A hangsúlyok és talán az arányok is eltolódtak a 2006-os TIFF-en: több periférikus filmes jelenség jutott nézőhöz a mainstream anyagok helyett, a versenyszekció viszont erősödött.
Így összességében a fesztivál felhozatala fontos és érdekes volt, bár „veterán” TIFF-ezőknek, kissé meglepő (volt) ez a fajta árnyalás. Az általánosításom fedi az idei 3x3 szekciót is, ahol az előző kiadások olyan neveihez képest, mint Lars von Trier vagy Wong Kar Wai, idén igencsak az árnyékból bukkantak elő a szereplők.
A Romániából, Temesvárról elszármazott Andrei Ujică neve hangzott a legtitokzatosabban, bár utólag rájöttem, hogy egyik dokumentumfilmjét a román közszolgálati adó is műsorra tűzte karácsonytájt. Nos, Ujică filmjei közül mindössze a legkorábbit, a Videogramme einer Revolutiont sikerült „érdemben” végignéznem, a két orosz asztronauta 1991-es viszontagságairól szóló Out of the Presentről és a Svetlana Alexievich orosz újságírónő Paul Virilio filozófussal folytatott párbeszédét „performáló” Unknown Quantityről nem fogok mélyreható beszámolóval szolgálni. Az elmondható, hogy Ujică mindhárom filmje archív és/vagy dokumentumértékű alapanyagokból készült, a filmes technika helyett pedig a videó és a DVD formátuma határozza meg alkotásai esztétikáját. A fesztiválkatalógus szerint Ujică irodalmi-bölcsészképzéssel (is) bír – ez megmagyarázza az elvont, filozófiai témák – a történelem, avagy a dialógus mibenléte – iránti érdeklődését.
A Videogramme a sokadik az 1989-es romániai forradalmat a maga valóságában, pőreségében felmutatni szándékozó kollázsok közül, és – bár lehetséges, hogy a hiba a recenzens szűklátókörűségében van – ebből is hiányzik a kollázsnak (akárcsak a teljes forradalomnak) értelmet adni tudó, összegző perspektíva. A számtalan amatőr és profi filmes felvételeiből összeollózott, időrendben sorjázó képfolyam hűségesen felmondja a leckét, a temesvári zavargásoktól a bukaresti virrasztáson keresztül a Román Televízióban folyó alkukig. Eközben a szigorú német narrátori hang feltesz egy-egy kacifántosnak tűnő kérdést – pl. kinek/minek a hatására kezdtek el a diktátor utolsó publikus szónoklatába belekiabálni –, és amennyiben ennek a hangnak lenne a feladata, hogy ellenpontozza és értelmezze a képi sztereotípiákat, hát jelentem, hogy esetemben csődöt mondott a stratégia. Bár meghatódtam a tizenhat évvel ezelőtti emberek (és jómagam) naivságán és kétségbeesésén, úgy vélem, hogy a TIFF 3x3 szekciójába invitált filmes ennél összetettebb hatásmechanizmusokat és/vagy gondolatokat illene, kellene, hogy generáljon.
Ennél sokkal jobb volt a helyzet Michael Glawogger filmjei esetében, aki a dokumentarizmus iránti elkötelezettségében osztozik a Németországba elszármazott hazánkfiával. Az osztrák film – a dél-amerikaihoz hasonlóan – az új, követendő trendek egyike az idei TIFF eszmei kifundálói szerint, és Glawogger szociálisan érzékeny – azaz anyagiakban szűkölködő – emberek életét vászonra komponáló és vizuálisan tobzódó filmjei valóban egyedinek tűnnek, legalábbis a Baraka-hagyomány méltó folytatóinak minősíthetők.
Az időben korábbi Megacities szerkezete négy metropolisz – Mumbai, Mexico City, Moszkva és New York – pillérein nyugszik, bár sejthető, hogy nem a városok, hanem az urbánus dzsungelben túlélni próbáló emberek kerülnek a kamera keresőjébe. Emlékezetes portrék és helyszínek, szédítő beállítások gondoskodnak arról, hogy a Megacities memóriánkba égjen: a Mexico City-beli egyedülálló anya szabadidőruhában baktat a munkahelyére, egy hangárszerű éjszakai klubba, ahol sejtelmes fények leple alatt bódult férfiak testének redői közt kutakodnak; a mumbai-i iszap- és szemétcsatorna derékig érő szennyében műanyag bevásárlószatyrokat kereső negyvenkilós élőhalottak vidámsága; és végül a Megacities zárószekvenciájában a káoszt struktúrává oldó háztetőkön indiai csoporttáncot lejtő kisfiúk látványa…
Mindezen emlékekkel együtt a Megacities kevésbé kiegyensúlyozott és következetes, mint a 2005-ben szinte ugyanazzal a stábbal forgatott Workingman’s Death, amelyben öt helyszín öt munkatípusát és kollektíváját ismerjük meg, ugyanazon algoritmus mentén: szituáló bevezető képsorok, a munkafolyamat szótlan képi követése, majd egy-egy személyes vallomást követően már-már panorámának beillő, a tanulságot költőien „felmutató” képsorok. A helyszínek e film esetén is világépítő funkcióval bírnak, hisz egyértelmű, hogy az ukrajnai illegális szénbányászok, az indonéziai háncskosaras kéngyűjtők, a nigériai „nyíltszíni” mészárosok, a pakisztáni roncshajószétbontók és végül a kínai kohómunkások egyszerre termékei és rabjai a helyeknek, ahol élnek. Utolsó pontként Glawogger filmje egy ipari múzeummá átalakított, valamikori németországi kohászati kombinátot mutat be, amelyet fényjátékkal kelt életre egy művész. Az előző helyszínek inas, izzadt és koszos munkástestei helyett itt szőke tinédzserek sikonganak és csókolóznak az almazöld fényben – a kontraszt világos, az eszme kevésbé. Hisz a Sztahanovról idézett dokumentumfelvételek is a munka dicséretét zengik, meg Glawogger interjúalanyai is örömmel beszélnek arról, hogy dolgozhatnak, még ha az napi tíz órás állati vérben csúszkálást jelent is.
A vér, minden mennyiségben, Álex de Iglesia univerzumának is szerves eleme, bár korántsem a glawoggeri súlyosan elkötelezett értelemben. Iglesia mindhárom filmje egy-egy teljességgel érthető, szinte közönséges szituációt bont ki, ám a le-felgöngyölítésbe morbid, félelmetes, röhejes és abszurd mozzanatok csúsznak be, így a néző sikong és borzong, szimultán. A 800 balas a westernfilmek képi és narratív kliséit vegyíti a kortárs spanyol ingatlanügyletekkel, így adódhat alkalma a kivénült kaszkadőrnek vadnyugati szellemvárosát megvédenie a nagybefektető menyétől, aki viszont inkább Disneylandet képzel oda. A La comunidadban egy látszólag átlagos bérlakási lakóközösség vedlik át vérszomjas, bármire képes pénzhajszoló bandává, a Crimen Ferpectoban pedig egy Cosmopolitanból kivágott latin amorózó lesz vállfával ölő gyilkossá, illetve a női fehérneműosztály legcsúnyább (női) alkalmazottjának prédájává. A parádés színészi alakítások (Carmen Maura, Monica Cervera), a briliáns helyszínek és a legsokkolóbb látószögek megteszik a magukét: Álex de Iglesia volt szerintem az idei 3x3-ban a hab a tortán.
