Az ötödik TIFF Határok nélkül blokkjának filmjei teljesítették a szekció válogatási kritériumait, hiszen szinte kivétel nélkül olyan alkotások kerültek a palettára, amik valamilyen oknál fogva túlfeszítették a filmszerűség és a nézhetőség kereteit. Egy évvel ezelőtt tíz filmet mutattak be ebben a blokkban, idén néggyel többet. Miért?
Gary Tarn dokumentumfilmje, a Fekete nap egy látását elvesztő ember belső világát próbálta képekben, víziókban visszaadni. Az illetőt néhányan pénzért támadták meg, de miután nem találtak nála semmi számukra hasznosat, olyan kémiai anyaggal fújták be a szemét, hogy az orvosok sem tudtak rajta segíteni, másnap reggelre elvesztette a látását. A filmkockák egyetlen pillanatra sem mutatják meg őt, aki megváltozott világát szavakba foglalta. A képek olyan technikával válnak láthatóvá, ami a leginkább megfelelhet a világtalan ember világának.
Mi történik akkor, ha a egy tizennégy éves lány a világhálón megismerkedik egy nála jóval idősebb pasassal, aki történetesen fotós, és néhány hónap után találkára is hívja a lányt? Egy lehetséges válasszal a precízen megírt – bár sablonosra sikerült – forgatókönyvű és jó szereplőválogatású Hard Candy című film is szolgálhat. Ennek a nézése közben lehetett érezni a hamisítatlan amerikai filmes zamatot, hiszen talán sehol máshol nem annyira természetes az, hogy pedofilok és lehetséges pszichopaták között éljük le egyszeri életünket. A lány meghívatja magát a fotóshoz, majd kis idő múlva odakötözi azt egy székhez, mert azt gyanítja róla, hogy pszichopata. Ez volt az utolsó csavar a forgatókönyvben, innentől már csak az volt a kérdés, hogy hogyan hal meg a végén a férfi. A sorozatos kínzások, amiket a lány (Ellen Page) a mindenkori megbántott lányok nevében elvégez a férfin, bár suspense-et próbálnak teremteni, már céljukat vesztik. Ehhez a céltévesztéshez járul hozzá az is, hogy a színészi játék statikussága mellett a két-három kezdeti operatőri bravúr is állandóan visszatér, így válnak a film lehetséges erősségei is gyenge pontokká.
Asher filmjéről, a Dirty Love-ról talán nem is érdemes többet elárulni, mint azt, hogy begyűjtött néhány díjat az Arany Málna idei szavazásán. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a főszereplők között találjuk Jenny McCarthyt és Carmen Electrát is, és azt a tényt, hogy a sztori egyetlen pillanatra sem mozdul el a kidobott-a-régi-fiúm-hogy-találom-meg-a-hozzám-illőt tengelyről, akkor talán minden elmondatott ezzel a filmmel kapcsolatban, és az altesti poénok tömkelege már nem is kell említésre kerüljön.
Hogy a szekció tényleg rászolgáljon a nevére, arról jó néhány további film gondoskodott. Ilyen volt Matthew Barney alkotása, a Drawing Restraint 9 is, ami képes volt arra, hogy átértelmezze a filmszerűség korlátait. Az a szinte szöveg nélküli performansz, ami a Barney és Björk által alakított pár kapcsolatában lejátszódik egy japán bálnavadászhajón méltán érdemli meg, hogy bemutassák ebben a blokkban. A Björk írta zenével kísért filmben akkora kulturális hátteret mozgatnak meg, hogy jelen cikk nem szolgálhat ennek teljes feltárásával. A hajón végbemenő japán ceremóniák sora, mint amilyen egy tea felszolgálása, és az azutan következő, egyszerre horrorisztikus és ritualisztikus jelenetsor a férfi és a nő között kiemeli a művet a Baraka-szerű filmek sorából, és valami egészen mássá lényegíti át azt.
A blokk egyetlen spanyol filmje, Ramón Salazar rendezésében szintén érzékeny területeket mozgatott meg. Főszereplője egy nő, pontosabban egy transzvesztita, akinek éppen a címben említett húsz centiméter van fölöslegben ahhoz, hogy valóban nővé válhasson. A film az ő világát és a műtéthez szükséges pénz összegyűjtésére tett próbálkozásait mutatja be. Ez a világ a korai Almodóvar-filmekre emlékeztethet. Salazar úgy teszi könnyedebbé a miliőt, hogy a főszereplő narkolepsziás álmaiban „látott” dalbetétekkel spékeli meg művét, valódi amerikai szín- és giccsparádé keretében láttatja a hősnő álmait és vágyait.
A fesztivál közönségének tudatába tavaly berobbant rendező, Lukas Moodysson idén újabb filmmel szerepelt, a Konténerrel, aminek nagy részét Kolozsvár mellett forgatták tavaly. Egyetlen női hang mesélt hetvenkét percen keresztül egy belső én rezdüléseiről, a képek pedig ezt a zavartságot voltak hivatva visszaadni. A fekete-fehér képsorok egymásutánisága, a beszélő hang monotonizmusa egyszerre teremtett kísérletibb, ugyanakkor nézhetőbb filmet is, mint amilyen az Lyukat ütsz a szívembe volt. Ehhez járult hozzá az a laza szerveződés, ahogyan néhány gondolati egység körül kiépültek az elhangzott szavak és mondatok, és az, hogy a film nem bírt akkora intenzitással, mint Moodysson előbb említett filmjének bármelyik jelenete.
Állat és ember között kialakuló kapcsolatról mesélt nekünk Jean Pierre Limosin filmje. A címszereplő Carmen, egy kísérleti laborból megszökött majom, beilleszkedik a rátaláló család életébe: a családapa és a lánymajom között kialakuló szerelem kellene a film témája legyen. Az ötlet ott hibádzik, hogy e gondolat annyira szubtilisen fogalmazódik meg a film során, hogy csak az utolsó jelenetek egyikéből lehet rájönni, akkor is verbális megfogalmazásból. A filmet végig erőt-lenség jellemzi.
Simon Rumley filmje, Az élő és a halott címmel érdekes lenyomatát adja egy beteg elme működéseinek: hogyan tehet tönkre egy családot egy beteg fiú, aki csak segíteni szeretne a családtagjain, miközben állapota szerint inkább ő szorulna segítségre. A jól komponált képek és a találóan választott zene összességében elérte hatását.
A beszámolóból helyszűke miatt kimaradt munkák többnyire mintha a fesztiválnyertes Porumboiu-film egyik minden komolyságot nélkülöző gondolatára rímelnének, melyben megemlíttetik az az ember, aki a platóni barlangokban önmaga árnyékát keresi.
