Nicole Garcia rendezőnő újabb ínyencfalattal kényeztet a Place Vendôme után. Ezúttal igaz történetet dolgoz fel, a tőle megszokott diszkrét eleganciával.
Néhány éve nagy szenzációt keltett Franciaországban a szkizofrén Jean-Claude Romand esete, aki – minekután szinte 20 évig látszólag normális életet élt – kiirtotta a családját, majd magára gyújtotta a házat. Az ellenfél viszont nem thriller és nem is társadalmi dráma, bár lehetne a velőig metsző társadalomkritikaként is tárgyalni. Mert hogyan lehetséges, hogy Jean-Marc Faure (a főszereplő neve a filmben, akit Daniel Auteuil alakít, tökéletes színészi játékkal) közvetlen környezete, beleértve a feleséget, a legjobb barátot vagy a szeretőt nem észlel semmi rendellenességet viselkedésében?
Csodálkozhatunk-e, hogy megtörténik a tragédia, amikor a film összes szereplője – kivéve talán Marianne-t, a szeretőt, aki kihívó viselkedésével a társaság fekete báránya – az íratlan szabályoknak megfelelően, önmagukkal meghasonulva igyekeznek letengetni életüket? A látszatnak ez a kínos fenntartása az, ami megteremti a helyszínek klausztrofóbikus hangulatát, Monsieur Faure tette pedig nem egyéb, mint a patologikusig fokozódó tünete ennek az általános betegségnek. Itt mindenki magával cipeli saját, személyre szabott őrületét, és próbál nem tudomást venni az őt fojtogató magányról.
Mégis gyönyörű ez a film. Gyönyörű, amint a kamera valósággal „odahajol” a szereplőhöz és megfigyel egy-egy fáradt arcot, egy-egy rejtett gesztust vagy „meghallgat” egy-egy elejtett szót. Az a precizitás, amivel az „esettanulmány” adatait rögzíti, nem távolítja el alanyától, hanem inkább emberközelbe hozza azt. Együttérző jóhiszeműséggel fedezi fel a szenzációsban a mindennapit, a szörnyűben az emberit. Olyannyira, hogy mikor a végén a borzalmas égési sebektől felismerhetetlen, emberi formájától megfosztott – immár leleplezett – Jean-Marcot látjuk, figyelmünket mégis lélegzetének hangja köti le. Olyan, mintha a nyomozás közben folyamatosan önmagunkat látnánk.
