Leclerc filmje a szerzői film és a marketing-film között egyensúlyoz, ám legtöbbször az utóbbi tollaival ékeskedik. Több ponton is az egyiptom-mániára bízza a filmet, ami annyiban feltétlenül előnyére válik, hogy a letisztított, szögletes vonalak, a leegyszerűsített háttér és a remek világítás esztétikussá teszik a végeredményt.
Arisztotelész Poétikája óta tudjuk, hogy a művészet(ek) a „másolásról” szól(nak). J. L Borges óta már nem (csak) másolásról beszélünk, hanem újraírásról, amit posztmodernkedő felebarátaink szeretnek inkább palimpszesztként emlegetni. Az argentin író-ikon leleményét továbbgondolva, azt is mondhatnánk, hogy létezik egy hatszögletű bábeli merevlemez, amelyre szorgos megahertzek átalakították a négyszáztíz oldalas könyvek szövegét .avi formátumba.
Ennek értelmében tehát nem láthatunk olyan, mozivásznon, vagy monitoron kirajzolódó képsorokat, melyek ne vonnának be az észlelésükbe valamilyen, írásban már valaha testet öltött ősanyagot. Ha ez az ősanyag a maga korában a sikeresek közé tartozott, akkor nagy esélye van az „újnak” is az elismerésre.
Jelen cikk tárgyát képező Napkirálynő című animációs film sem tekinthető kivételnek a fentiek alól. A Philippe Leclerc által levezényelt magyar-francia-belga koprodukció Christian Jacq azonos című best-sellerének adaptációja. Jacq már bizonyított a nagyközönség előtt, Mozart-életrajzával (A nagy varázsló, A fény fia) és Egyiptomról szóló gyermekmeséivel (pl. A Nílus jegyese, Az istenek bosszúja), így most Leclerc (belőle forrásozó/táplálkozó) alkotása a soros. Módszerén már az animáció plakátját szemlélve meglepődünk. A kozmopolita, militarizálódó XXI. századunkat a digitalizált jelzővel is elláthatjuk. Egy ilyen korban, amikor a 3D-s animációs filmek és figurák egyre nagyobb teret és népesebb rajongótábort hódítanak meg, elég merész vállakozás előállni a kétdimeziós figurák festett háttér előtt történő mozgatásával. Fejcsóválva, ám fürkésző szemekkel bámuljuk a kezdő képsorokat. A plakát láttán belénknyilalló szkepticizmus az első percekben már feltartóztathatatlanul a felszínre tör, ugyanis megtudjuk, hogy a rendező Egyiptom történetének egy olyan korszakát idézi meg, ami előtt az egyiptológusok tábora is jobbára vállvonogatva áll. A forgatókönyvírók szerint i.e. 2000-ben járunk, a XVIII. dinasztia tízedik fáraójának, IV. Amenhotep (Ekhnáton) uralkodása idején.
Fáraónk az Amarna-reformról ismert az egyiptomi kultúra iránt érdeklődők előtt, és ennek szellemében Leclerc is az egyistenhit (Aton-kultusz) bevezetésének következtében kialakult családi viszályok és trónháború bemutatására vállalkozik. A sztori középpontjában, amint a cím is jelzi, nem Amenhotep áll, hanem egy hölgyemény, aki nem más, mint a fáraó csintalan, lázadó lánya, Akhésa hercegnő. Édesanyja, Nofertiti száműzetése után, Tut (a későbbi Tutanhamon) segítségével megszökik apja újonnan épített városából, Atonból, és édesanyja keresésére indul. Közben rájön, hogy a főpapok egy fáraó elleni összeesküvésre készülnek, és a régi, Amonnak szentelt városban pogány áldozatokat mutatnak be az isteneknek. Akhésa elhatározza, hogy megmenti az országot. A két fiatal bejárja az élők és holtak birodalmának rögös útvesztőit, majd természetesen elnyerik méltó jutalmukat.
A cikk első felében szó volt arról, hogy Leclerc egy sajátos színfoltot vitt a XXI. századi animációk világába: mint amikor kapunk egy művészfilmet a hollywoodi akciódömpingbe. Ám beleesett az önmaga által állított csapdába. Filmje a szerzői film és a marketing-film között egyensúlyozik, ám sajnos legtöbbször az utóbbi tollaival ékeskedik. Nagymértékben támaszkodik témájára, sőt, úgy is fogalmazhatnánk, hogy az egyiptom-mániára bízza a filmet, ami viszont egyáltalán nem válik az előnyére. Ám javára legyen mondva, a letisztított, szögletes vonalak, a leegyszerűsített háttér és a remek világítás esztétikussá teszik a filmet. De ami kellemes a szemnek, sajnos nem mindig elégíti ki a szellemet: a gyermeksereghez nemigen jut el a nekik szánt pedagógia, a felnőttebb nézők pedig nemigen találják a nekik valamit is jelentő mélységeket. A megsemmisülés és anyagtalanság pedagogikus célzatú előadása talán csak az egyiptomi mitológia rajongóinak az életébe visz egy kis napfényt. A többiek továbbra is maradnak a félhomályban.
A történelmi következetlenségeket leszámítva is (IV. Amenhotep nem i.e. 2000-ben uralkodott, hanem i.e. 1355-1337 között; a Napkirálynő jelző Nofertitit illette, nem pedig Akhésát, stb.) az Aladdin és Pocahontas képi világát idéző Napkirálynő a nézhető (de egyáltalán nem kötelező) alkotások kategórájába sorolható. Én a magam részéről mindezek ellenére reménykedem abban, hogy a soron következő Christian Jacq-alkotás valamivel elfogadhatóbb minőségben kerül majd fel a bábeli merevlemezre.
.jpg)
