Sir Oscar-díj – Daniel Day-Lewis portréja

2018. március 19. – írta Németh Szabolcs Előd

A „világ legjobb színésze”, a „férfi Meryl Streep” – ilyen és ehhez hasonló módon szoktak rá hivatkozni. Daniel Day-Lewis színművészi karrierje – állítása szerint – véget ért, ám ha mégis újra bekopogna a film világába, biztosan jó ajtó előtt fog állni. A kérdés leginkább az, hogy lesz-e, aki pótolja ezt a fajta elszántságot, ilyen minőségi teljesítmény-fedezettel?

Transzfilmánia 14. – Kincsem; A Viszkis

2017. december 10. – írta Jakab-Benke Nándor

Az idei hét katasztrofális premier-szempontból, úgyhogy egy picit régebbi, valamint egy Erdélyben még nem, de valószínűleg nemsokára vetített sikerfilmbe kukkantottam be. A lovasba meg a bankrablósba.

Kulisszák mögött, kamera előtt V. – Erdélyi filmszínészportrék: Skovrán Tünde

2017. október 15. – írta Jakab-Benke Nándor

A Filmtett új videósorozatában erdélyi (film)színészekkel beszélgetünk a színészi szakmáról, a kamera és a színpad közti különbségekről, meg egyéb kulisszatitokról. Skovrán Tünde beszélgetés után lazán megformálja agyagból a kérdezőt. De hogyan formál meg szövegből és rendezői instrukciókból egy színpadi vagy filmes karaktert? Erről (és még sokkal többről) mesél a hollywoodi karriert is építő szentgyörgyi színésznő.

Szálkamentes karrier – Harrison Ford portréja

2017. szeptember 27. – írta Beretvás Gábor

Harrison Ford munkássága ékes példája annak, hogy néha fontos lehet megkülönböztetnünk a színész és a filmsztár fogalmát. Szerencsés esetben ez a két fogalomkör persze mutat némi metszetet. De le kell szögeznünk, hogy ha végignézünk az idén hetvenötödik életévét ünneplő Harrison Ford pályafutásán, ez a metszet elég szűkre sikeredett.

Hazug komfortzónák – Politikai korrektség a kortárs filmben

2017. április 4. – írta Pernecker Dávid

A politikai korrektség iránti erőszakos vágy eredménye egyfajta művészi kényszerzubbony, amit az író-rendezők magukra öltve talmi szociális félvilágokba száműzik filmjeik nem fehér, nem hím karaktereit.

Fellini zeneszerzője voltam – Nino Rota-portré

2017. február 10. – írta Hubai Gergely

„A Cinecittà előtt észrevettem egy vicces kis embert aki a rossz helyen várakozott a villamosra. Szétszórtan hederített az egészre. Olyan érzésem volt hogy… vele kell várnom… biztos voltam benne, hogy a villamos megáll a szokásos helyén és futnunk kéne utána, és egyaránt biztos voltam benne, hogy megáll ott is, ahol mi várakoztunk… A legnagyobb meglepetésemre a villamos pont előttünk állt meg.” Federico Fellini így emlékezett első, még véletlen találkozására Nino Rotával. Az idén 105 éve született zeneszerző leginkább Fellini zeneszerzőjeként ismert, de hozzá kötődik A keresztapa legendás – és meglepő botrányt kavaró – zenéje is.

Stockholm-szindróma az űrben – Morten Tyldum: Passengers / Utazók

2016. december 27. – írta Ferenczi Szilárd

Élünk, ennél fontosabb dolgunk nincs. Nem mindegy hogyan, nem mindegy mikor, és nyilván az sem mindegy, hol és kivel. Néha a véletlen belerondít, néha rosszul döntünk, aztán meg van, hogy helyettünk döntenek, de élni akkor is szükségszerű. Az Utazók egyik, de nem egyetlen valamirevaló tanulsága ez. A másik pedig, hogy a szerelem, ó, a szerelem. A harmadik... nos… izé… harmadik nincs.

Már nem csúnya szó a romantika – Damien Chazelle: La La Land / Kaliforniai álom

2016. december 19. – írta Soós Tamás

Itt van Damien Chazelle, és itt van a jazzfilm újra, csak most musicalbe csomagolva. Szokni kell, hogy ott járunk, ahol Gene Kelly szteppelt, és ha túl sietős vagy lassú a tempó (jazz helyett most a szerelemé), azt nem J.K. Simmons ordítja a fülünkbe, hanem egy száztagú big band. A Whiplash vad dobszólója után keserédesen fújt ballada a Kaliforniai álom.

A lyukas állú első száz éve – Kirk Douglas-portré

2016. december 9. – írta Ritter György

Beleborzong az ember, hogy a több amerikai idolt is megtestesítő filmsztár, Kirk Douglas száz éves lett. A borzongás érzése abból a gondolatból fakadhat, hogy Douglas akkor született, amikor a mozi éppen még a vásári mutatványok szerepét töltötte be. Majd rácsodálkozhatott arra, ahogy a vásznat az ezüstcsillogás, a pazar kiállítás, s rajongás vette körül. Aztán tanúja volt annak is (főleg manapság), ahogy a másik, egykor lenézett szórakozási forma, a tévé átveszi ezt a szerepet, mind művészi, mind pedig látvány szempontjából. Douglas munkájának foglalata annak az érának a története, amelyben a mozi isteneket adott a nézőknek. Ő volt az egyik...

Hitchcock zeneszerzője voltam – Bernard Herrmann-portré

2016. november 15. – írta Hubai Gergely

A 105 éve született Bernard Herrmann első filmje az Aranypolgár, az utolsó a Taxisofőr volt – ez a két határkő talán mindennél jobban jellemzi a közel 35 éven át ívelő karrier sokszínűségét. Ha bármelyik amerikai filmzeneszerzőről filmet lehetne készíteni, Herrmann lenne a legideálisabb jelölt – a művészi vízióit senki kedvéért sem kompromittálta, nekiment a stúdiórendszernek és még legfontosabb munkatársával, Alfred Hitchcockkal is szembement egy alkalommal. Habár magánélete a karrierjéhez képest színes volt (három felesége volt, az első kettőt ugyanúgy hívták, ráadásul unokatestvérek voltak), terjedelmi okokból inkább a szakmai tevékenységére összpontosítunk.