Az Il gigante kulturális szervezet egy fiatal, lelkes, „független” filmkészítőkből álló társaság, akik gondoltak egy nagyot, és szerveztek egy kis fesztivált Firenzében. Az augusztus 16-tól szeptember 5-ig tartó vetítéssorozat az utolsó héten konferenciával, koncerttel, fotókiállítással egészült ki. A rendezvény alapját, amint a címéből is kiderül, Tony Gatlif életművének bemutatása és „a nomád moziként” aposztrofált filmes program képezte. Ez olyan, különféle országokból, filmtörténeti korszakokból válogatott alkotásokat tartalmazott, amelyek valamilyen módon a romák ábrázolásához kötődnek.
A színes összeállításban szép számmal szerepeltek filmtörténeti ritkaságok: Joseph Losey melodrámája 1952-ből, a The Gypsy and the Gentleman, vagy a szovjet Emil Lotjanu klasszikusnak számító játékfilmjei, amelyeket besszarábiai cigányokról forgatott, köztük a Magyarországon annak idején nagy sikerrel játszott A cigánytábor az égbe megy 1976-ból. Műsorra tűztek időben közelebbi alkotásokat, Carlos Saura és Emir Kusturica Magyarországon is ismert játékfilmjeit. A program sokoldalú dokumentumfilmes válogatást is tartalmazott: Silvio Soldini olasz rendező két művében (Un’anima divisa in due, Rom tour) a nagyvárosok, Róma, Firenze, Nápoly melletti gettókban élő cigányok helyzetét járta körül: ez a probléma a jugoszláv háború idején történt tömeges méretű menekültáradat érkezése óta, és a Berlusconi-kormány nem éppen „emigránsbarát” politikája miatt még nagyobb jelentőséggel bír.
A nemzetközi dokumentumfilmes kínálatban többféle megközelítésben egészen eltérő tematikájú alkotásokat láthattak a nézők: M. Claire Pajman Olanda T’aves bachtalo címmel készített szociográfiát a román cigányok rendszerváltás utáni helyzetéről. Ralf Marschalleck német rendező Iag Bari (Brass on Fire) című, játékfilmes dramaturgiájú alkotása egy kis román falu fúvószenekarának a sikertörténetét dolgozta fel. A világszínpadra vezető út nyomon követése mellett szerelmi történetek bontakoznak ki a filmben, és egy kissé didaktikus epizódszál mentén a „jövőbe vetett bizalom” egy talált hangszeren zenélni tanuló kisfiú képében jelenik meg.
A „nomád mozi” elnevezés Tony Gatlif művei mellett leginkább egy amerikai szerzőpáros alkotására illett, amely egy radzsahsztáni nomád népcsoport hagyományait, szokásait dokumentálta (Pepe Ozan, Melitta Tchaicovsky: Jaisalmer Ayo! Gateway of the Gypsies). Az etnográf megközelítésű alkotás színes képet nyújt a kígyóbűvölő, sóárus, táncos, mesélő, kovács közösségek megélhetésért folytatott küzdelmeiről, a merev hindu kasztrendszerről, és azokról a szokásokról, kulturális, életmódbeli sajátosságokról, amelyek a romákkal való közös gyökerekre utalnak.
Dokumentációk, festői képsorok
A kínálatban két magyar film is szerepelt, méghozzá mindkettő a cigányábrázolás módjának „szokatlansága” miatt került a programba. A Közgáz Vizuális Brigád 1998-as Országalmája Czabán György és Pálos György rendezésében a folyamatos önreflexióra, klisék kifordítására, egészen sajátos elbeszélésmód kialakítására épül. A műfajilag „felnőtteknek szóló meseként” meghatározott mű egymásra vetíti a magyar és a cigány kultúra elemeit, középpontjában pedig egy „kis falusi gettó” cigány közösségében, Csenyétén lezajlott forgatás megfilmesítése áll. A film fogadtatása vegyes volt: sokak számára szinte teljesen érthetetlenné tette az összetett utalásrendszer, az „öntudatosabb”, játékosabb elbeszélésmódra fogékonyabb nézők viszont óriási lelkesedéssel fogadták. A magyar dokumentumfilmek közül Kőszegi Edit és Szuhay Péter 2001-es alkotása, a Kitagadottak került be a programba. Ez a film is „csemegének” számít a tekintetben, hogy egy soktagú cigány család történetét feldolgozva, a generációkon átívelő sorozatos kitagadások okait kutatva kiválóan megvilágítja a roma identitás bonyolultságát. A film a vártnál nagyobb közönséget vonzott, és nagy sikert aratott.
A rendezvény legfontosabb eseménye annak a dokumentumfilmnek a premiere volt, amely a szervezők legfrissebb munkája, Massimo D. D’orzi filmje: Adisa o la storia dei mille anni (Adisa avagy az ezeréves történet). Tulajdonképpen ezzel a forgatással és az azt megelőző kutatómunkával magyarázható a fiatal filmesek roma kultúra iránti vonzódása és az egész fesztivál létrehozásának az ötlete. Munkájuk a Róma melletti gettóban kezdődött, de az ott kialakuló kapcsolatok, beszélgetések hatására a forgatás egy Bosznia-Hercegovinába tett úton zajlott, a film az ottani cigány közösségben felvett interjúk megörökítése lett. A film mesteri operatőri munkával (Stefano D’Amadio) erősen szubjektív, festői képsorokban rögzíti a szerzőnek a cigányokról és kultúrájukról szerzett benyomásait, hozzájuk fűződő érzelmeit. Nem dokumentál (bár az interjúkban szó esik a háború okozta sebekről, megélhetési gondokról, a roma kultúra kihalásának veszélyeiről), inkább útinaplót „ír”, erősen esztétizáló felvételeit a film elején elhelyezett bevezetővel indokolja. A poétikus megközelítés abból a felismerésből eredt, hogy a forgatást megelőző kutatómunka bizonyos értelemben kudarcba fulladt: objektív leírásokkal, racionális szerkesztésmóddal képtelenek voltak közel férkőzni megismerésük tárgyához. Az erősen nárcisztikus kifejezésmód vádja alól így talán a szerző felmentést kaphat, a közép-kelet-európai filmes cigányábrázolás hagyományain nevelkedett nézőben a kétségkívül gyönyörű képsorok azonban így is megütközést keltenek. A meglehetősen idealisztikus cigánykép megrajzolása a film végén versidézettel zárul: a roma szerző tollából származó művet a film rendezőjének tolmácsolásában halljuk.
Sokoldalú megközelítések
Massimo D. D’orzi filmje azonban teljes összhangban áll a címadó retrospektív szerzőjének, az algír–spanyol cigány származású Tony Gatlifnak a munkásságával. A Párizsban élő, nagy elismerésnek örvendő rendező művei közül számos dokumentumfilmet vetítettek, valamint azokat a játékfilmeket, amelyek közül a magyar nézők kettőt ismerhetnek: a Latcho Dromot és a Gadjo Dilot néhány éve a Cirko Gejzír és a Duna TV tűzte műsorára. A nagy mesélő, Gatlif színes, pergős történeteit rendkívül érzelmesen, néhol már-már túláradóan s némileg didaktikusan ábrázolja: hősei a társadalom szélén élők, a számkivetettek, akik szinte kivétel nélkül az abszolút szabadság megtestesítői (Gaspard e Robinson, Mondo).
A vetítéssorozat megvalósítását több összetevő motiválta: a szerző munkássága előtti tisztelgés, az olasz nézők számára (is) szinte teljesen ismeretlen életmű bemutatása, és nem utolsósorban Gatlif mint „húzónév” szerepeltetése. A fesztivált megelőzően számos sajtóorgánum foglalkozott a legfrissebb film, az Exils közelgő olaszországi premierének hírével, valamint azzal, hogy a rendező maga is jelen lesz az eseményen. (Mint tudjuk, ez az alkotás nyerte el a 2004-es Cannes-i Filmfesztivál legjobb rendezőnek járó díját.) A film producere azonban a kitűzött vetítési időpont előtt néhány nappal visszavonta a beleegyezését, a szerző pedig ígéretével ellentétben nem érkezett meg… Ez természetesen némi átszervezést igényelt a programban, és nem kis csalódást keltett az érdeklődőkben. A vetítések egyébként „tisztességes” nézőszám előtt zajlottak, a közönség azonban meglepő módon nem a Magyarországon megszokott 20-as, 30-as korosztályból állt, hanem inkább idősebbekből. A dokumentumfilmeknek a firenzei Francia Intézet adott otthont, a játékfilmek vetítései azonban a forró, mediterrán éjszakába nyúlóan, a szabad ég alatt, egy kertmoziban zajlottak.
Az Adisa o la storia dei mille anni premiere némi politikai felhangot is kapott: a meghívott vendégek, cigány szervezetek és helyi kulturális egyesületek képviselői a vetítés után tartott rövid beszélgetésen a romák olaszországi helyzetéről beszámolván erősen bírálták a Berlusconi-kormány ténykedését. A szervezők igyekezetét dicséri még annak a konferenciának a megrendezése is, amelyet szeptember 3-án tartottak Fiesoléban a roma kultúra reprezentációjáról, terjesztésének lehetőségeiről. Silvia Angrisani olasz filmtörténész a közelmúltban megjelent Tony Gatlif-monográfiájából adott elő egy részletet, amelyben a cigány és gádzsó nézőpont filmnyelvi megjelenítését elemezte. Hallhattunk rövid történeti áttekintést az orosz filmművészet romaábrázolásáról (Edouard Chiline, orosz filmtörténész), Elisabetta Amalfitano filozófia tanár, a rendezvény főszervezője az Adisa o la storia dei mille anni című film formanyelvének a filozófiával való kapcsolatáról beszélt. Michele Barontini zenetörténész a török cigány közösségekben végzett népzenei gyűjtőmunkájáról, Regina Schwarz pedig egy Kölnben létrehozott kulturális szervezet archívumának gazdag romafilm-gyűjteményéről számolt be. Jómagam a magyar filmművészet gazdag romaábrázolási hagyományából igyekeztem ízelítőt nyújtani számos rövid filmrészlet segítségével.
Az olasz szervezők vendégszeretetéről, a résztvevőknek a magyar kultúra iránti őszinte érdeklődéséről és tiszteletéről hosszasan lehetne még írni. Más firenzei fesztiválszervezők (az évente megrendezésre kerülő, egy hónapos Fabbrica Europa rendezői) is szívesen építenének magyar kapcsolatokat, erre ösztönzi őket nemcsak nyilvánvaló rokonszenvük az ország iránt, hanem az Európai Uniós tagsággal együtt járó, új pályázati rendszer feltételei is. Remélhetőleg a roma kulturális fesztiválnak több szálon is lesznek még magyar vonatkozású folytatásai.
