgot összehozni. Pedig ezek nagyon tehetséges emberek, látom magam körül őket, de mindig mire eljutnak odáig, hogy film legyen vetítve a vászonra, addigra elfáradnak, mert nincs mögöttük olyan ember, aki 100%- ig tudna segíteni. Egy olyan produkciós irodára gondoltam, amelyik a segítségükre lenne, és amelyik a barátságon alapul, mert az egyetlen jó dolog ebben a heroikus típusú filmkészítésben az, hogy sok barátod lesz, akiknek bele tudsz nézni a szemébe, őszintén tudsz velük beszélni, és ők őszinték hozzád. Elfelejted egy idő után a filmes hierarchiát. Ahol nincs pénz, ott mindenki tudja, hogy azért foglalkozol vele, mert ehhez van kedved. Mivel kedv van, ezért sokkal jobban összeáll egy csapat, és én ennek a csapatnak szeretnék segíteni.
A rendezéssel mi lesz?
Mindenképpen szeretnék rendezni, hogyha összeáll mondjuk egy forgatókönyv, egy olyan produkciós iroda, és annyi pénz, amiből ezt rendesen kivitelezni lehet.
