Öt év alatt a TIFF közönsége már megszokhatta, hogy – amint az a nevesebb filmfesztiválokon lenni szokott – nemcsak a versenyfilmek szekciójában fénylenek fel említésre méltó alkotások. A Kolozsváron bemutatott szupernóvák a rangos díjakkal kitüntetettek közül kerültek ki. Egyesekről már olvashattunk a Filmtett hasábjain, mások meg nem is annyira „szupernóvák”. Az alábbiakban ezekről a kivételekről lesz szó.
Kezdjünk egyik kedvencemmel: a brazil House of Sand (A homokház, r. Andrucha Waddington) című film egy hihetetlenül lassú történetlefolyással rendelkező alkotás, azonban ellentétben sok más filmmel, a vásznat bámulva valahogy elfelejtünk unatkozni. A film három nő (nagymama, anya, lánya) története az állandóságról, illetve a megszokásról. A cselekmény egy dél-amerikai sivatagban játszódik, ahová a családfő 1910-ben érkezik, azonban egy szerencsétlenség következtében meghal, szolgái elszöknek, így várandós felesége és anyósa magára marad a fehér semmiben. A külvilágtól elzártan, szökött szolgáik és néhány katona ébreszti fel bennük a vágyat, hogy visszatérjenek az „igazi” emberek közé. A film fantasztikusan mutatja be az értékek átminősülésének folyamatát, az elzártság értelmét vagy értelmetlenségét, az elvágyódás és a mozdulni képtelenség dichotómiáját. Kihagyhatatlan.
Piotr Trzaskalski második nagyjátékfilmje, a Mistrz (Mester) című road movie, Fellini Országútonjának lengyel átirataként is felfogható. A film egy orosz artista életét meséli el, aki vodkába fojtja múltjának emlékeit, illetve tehetsége kisebb-nagyobb sikereit. A Mester, Alexander Sapatin, késdobáló minőségben szerepel egy társulatnál, de miután egy éjszaka – illuminált állapotban lévén – kiengedi ketreceikből a cirkusz állatait, az igazgató kénytelen megválni tőle. Így a Mester egy önálló „társulatot” hoz létre, melynek első, nem hivatalos fellépése tulajdonképpen egy prostituált megmentése. Az első show alkalmával a megmentett lányt megteszi asszisztensévé, így akárcsak Gelsomina és Zampano, most már ketten szórakoztatják a vidéki közönséget. Hamarosan azonban egy családja (azaz múltja), illetve önmaga elől menekülő harmonikás férfiú (a Fellini-féle bolond) és egy francia hölgyemény is csatlakozik a csapathoz. A három segéd között furcsa, mondhatni rendhagyó barátság szövődik, a Mester, az egyetlen, aki elvesztve a szeretet képességét, védőfalat emel maga köré. Az élet azonban tálcán kínál neki egy (utolsó) lehetőséget, a kérdés csak az, hogy elfásult, eldurvult hősünk tud-e élni vele.
Természetesen regényadaptációval is találkoztunk a Supernova szekcióban, ami nem csoda, hisz közismert, hogy a modern kultúripar egyik legjobban bevált fogása a regények megfilmesítése. A szóban forgó film nem más, mint a kortárs francia irodalom legkiemelkedőbb regényének – Michael Houellebecq „európai Psycho”-jának, az Elemi részecskék című munkájának a celluloidra adaptálása. Oskar Roehler azonos című filmjében a 20. századi társadalom (groteszk) tablóját jelenünk Berlinjére adaptálja. Főszereplőnk, a két féltestvér, Bruno és Michael, hála édesanyjuknak, csak kamaszkorukban találkoznak először egymással. Karaktereik markánsan különböznek egymástól: Brunot csak a nők hajszolása, a szex érdekli, míg Michaelt kizárólag a mikroszkóp alatt található élet tudja lekötni. Kettejük közös vonása a szenvedélyükhöz való megszállott ragaszkodás. Érdekes technikai megoldás, hogy a két férfi sorsának alakulását felváltva látjuk a vásznon. Szerencsétlenkedő ténykedésüket azonban saját életünk, tetteink allegóriájaként is elkönyvelhetjük. A film vége felé mindkettőjüknek sikerül kapcsolatot teremteni a másik nemmel, így végre megtapasztalhatják az igazi élet ízét, boldogsággal és szomorúsággal keverve. A zárlat azonban nem annyira hollywoodi, de azért minket, európai nézőket megnyugtat, hogy a szerelem ereje majdnem akkora, mint a Teremtőé.
Egy másik adaptáció a My Summer of Love / Szerelmem nyara, mely Helen Cross regényéből született. A film egyes szám első személyben számol be egy kamasz lány életének viszontagságairól. Az előbbi filmmel ellentétben ebben nincs beteljesült szerelem. Ahogy Mona bátyja elveszíti Istenbe vetett hitét, úgy ábrándul ki főszereplőnk is a szerelemből.
Hogy ne csak a játékfilmek kedvelői vágyakozzanak a bársonyszékbe, a szóban forgó blokkban dokumentumfilmmel is találkozhattunk. A Darwin’s Nightmare (Darwin rémálma, r. Hubert Sauper) című filmben a mesebeli Afrika helyett a reális Afrika-képet kapjuk, azaz nem „megcsinált” képeket láttat a rendező, hanem dokumentarista profizmussal mutatja be az abszurdumot, világmegváltó szózat nélkül. A filmbeli darwini rémálom tulajdonképpen egy megaprofitot hozó, ám minden (más) szempontból félresikerült vállalkozás. Arról az 1950-es évekbeli tudományos kísérletről van szó, amely a nílusi-sügér nevű halfajtát a Viktória-tóba telepítette, melynek „köszönhetően” Tanzánia egy máig tartó ökológiai katasztrófa helyszíne lett. A tó körül kábítószermámorban fetrengő kisgyerekeket látunk, akiknek AIDS-es anyja prostituáltként dolgozik, apja pedig a halfeldolgozó üzemnek robotol. A halat az európai piacokra szállító repülő bádogdobozok Oroszországból minden jel szerint fegyvereket hoznak a katonai diktatúráknak, a hivatalos élelmiszersegély helyett. A nílusi sügért szimbólumként kezeli ez a filmben, arra utalva, hogy (az életképesebb) fehér ember hogyan „falja föl” a gyengét; az említett halfajta csak egy, a fekete kontinensnek okozott kár közül. Fájdalom, tehetetlenség, bűntudat kísért végig a film alatt, de attól még lehet, hogy a moziból hazaérve jóízűen elfogyasztjuk az ebédről megmaradt halfilét.
A kortárs filmművészet nagymesterének Park Chan-Wook bosszútrilógiájának befejező része, a Sympathy for Lady Vengeance (A bosszú asszonya), a Supernova-blokk igazi különlegessége, hisz mind az esztétikai egység, mind a karakterépítés, illetve a formai megoldások szempontjából egyaránt lenyűgöző az alkotás. A forgatókönyv – nagy vonalakban – követi az előzmény dramaturgiai vonalát, és ilyen értelemben a film cselekménye az Oldboy női változataként is tárgyalható. (Az ártatlan) Lee Geum-Jat gyermekgyilkosság vádjával 13 éves börtönbüntetésre ítélik. Kiszabadulása után azonban könyörtelenül törleszti adósságát, bosszúvágya (akárcsak az első két rész főhőseinél) minden erkölcsi normán túlnő. A film élvezhetőségének érdekében nélkülöznünk kell a cselekmény minimális színtű bemutatását is, azonban annyit elárulhatunk, hogy bár a megtisztulás metaforája (a hó) ebben a részben is megtalálható, ez korántsem jelenti azt, hogy Geum-Ja számára van megbocsátás.
Geum-Ja nem remélhet. Én még igen, kérem a bocsánatot, amiért nem teljes az összeállításom. De így jár az ember, ha nem Balatonyi Kálmán. Nem tudja kihasználni a teret.
