Az 1985-ben triennálénak indult, majd biennálévá vált Kecskeméti Animációs Filmfesztivál idén tizedik kiadását ünnepelte. Az ünnepi alkalom, s az évfordulókban amúgy is bővelkedő 2011-es év láthatóan – a fesztivállogó tanúsága szerint is – arra ösztönözte a szervezőket, hogy elkészítsék eddigi eredményeik, illetve tágabb értelemben a hazai animáció mérlegét. A múlt impozáns súlyát zavarba ejtően gazdag program tárta a nézők elé.
A két – egy hazai és egy nemzetközi versenyt – tömörítő KAFF idei programját a bőség zavara szókapcsolattal lehet jellemezni. Kínálata annyira gazdag és sokféle volt, hogy az már-már zavart keltett az emberben; ennyi filmmel, programsávval és kísérő eseménnyel ügyesebb szerkesztésben egy egyhetes fesztivált is játszva meg lehetne tölteni. A kecskeméti műsorfolyamban a nézőnek jobbára idén is választania kellett, hogy a versenyprogramokra koncentrál-e, vagy a jóval szerteágazóbb kísérőprogramokból válogat. Hogy utóbbiak gazdagságát érzékelhessük, álljon itt néhány a kurátorok által felkínált lehetőségek közül.
Nagy hangsúllyal jelent meg a programban a magyar animáció története. Az ünneplésre idén számos kerek évforduló adott okot: a 10. KAFF hemzsegett a jubileumi évszámoktól. A fesztivál házigazdája – a 40 éve alakult Kecskeméti Filmstúdió – Jankovics Marcellt és Richly Zsoltot a 70., Cakó Ferencet, Orosz Istvánt és Szilágyi Varga Zoltánt a 60. születésnapján köszöntötte. A szervezők az alkotók előtt kiállításokkal és retrospektív vetítésekkel tisztelegtek, a kecskeméti fesztivál és műhely történetét pedig best of válogatásokkal illusztrálták.
Szintén a retrospektív vonalat erősítette a „Vissza a szülőföldre” címen futó, előadásokkal kiegészített válogatás, amely emigráns magyar animációs rendezők első generációjának (John Halas, Wilma de Quiche, Jules Engel, George Pal) munkáira hívta fel a figyelmet. Szalay Péter Átrajzolt film című dokumentumfilmje, amely a KAFF-on került először közönség elé, a Pannónia Filmstúdió „aranykorát” elevenítette fel visszaemlékezések által, televíziós stílusban, sok filmes illusztrációval. (A kétrészesre tervezett produkció folytatása őszre várható.) A fesztivál életműdíját idén – a megnyitón – „a magyar animáció krónikásaként” Dizseri Eszter (Kockáról kockára - A magyar animáció krónikája 1948-1998; És mégis mozog… - Az animáció magyar mesterei. A kezdetek; A kecskeméti rajzfilmstúdió története – Az animáció magyar műhelyei) vehette át.
A tematikus programok közül említést érdemel, hogy a 2011-es Liszt-év alkalmából a KAFF zene és animáció kapcsolatára kívánta ráirányítani a figyelmet. Ennek keretében meghívták Normand Roger többszörös Oscar-díjas zeneszerzőt, hogy tartson előadást munkájáról, és válogatást vetítettek magyar animációs zenei klipekből. Az animáció kortárs trendjeire való kitekintés jegyében vetítéseket tartottak a KAFF partnerfesztiváljainak (Annecy, Anilogue, BUSHO, CICDAF, LIAF…) díjnyertes munkáiból (2009-2010), és bemutatták az európai animáció Oscarjának mondott Cartoon d’Or 2010-es jelöltjeit. Immár hagyományos módon ízelítőt kaphattunk a versenyprogramok zsűrijébe meghívott, nemzetközileg elismert alkotók – Michel Ocelot, Monique Renault, Raoul Servais, Georges Schwizgebel, Tomm Moore – életművéből.
A kísérőszekciók tehát tág mozgásteret engedtek a figyelemnek, annyira tágat, hogy laikus néző a programfüzet alapján szerintem nem igen láthatta át a teljes kínálatot. A KAFF-nak a jövőben ezen a téren utol kellene érnie önmagát (s erre remélhetőleg lesz is módja, hiszen a város jelezte, újabb öt évre a rendezvény mellé áll). Vonzerejét megsokszorozná, ha kisebb merítéssel, de áttekinthetőbb kommunikációval jobban súlyozná és artikulálná, amivel amúgy rendelkezik.
A fesztivál versenyprogramja a fentiekkel ellentétben áttekinthetőnek bizonyult. Az előzsűri, a 218 magyar nevezést erősen megszűrve, és a nevezett nagy számú „diákfilmet” automatikusan az információs programba sorolva alig száz filmet engedett versenybe, az alábbi kategóriákban: rövidfilmek, tv-sorozatok, diplomafilmek, videoklipek, alkalmazott animációs filmek (reklámok, trailerek, főcímek, szignálok). Hogy a kategorizálást pontosan mi indokolta, nem egyértelmű. A kategóriadíjakat leszámítva a zsűri mindenesetre szabadon díjazhatta a versenyben lévő munkákat, s e szabadságával élt is: a fesztivál nagydíját Illés István track32 című, táncfilm és videóművészet határán mozgó diplomafilmjének ítélte oda. Diplomamunkák zsebelték be a legjobb forgatókönyvért (Simon vagyok, r: Molnár Tünde), a legjobb vágásért (Orsolya, r: Szederkényi Bella, v: Czakó Judit) és a legjobb zenéért (Szofita Land, r: Tari Zsófia, z: Pacsay Attila) járó különdíjakat is.
A kategóriadíjak közül a televíziós sorozatok versenyét a Magyar népmesék egyik újabb epizódja nyerte (Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack, r: Horváth Mária). A szerzői filmek közül M. Tóth Éva tárgymozgatásos lírai etűdje, a boldog békeidők baljós végét századfordulós képeslapokkal megidéző Zenit bizonyult a legjobbnak. A diplomamunkák versenyének nyertese Wonház Annamária bábanimációja lett: a Falun egyetlen képbe és egy napba sűrítve villantja fel egy idős házaspár életét, s kerekségével-lezártságával szinte ellenpontot képez a mezőny egészéhez képest. A videóklipek idén bevezetett szekciójában Danila Kostil The Kolin-klipje, a Jimmy nyert. Mindent egybevetve látszik, hogy a zsűri a stílusok és a technikák, valamint az alkotói attitűdök sokféleségét igyekezett kidomborítani díjaival. (A díjak teljes listája elérhető itt.)
A nemzetközi filmek versenyében a nevezések kis számából adódóan mindössze négy egészestés európai játékfilm és három televíziós produkció versengett a zsűri elismeréséért. A nagyjátékfilmek közül kettő, a francia Allez raconte! (Sztorizó show) és a szintén francia Kérity, la maison des contes (Eleonóra titka – legjobb egészestés játékfilm) klasszikus családi mozi nagy tanulságokkal („Az emberiség nem élhet álmok nélkül…”) és komoly világforgalmazóval a háta mögött (HanWay, illetve Celluloid Dreams). A részben a kecskeméti stúdióban készült spanyol produkció, a Chico és Rita egy az ötvenes években játszódó, Havannától Hollywoodig ívelő szerelmi történet – elsősorban a dzsessz kedvelőinek. A negyedik mű, A padláson című bábanimáció (Kecskemét város díja) a legkevésbé közönségspecifikus mind közül, vélhetőleg Jiří Barta dolgozott a rendezők közül a legnagyobb szerzői szabadsággal.
A nemzetközi versenyprogramot érezhetően idén is kisebb érdeklődés kísérte, mint a magyart, de ez a már említett programtúlkínálatnak is köszönhető. A fesztivál egésze – Orosz István kecskeméti kiállításának képeire asszociálva – engem idén egy olyan, anamorfikus képre emlékeztetett, amelynek a közepéről egyelőre hiányzik a tükörhenger, amely képes lenne egységben láttatni az alatta szétterülő ábra vonalait. Azt, hogy minden egyes tollvonás úgy és ott van jól, ahová az alkotók elhelyezték.