Szalay Péter legújabb filmje után azon tűnődtem, mennyire megszaporodtak azok a szakmák, munkakörök, amelyek állandó mozgásra, utazásra kényszerítik végzőiket. Szerte a világon pedig számos olyan ember van, akinek életformája a vándorlás, foglalt lakásokban él, kényszerből vagy saját elhatározásból állandóan változtatja a lakhelyét: „városi nomád”.
Szalay „három vándorát” mégis nosztalgikus, gyermeki ámulattal figyeljük. Hiszen tevékenységükben nemcsak a különféle eseményekhez alkalmazkodó helyváltoztatás a közös, hanem az is, hogy valamilyen módon mindegyik az álomhoz, a bűvölethez, a hatáskeltéshez kötődik. Az egyik egy hagyományos népi mesterséget űz, fából készít hangszereket, a másik városi ember, de vásárokon kínálja szolgáltatásait, vándorfotográfus, a harmadik pedig maga szállítja a vidámparkot, városok, falvak szélére települő „búcsús”. A filmben olyan pillanatképeket látunk felvillanni életükből, amelyek alapján személyiségük közös vonásai erősödnek fel: mindannyian egyszerre rabjai a hol szoros emberi közelséget, kontaktust igénylő, hol elmélyülést, csendes elvonulást lehetővé tevő tevékenységnek.
Dramaturgiailag nehezen megoldható feladat összefűzni a három szálat, hiszen nincsenek a filmben igazi történetek, amelyekbe találkozási pontokat lehetne illeszteni. A személyes érintkezéseket az alkotók mesterségesen hozzák létre, s a hősök kissé félszegen játsszák el a rájuk szabott szerepet. Ám ezeknek azért nincs akkora jelentőségük, mert Szalay Péter nem a hagyományos történetelbeszélés eszközeivel él, a szerkesztés során meghatározó elve inkább egy olyanfajta lüktető ritmus kialakítása, amely a filmszereplők életformájának lényegét adja vissza. Ez a vizuálisan kiválóan alátámasztott eljárás teszi igazán élménnyé a filmet, a hol egészen dinamikus, hol meditatív képsorok beszélik el azokat a történéseket, amelyeknek verbális megfogalmazására a film szereplői nem is lennének alkalmasak.
Dokumentumfilmekben ritkán tapasztalt képi élményekben van részünk, az operatőrök nagyon szép munkát végeztek. Ugyanilyen gondos kezekre vall a film hangvilágának a megmunkáltsága, amely még a leghétköznapibb jeleneteket is gördülékennyé teszi (például egy külső térből a belsőbe való átmenetnél). A kísérleti eszközök alkalmazása, a filmképbe való utólagos beavatkozás azonban helyenként túlságosan erőteljes, például a búcsús cigány családban (és a történetben) központi szerepet játszó idős asszony lépteit mutató felvételeknél. Itt az alkotók mintha nem bíznának a filmkép „varázserejében”, pedig a „megerősítés” szükségességét inkább a tartalmi súlytalanságból fakadó igény kelthette fel. A vásári forgatagban, dübörgő zenében roskadtan ücsörgő asszonynak szánt szimbolikus szerep sajnos közhelyesre sikeredett. Ennek ellenére becsülendők a Szalay Péternek és stábjának a dokumentumfilm formanyelvi megújítására tett kísérletei, s azoknak a „korszerű” témáknak a kiválasztásai is.
Figyelmet érdemel ugyanis – egy más nézőpontból – ahogyan történetének központjába szövi egy módos cigány család életét, s a családfő sajátos világlátását mutatja: ebben a környezetben, s főképp ezekkel a hangulati töltésekkel, hangsúlyokkal egészen más, sokkal árnyaltabb képet kapunk a különös hangzású név választásáról, a kapu tetején a kőoroszlánról, s a születésnapi bulin tapasztalt, sokunknak idegen érzelmi kitörésről.
A Nomád Pláza kísérletet tesz az egymásból épülő, egymásra rétegződő korképek kissé talán nosztalgikus, ám korántsem túl érzelmes megidézésére, és sikerének záloga az eredeti látásmód, kiváló ritmusérzék és a sematikus képi, gondolati elemektől való tartózkodás.