Egy mozi fölött lakott gyermekkorában. Az egyetemen építőmérnökként végzett. Majd filmrendező lett. A Balázs Béla Stúdióra nem a Béke, hanem az Álságos Demokrácia Szigeteként emlékezik. Ferenczi Gábort kérdeztük.
Minek a hatására csöppentél bele a filmek világába és döntötted el, hogy filmkészítő leszel?
Azt hiszem, erre a kérdésre leginkább egy viccel tudnék válaszolni. Kohn hazalátogat Amerikából, és megalszik egy szállodában. Egyik reggel, mikor épp jön ki a hotelből, látja, hogy a járdán a barátja, Grün ott kuporog egy kartonpapíron. És kérdezi tőle: „Édes barátom, Grün! Hát te mit csinálsz itt? Nagyreményű ember voltál, most meg itt ülsz az utcán?” Mire a Grün: „Á, ne aggódj, kedves barátom! Jól vagyok.” Kohn nem tágít: „Ne hülyéskedj! Nagyon rosszul nézel ki. Azonnal viszlek magammal. Menjünk Amerikába!” „Nem, nem köszönöm, nagyon kedves vagy, de jól vagyok, dolgozom, van munkám....” „De hát hol dolgozol?” „A cirkuszban.” Kohn elsápad: „A cirkuszban?! Te, a te intelligenciáddal? És mit csinálsz te ott a cirkuszban?” Grün szeme felragyog, végre a munkájáról beszélhet: „Hát tudod, mikor az elefántok meg az oroszlánok lemennek a porondról, én vagyok az, aki összesöpröm utánuk, amit kell.” „Atya Isten, Grün! De hát miért csinálod?” Grün felnéz: „Tudod, ha valaki egyszer beleszagol a művészetbe, akkor az már soha többet nem tudja otthagyni.” (nevet)
Szóval én is beleszagoltam a filmkészítésbe, amikor tizenhét évesen játszottam egy filmben színészként. Akkor persze még úgy voltam vele, hogy a művészet, de pláne a filmezés, az nem nekem való. Úgyhogy felvételiztem a Műegyetemre, el is végeztem, és utána öt évig építőmérnökként dolgoztam. De lassan rá kellett döbbennem, hogy engem „a szakma” csak annyira érdekel, mint egy gyereket a legózás. A számítgatás, a képletek már nem tetszettek annyira. És akkor – 30 évesen – jelentkeztem rendezőire. Illetve előbb operatőrire, de oda nem vettek fel.
Korábban ugye azt gondoltam, hogy a világ megismerhető, és annak az útja a racionális gondolkodás, tehát a „reál-világ”. Aztán kiderült, hogy nem megismerhető, tehát azzal is lehet foglalkozni nyugodtan, ami igazából mindíg is érdekelt, az érzelmekkel, az emberek közötti viszonyokkal, motivációkkal stb...
A filmeket persze mindig imádtam: hét éves koromtól a Körúton laktunk, és a házunkban volt egy mozi. Ezért mindig, amikor hazajöttem az iskolából, már ültem is be a terembe. Minden filmet láttam akkoriban, amit a mozi játszott, és – azt hiszem – nem csak szerettem a filmeket, hanem értettem is őket. Egy idő után elkezdett érdekelni, hogy a film mivel ér el hatást. Miért sírom el magam tizedszerre is, amikor az a bizonyos szovjet hős leesik a lováról? És akkor figyelni kezdtem a plánokat meg a vágást. Magát a filmnyelvet – bár akkor még nem tudtam, hogy ezt így hívják, hogy ennek a „trükközésnek” van egyáltalán neve...
És szeretted volna te is kipróbálni élesben, hogy ezt hogyan csinálják?
Nem, ez akkor egyáltalán nem jutott eszembe. Például én nem is tudtam, hogy a filmeket rendezik. Nem tudtam, hogy ebben a közegben vannak szakmák. Sokkal inkább magát az anyagot néztem, mint más a kerámiát, vagy a szövetet.
Akkor nem vagy a hosszú beállítás híve?
Inkább azt mondanám, hogy kinőttem belőle. Türelmetlenebb vagyok és sokkal több mindent akarok elmesélni, mint azt egy hosszú beállítás megengedné. Számomra a filmes tempó olyan, mint egy tánc, mely a szív ritmusát követi. És ezt leginkább a montázs segítségével lehet megteremteni. Egyébként szerintem ma már nem lehet esztétizáló filmet csinálni. Persze a fesztiválok mindig befogadják ezeket, de igazából a nézőt nem érdekli az esztétikum.
Kik vagy milyen alkotások indítottak el a filmkészítői pálya felé? Kik inspiráltak, vagy hatottak rád?
Kétfajta filmet néztem gyermekkoromban a moziban. Egyrészt a szovjet kalandfilmeket, ezek voltak az én westernjeim. Másrészt a 60-as, 70-es évek olasz filmjeit – az a fajta humor, az élethez való rendkívül közvetlen viszony, és ugyanakkor bölcs távolságtartás – ez nagyon megragadott. Dino Risi, Ettore Scola, és persze Fellini. Aztán Mihalkov korai filmjei hatottak rám nagyon, mint az Öt este pl. De az Etűdök gépzongorára például már nem tetszett, túlságosan művészkedőnek, irodalmiasnak találtam. Márpedig a film, legyen film!
Dolgoztál a Balázs Béla Stúdióban. Hogy értékeled azt az időszakot, mennyiben hatott a későbbi munkáidra?
A legnagyobb tanulság ebből az időszakból az volt, hogy nekem soha többet, sehol nem szabad választott vezetőségi tagnak lenni. Nem akarom annak a felelősségét, hogy én vigyem a vállamon a demokráciát. Legalábbis azt az álságos demokráciát, ami akkor a BBS-ben működött, és ami akkor az egész országot áthatotta. A stúdió leplezetlenül egy elit társaság volt, de azt, hogy mi számít elitnek, trendinek, azt valójában mindig a vezetőség határozta meg. Mégha ennek érdekében kötöttek is kompromisszumokat. Igazi ízlés-terror működött, mégha a filmgyártásban ez azért nem is olyan ritka. Persze azért mindig voltak harcok, én sokszor olyan filmek támogatásáért is küzdöttem, amiket egyáltalán nem szerettem, de mégis éreztem bennük valamit. De summa summárum, sosem volt demokrácia. Én legalábbis nem nevezem azt demokráciának, ahol a vezetőség tagjai gyakran meg sem jelennek egy vezetőségi ülésen, mert épp nem érnek rá, vagy forgatnak, vagy a fene tudja, mit csinálnak.
Furcsa ezt hallani. Külső szemmel nézve, mi, elméleti szakemberek hajlamosak vagyunk romantizálni ezeket a művészeti együttműködéseket. De ezek szerint a BBS szervezetlen volt?
Eléggé szervezetlen. De ez persze nem csak mi vezetőségünk alatt volt így, hanem máskor is. Én például egy ideig ragaszkodtam hozzá, hogy minden vezetőségi ülésről készüljön jegyzőkönyv és legyen publikus, jöhessen be bárki. Aztán valahogy egyik sem sikerült, senkinek sem volt fontos igazán. A BBS-ben az volt különösen fájó, hogy elhitette az emberekkel azt, hogy létezhet a Béke egy ilyen Szigete, és hogy lehetséges a demokrácia a filmgyártásban. De én azt látom magam körül, hogy ez lehetetlen. Kell egy központi személyiség, aki felvállalja magát és öntudatosan végigviszi a koncepciót, amit kitalált. Vezetőségi döntés? Az egy vicc… Volt, hogy hárman ültünk, és abból ketten nem értettünk egyet. Csak vitáztunk, ment el az idő, és végül nem döntöttünk semmiről. Ezen túl ráadásul mindig korrupcióval vádoltak minden vezetőt, hogy lenyúlja a Stúdió pénzét a saját filmjéhez. Szóval voltak problémák. Lehet, hogy meg kellene írni a Balázs Bélának ezt az illúzióromboló történetét is…
Mondtad, hogy először színészként kóstoltál bele a szakmába. Ám epizódszerepekben később is feltűntél: játszottál az Árnyék a havon-ban és az Eldorádóban is. Sosem érezted úgy, hogy a színészet a te pályád?
Nem. Nem vagyok jó színész, egy vérbeli amatőr vagyok. Az Árnyék a havon-ban is baráti alapon szerepeltem, mert Janisch Attila az osztálytársam volt.
A rendezésen kívül akkor melyik az a pozíció, amelyik legközelebb áll hozzád a filmkészítési folyamatban?
Talán a vágás, mert mindig érdekelt, hogy a hozott filmalapanyagból miként lehet egy alkotást, egy épkézláb történetet csinálni. De nem lennék jó vágó, mert – bár sokat foglalkozom vele – zavar a manualitása, ami megakasztja a gondolatfolyamot. Ráadásul lassan is dolgozom. Én inkább filmmentőnek gondolom magam. Ez alatt azt értem, hogy szerintem mindenből, még a leggyengébb alapanyagból is lehet filmet készíteni. Azt hiszem, ez a gondolat vitt a dokumentumfilm felé is.
Rendeztél dokumentumfilmet (Overdose – Vágta egy Álomért, 2013), játékfilmet (A barátkozás lehetőségei, 2006) és kísérleti filmeket is. Melyik forma áll a legközelebb hozzád?
Nem tudom. Talán egyik sem és mindegyik. Egy játékfilm után már rögtön doksit akarok készíteni, egy doksi után meg azonnal játékfilmet. Most például nagyon szívesen forgatnék nagyjátékfilmet. De nincs időm, meg pénzem sincs rá. Márpedig máshogy nem lehet filmet csinálni, csak ha valaki áll a hátad mögött, és befizeti a számlákat.
