„Akarok hinni az emberben” – Beszélgetés Bogdán Árpáddal, a Genezis rendezőjével

2018. június 6. – írta Zsizsmann Erika

A rendező Genezis című filmjét kísérte el Kolozsvárra, a 17. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválra. A 2008-2009-es magyarországi romagyilkosságokra reflektáló alkotásnak a Berlinálé Panorama Special szekciójában volt az ősbemutatója, és elnyerte a Szófiai Nemzetközi Filmfesztivál zsűrijének különdíját is. „A tiffes táska sokkal jobban néz ki, mint a berlinálés” – mutatott a meghívottaknak járó hátizsákra Bogdán Árpád, mikor leültünk beszélgetni az egyik kolozsvári kávézóban.

Nem szól többről – Vági Barbara – Talán Csaba: Maradunk

2008. február 3. – írta Pócsik Andrea

Nehéz egy olyan filmről írni, amely vállaltan „nem szól többről, mint egy vidékről a fővárosba költözött roma család mindennapjairól, álmairól, és állandó visszavágyódásukról a szülőfalubajukba”.

Tony Gatlif „hűlt helye” Firenzében – Tony Gatlif és a nomád mozi – 2004. augusztus 16. – szeptember 6., Firenze

2004. november 15. – írta Pócsik Andrea

Az Il gigante kulturális szervezet egy fiatal, lelkes, „független” filmkészítőkből álló társaság, akik gondoltak egy nagyot, és szerveztek egy kis fesztivált Firenzében. Az augusztus 16-tól szeptember 5-ig tartó vetítéssorozat az utolsó héten konferenciával, koncerttel, fotókiállítással egészült ki. A rendezvény alapját, amint a címéből is kiderül, Tony Gatlif életművének bemutatása és „a nomád moziként” aposztrofált filmes program képezte. Ez olyan, különféle országokból, filmtörténeti korszakokból válogatott alkotásokat tartalmazott, amelyek valamilyen módon a romák ábrázolásához kötődnek.

Romaképek és lenyomataik – Sára Sándor: Cigányok (1963) és Mohi Sándor: Ahogy az Isten elrendeli… – Olga filmje (2000)

2003. június 15. – írta Pócsik Andrea

Mozgóképeket látunk cigányokról: 1963-ból és 2000-ből. De képeik lenyomatai talán még maradandóbbak, hasonlóan a tengerfenék kagylóinak kövületeihez. Ezeket a lenyomatokat is a celluloid őrzi virtuálisan, de a nézőben nyernek formát: benne fogalmazódik meg az a viszony, amely a kép létrehozásának szándékát jelenti. Dima Olga és a többi kászoni roma mosolya nem „önmagában” vésődik be, hanem az őket alig feszélyező, időnként bátorító, időnként felemelő, időnként csodálkozó, de mindenképp elfogadó kamera „tekintetével” együtt. Sára cigányainak panaszáradatára ott a sürgető válasz a filmen: a lendületes, harcos, felelős magatartás és változtatni akarás.