A magánélet izgalmas. A filmek nézői, a tévé nézői és a lapok olvasói szeretnek szaftos részleteket megtudni a közéleti szereplők életéről. Ha nyilvánosságra kerül egy szeretői viszony, az nem csak egyszerű botrány, hanem annak a jele, hogy bárkihez közel lehet kerülni, hogy hozzá lehet férni a legféltettebb titkokhoz és, hogy ezáltal a lehető legközelebb kerülhetünk híres ismeretlenekhez.
A Vincere kihasználja ezt és egy fontos történelmi szereplő szeretőjéről készít filmet. Maga a viszony gyakran háttérbe szorul, hogy kibontakozhasson a néző előtt egy olyan nő szenvedélye, aki teljes odaadással szeret egy férfit, és aki minden körülmény között kitart az igaza és az igazság mellett. De a 20. század eleji fasiszta Olaszországban nincs helye az igazságnak, és ha valaki kitartóan hangoztatja azt, őrültek házában köt ki. Ez történik Ida Dalserrel és a fiával is. Pedig az őrültek háza maga az ország, amelyiknek a vezetője a Duce – Marco Bellochio többször is utal erre filmje folyamán. A nő sorsa és az ország sorsa is Mussolini kezében van, a két történet pedig egymást kiegészítve alkotja a Vincere történetét.
Amíg Ida Dalser személyes története nagyközelikben kerül bemutatásra, Olaszország történelme főképp némafilmes és híradós felvételeken elevenedik meg. A kettő között vannak a nagytotálok, amelyek segítenek térben elhelyezni a szereplőt, és a mozi, ami az első filmes híradók révén megteremti a kapcsolatot a világ történelmi eseményeivel, ugyanakkor az a tér, ahol különböző politikai pártok képviselői felszólalnak, veszekednek, himnuszt énekelnek – ezáltal jelezve az aktuális társadalmi feszültségek alakulását. És feszültség mindig van, mert sok a változás, kitör az első világháború és a feje tetejére állt a világ, a filmben feltűnő futurista művészek is a háborút és a káoszt választják témául.
Bár Ida Dalser és Benito Mussolini hosszú ideig nem találkozik, a férfi folyamatosan jelen van az egyedül maradt anya és hű szerelmes életében. A Duce ügyel arra, hogy a nő, aki a feleségének vallja magát, ne jusson ki az elmegyógyintézetből. Távol tartja, de mindeközben képi szinten mindenütt ott van. Mikor a moziban levetítik a hírt, hogy Mussolini lett Olaszország vezetője, Ida ott áll az óriási mozivászonra vetített portré előtt. Amíg a fia zárdaiskolában van, ott a faragott portréja a folyósón – a gyermeke nem is látja valós alakjában, csak szoborként és mozivásznon. Mikor Idát kihallgatják az elmegyógyintézetben, Mussolini óriási portréja lóg a feje fölött a háttérben.
Kifinomult képi játék jellemzi a Vincerét, a történelmi és a személyes valóság folyamatosan váltogatja rétegeit: tárgyak, képek és feliratok kerülnek egymásra, így egyszerre jelenik meg a belső és a külső tér. És mivel mindkettőt a végletek jellemzik, a fények és a kompozíciók is erőteljesen emlékeztetnek az expresszionista filmképekre: nagy kontrasztok, kint és bent ellentétezése, a lépcsők és rácsok gyakori jelenléte, ritmikus képi elemek. Ami viszont súlyt ad ezeknek a kifejezőeszközöknek és kizökkenti a nézőt a ritka lusta pillanataiból, az Giovanna Mezzogiorno erőteljes játéka. Ami máshol túlzásnak vagy hiteltelenül túljátszottnak tűnt volna, itt mind belefér egy szenvedélyes nő szerepkörébe, aki a végletekig megy minden tettében.
Veszélyes ennyi extrém szituációt és szereplőt összefogni egy filmben, a sok túlzó gesztus időközönként fárasztó tud lenni, de figyelemmel és tapasztalattal még ez is sikerülhet...
