Azt mondani mifelénk, hogy „van egy filmstúdióm” kicsit olyan, mint azt állítani, hogy „van egy repülőterem”. Mégis, Kelet-Európában létezik egy ember, aki elmondhatja magáról, hogy saját filmstúdiója van, pontosabban, hogy épített egyet. Igazi nagyot, ahol minden van: stúdiók, kamerák és kamionok, kaszkadőrök és idomított lovak, korabeli hintók, gipszből épült várak, és kimustrált repülők. Vlad Păunescu, a bukaresti Castel film tulajdonos-igazgatója hivatása szerint művészember: filmoperatőr. A véletlen és a szükség faragott belőle stúdiótulajdonost. Ma már több mint hetven nagyjátékfilmet tud maga mögött, köztük elsősorban amerikaiakat.
Bukarest szívében, a Repülősök Terének szomszédságában, az Emanoil Purombaru utcában egyéni tervezésű, mozaikokkal kirakott, négyemeletes irodaház előtt állunk. A rombusz alakú ajtó, amelyen belépünk, már sugallja, hogy ez egy másik birodalom. Valóban, ez Hollywood...Bukarestben. Tízpercnyi várakozás után fogad Păunescu úr. Negyven év körüli, közvetlen ember, félhivatalosan öltözve, színes kockás ingben, egyik fülében diszkrét karika.
Első kérdésem az lenne, hogy lesz az ember az ország legjobb nevű rendezőivel együtt dolgozó filmoperatőrből filmproducer, ráadásul amerikai filmek producere?
Hát azért nem csak amerikaiaké... Franciákkal is dolgoztam, és most csináltuk az első koprodukciót a magyarokkal, amire büszke vagyok. Ezen kívül dolgoztam németekkel és forgattunk egy izraeli stúdiónak is. Igaz, a nálunk készült hetven filmnek nagy része amerikai, de a kapuink nyitva állnak más, főleg európai produkciók előtt is. Hogyan történt? A forradalom után egy Los Angeles-i cégnek fényképeztem egy filmet, a feleségem tervezte a kosztümöket. Egy évvel később megkértek, hogy gyártsunk nekik itt Romániában egy filmet. Ez elég nehéz volt, mert egyszerre kellett fényképeznem és producerkednem is. Már akkor eldöntöttem, hogy létrehozok egy saját stúdiót és ez mára már megvalósult álom. Van egy stúdiónk Európának ennek a felében, éspedig az első az elmúlt negyvenöt évben, amely a nulláról indult. És ehhez nem kaptunk semmilyen állami vagy külső segítséget. A profitot mindig visszaforgattuk és így született meg ez a stúdió, egy olyan helyen, ahol korábban sem áram, sem víz, sem aszfaltozott út nem volt.
Ha a nulláról indultak, hogyan készülhetett el az első film? Mit tudtak ajánlani az első klienseknek?
Nagyon alacsony árakat. Viszonylag kis produkciókat vállaltunk kis amerikai cégek számára, viszont a szolgáltatásaink minősége magas volt. És ezért az első kliensek visszatértek és újabbakat hoztak, mert elterjedt a hír, hogy itt felkészült emberek dolgoznak, akikkel lehet filmet csinálni. Egy dolgot tudniuk kell: a stúdiónknak százhúsz állandó alkalmazottja van, és szakembereink mind alkalmazottak, havonta fizetést kapnak, ha van munka, ha nincs. Ha forgatás van, napi plusz négy órára fizetem őket. Ez egyrészt nehéz, mert állandóan fizetni kell, másrészt viszont nagyon jó, mert „edzésben vannak”, és pontosan tudják, hogy mit jelent egy külföldi produkció számára dolgozni.
Ezt, gondolom, nehéz volt elérni...
Igen, a mentalitást nagyon nehéz volt megváltoztatni, de valamennyit könnyített a dolgon, hogy olyan embereket alkalmaztam, akikkel már korábban, operatőrként dolgoztam együtt, ezért ismertük egymást.
Milyen igényeik vannak az amerikai, vagy nyugat-európai producereknek, akik Romániába jönnek filmet csinálni?
Az első, amit elvárnak, a minőség. És ez a Castel Filmen kívül még a Hilton szállóról és a bukaresti Kodak laborról mondható el. Sajnos, ami e három szigeten kívül esik sok kívánni valót hagy maga után. Az utak, a vendéglők... – tudjuk. Bár vannak pozitív változások, a polgármester sokat iparkodott. Eltűntek a kóbor kutyák, nincsenek patakok, kisebb tavak az utcákon. A külföldiek is jobban érzik magukat. Ezzel kapcsolatban egy vicces dolog történt a múlt héten: megkeresett egy amerikai producer és rendező, akik már dolgoztak itt, és most egy új filmtervvel jöttek, ami a bukaresti kóbor kutyákról szólt volna. És nagyon meglepődtek, hogy az utcákon már nem látnak kóbor kutyákat. Szóval változik valami, de nagyon lassan. 1990-ben, amikor az első filmet készítettük az amerikaiaknak, itt még Coca-Cola sem létezett. Csak az az egészen különleges vécépapírunk volt, és emlékszem, hogy a producer meghallott egy Trabantot az utcán, kiszaladt, és azután üvöltözve jött be, mint aki nem hisz a szemének, és kérdezte, hogy ez meg micsoda? Azt mondtam, hogy egy autó... Nemcsak ránk volt sokkoló hatással az, hogy megnyíltak a határok. Ők sem tudták megérteni, hogy itt miért nem létezik az, ami náluk igen. Akkor, az első években, egész konténerekkel jöttek, amiben a csokoládétól a vécépapírig minden volt.
Filmezőgépet is hoztak?
Azt azért nem. Ne felejtsük el, hogy a Bufteának a forradalom után volt némi felszerelése, igaz nem a legkorszerűbb, de azért lehetett vele filmezni. Azért vicces volt ez a Buftea, no comment. Katasztrofálisak voltak a szolgáltatások, tudom, mert az elején kénytelenek voltunk igénybe venni, de éppen ezért próbáltam aztán függetlenedni és fejleszteni a stúdiómat. Nem akartam indulásból stúdiót építeni, de mikor láttam, hogy milyen nehéz együttműködni az állami stúdióval, eldöntöttem, hogy veszek egy áramfejlesztőt, aztán néhány lámpát, aztán az első kamerát, majd az első kamiont. És lassan összeállt a stúdió.
Önnek lehetősége volt arra, hogy a forradalom előtt részt legyen az európai, pontosabban kelet-európai filmgyártásban, majd a forradalom után megismerhette az amerikait is. Milyen különbséget tapasztalt a két filmkészítési mód között?
Nem lehet különbségről beszélni, inkább egy teljesen más felfogásról. Az amerikai filmgyártás sokkal iparszerűbb, kommerszebb jellegű, ott sokkal kevesebb művészfilm készül. Az európai filmes hagyományban viszont sokkal nagyobb jelentősége van a művészetnek. Igaz, az amerikaiakra is hatással volt az orosz film, az olasz neorealizmus, de ezeket mégis másképp, egy kommersz szemlélet alapján építették be a filmjeikbe. S talán éppen ezért alakult úgy, hogy ma az igazi nagy filmgyártás Amerikában van, és nem itt.
Mi a helyzet az Életvonattal? A film román rendezője vagy a francia producer akart itt, Romániában forgatni?
Igen, Radu Mihăileanu járt itt először, és egy állami céggel akart együtt dolgozni de az első tapasztalatok után, mivel engem már hosszabb ideje ismert, megkeresett minket. Roppant nehéz volt a film előkészítése, rengeteg tárgyalás, alkudozás előzte meg, de a kész film és a világsiker, amit az Életvonat aratott, bőven kárpótolt ezért.
Mi volt rendkívül nehéz a film előkészítése kapcsán?
Hát nem könnyű két első világháborús vasúti szerelvényt felépíteni, aztán hétezer kilométert vonatozni velük keresztül-kasul az országban. Olyan nagy városok vasúti forgalmát kellett megbénítanunk egész napokra, mint Tulcea. De akkor nagyon jól lehetett együttműködni a szállításügyi miniszterrel, és más minisztériumokkal is, így volt ez lehetséges. És ez így volna normális, mert mindenütt így van a világban. Az, hogy Romániában filmeznek, Romániát lehet látni a filmen az tulajdonképp reklám, ingyen reklám.
Tudni lehet azt, hogy mind a mai napig itt az országban miért nem mutatták be ezt a filmet?
Mert senkit sem érdekelt a forgalmazása. Fantasztikusan jól ment Németországban, sőt Japánban is. Tudom, hogy Magyarországon is vetítették. Számomra is nagyon furcsa a dolog, de jó, hogy legalább máshol láthatták, hogy ez Romániában készült.
Nagyon kevés román játékfilm készül az országban. Ha jól tudom tavaly három film készült el. Most, hogy lehetősége van rá, nem próbál segíteni a hazai filmeken, filmművészeten?
Nagyon bonyolult nálunk a dolog. A forgatókönyvet be kell küldeni egy versenyre, annak több fordulója van, azt elbírálják. Ha nyersz, megkapod a szükséges pénznek a felét. Máshol sokkal gyorsabban pénzhez lehet jutni. Itt van például az a koprodukció az Új Budapest Filmstúdióval. Egyszerűen nincs mód arra, hogy viszonylag gyorsan pénzhez lehessen jutni. Aztán meg az adók. Máshol olyan a törvénykezés, hogy adómentességet élveznek azok, akik művészi tevékenységbe fektetnek. Nálunk csak a profitnak egy igen kicsi részét lehet erre fordítani, a többi után már adózni kell.
Akkor konkrétan, hogyan jött létre ez a koprodukció az Új Budapest Filmstúdióval?
Ez egy igazi koprodukció volt. A budapestiek letettek egy pénzösszeget, mi is letettünk valami pénzt, és a szolgáltatásainkat, így állt össze a film. Ugyanígy egy román film is elkészülhetett volna, de mit tegyek, ha egy olyan ötlettel sem kerestek meg román filmesek, ami tetszett volna. A Laci (szerk megj: Kántor László producer, az Új Budapest Filmstúdió vezetője) ötlete egyből megtetszett, és eldöntöttük, hogy megcsináljuk. Egy pillanatig sem gondoltuk, hogy ezen nyerni fogunk, mert ez egy művészfilm, ami kis közönségnek szól, de abban viszont biztos vagyok, hogy a nagy európai fesztiválokra el fog jutni.
Fiatal filmesek, rendezők nem szokták megkeresni Önt az ötleteikkel?
Nagyon kevesen jönnek, és olyan forgatókönyvekkel, amelyeket nem kedvelek. Mindenütt a nyomor, kegyetlenség, lefejezések és hasfelmetszések... Én inkább valami ilyesmit csinálnék, mint amit most fejeztünk be Lacival, vagy esetleg egy vígjátékot. Ha már úgysem pénzért csinálom, legalább valami olyasmibe akarok belefogni, ami tetszik.
Mi az, amit még szívesen megemlítene a Castel Film kapcsán?
A játékfilmek mellett reklámokat is gyártunk, körülbelül nyolcvan százalékát a hazai piacnak mi fedjük le. Külön reklámosztályunk működik. S nemcsak a filmezést biztosítjuk, hanem az utómunkát is. Két és háromdimenziós grafikát, hangosítást, vágást, mindent az Abis nevű utómunka-stúdiónkban végzünk. A felvétel filmre történik, azt aztán átírjuk videóra, megvágjuk és videón mutatjuk be a kész anyagot a kliensnek. Amúgy itt történt meg a magyar koprodukció elővágása is. Holnapra várjuk Lacit, meg a rendezőt, hogy együtt megnézzük a kész anyagot.
Dolgozott-e azóta operatőrként, amióta létrejött a Castel Film stúdió?
Igen, de ne is kérdezze, mert elfog a nosztalgia. Nehéz lemondani arról, amit szeret az ember, és ha már le kell mondani, azt nehéz a szívvel is elfogadtatni.
És amerikai filmeket fényképezett? Mennyiben különbözött az eddigi operatőri munkájától?
Fel voltam készülve arra, hogy kommersz stílusban dolgozzak. Şerban Marinescuval vagy Mărgineanuval együtt dolgozva nyugodtan belebonyolódhattam fényárnyék-játékokba és egoista módon, a saját ízlésemnek megfelelően fényképezhettem. Az amerikai filmeknél le kellett mondani erről a művészi egoizmusról, és meg kell adni a nézőnek azt, amire vár. Az első filmtípus kis létszámú műértő közönségnek szól, és fesztiválsikerek várományosa lehet (ami meg is történt sok olyan román filmmel, amin dolgoztam), az utóbbi viszont az esetek kilencven százalékában a nagyközönségnek szól.
Most, hogy a Castel Film ilyen nagy cég lett, van még szabadideje, és szeretne még operatőrként dolgozni?
Igen, ezt el is terveztem. De nagyon nehéz egyszerre egy céget vezetni és fényképezni. Operatőrködni olyan, mint vakációzni. És ennél a cégnél nemigen lehet vakációzni.
A Vlad Păunescuval való beszélgetést követően a stúdió egyik kocsija kivisz minket Snagovra. Fél órás út a rekkenő hőségben, majd magunk mögött hagyva a Băneasa és Otopeni reptereket, letérünk a főútról, egy hosszú kerítés mellett kanyargunk, majd egy kapun betérünk egy nagy udvarra, ahol lakókocsik és teherautók társaságában egy nagyobb kamion árnyékában parkoljuk le a Daciát. Megérkeztünk. Bal kéz felől a négy stúdióépület, jobbra, a terület nagyobb részét már felépített, korábbi filmeknél használt díszletek uralják. Vadnyugati kisváros mellett középkori falu és templom, kicsit távolabb zord lovagvár. Marian Popescu, a snagovi stúdiókomplexum középkorú igazgatója vezet körbe a tízhektárnyi területen. Régi filmes, az állami filmgyártól került ide már 1993-ban, az indulás pillanatában. Azzal büszkélkedik, hogy elsőként léphetett be ide Păunescu úr után. Csak azután említi, hogy olyan emberekkel parolázhatott, mint Christopher Lambert, Paul Adrian, vagy Malcolm McDowell.
Most épp dolgoznak valamilyen filmen?
Nem, most épp nem.
Akkor egy nyugodtabb pillanatban jöttünk...
Igen, most valami reklámokat készítünk elő, de amúgy semmi különös. Itt forgatjuk a kinti jeleneteket, bent Bukarestben folyik a számítógépes munka. (Ioan, add csak ide a busz kulcsát!) Nos, ezt a buszt a németországi Man cég készítette ajándékba Ceauşescunak, de ő soha nem használta. Mi vásároltuk meg, öltözőnek használjuk, sminkszobának, csak a sztárok számára, amikor nem itt a stúdióban, hanem valahol, kinti helyszínen forgatunk. Most nagyon meleg van bent, de filmezéskor működik a légkondicionálás. Van benne konyha, hűtőszekrény, fürdőszoba, minden. Csak kisebb átalakításokat eszközöltünk rajta.
Az első három stúdió üres, csak a méreteket csodálhatjuk, utána rövid vizit következik a lámpa- és felszerelésraktárban. A negyedik stúdióban középkori épületbelső fogad, négy-öt méteres magasságig felépítve.
Jöjjenek közelebb. Ezt egy német legenda megfilmesítésénél használtuk, azután több film számára is átalakítottuk, legutóbb a Vlad Ţepeş-film számára.
Milyen Vlad Ţepeş filmről van szó?
Egy angol nyelvű film, A sötétség hercege (The Dark Prince) a címe, egy amerikai cég számára csináltuk, nincs benne semmi vámpírizmus, tiszta történelmi film, mely a gyerekkorától követi az életét amíg Vlad Ţepeş lesz belőle. A főszerepet Rudolf Martin játszotta, egy másik fontos szerepet pedig Peter Weller.
Ismét kimegyünk a tűző napra. A legérdekesebb épület, a középkori lovagvár felé vesszük utunkat.
Az egész vár egy faszerkezetre épül. Vagy expandált poliesztert használunk, vagy zsákvászonból és gipszből formába öntjük a „köveket”, amit azután festünk és patinát adunk neki. Ez a két eljárás létezik. Ezt a várat 97-ben építettük egy játékfilm számára, majd az újabb Robin Hood változat, a Tolvajok Hercegnője (The Princess of Thieves) számára átalakítottuk. Abban Stuart Wilson meg Malcolm McDowell játszotta a főszerepet. És amit bizonyára láttak már a tévében, itt forgattuk a Caraiman sör reklámját is. Egyik legsikerültebb produkciónk a Hegylakó (Highlander – Endgame), melyet 1999-ben forgattunk, Christopher Lamberttel és Adrian Paullal a főszerepekben, többnyire helyszíneken, ezért nincs itt díszletünk, csak ez a templom, amely mindegyik részben látható. De forgattunk Bukarestben a Rádió épületénél, Slănic-Prahován és még nagyon sok helyen. Nehéz film volt, de eredményes. Itt Bukarestben tavasszal volt a bemutatója a mozikban. A forgatás után Adrian Paul nem utazott vissza az Államokba, hanem itt maradt az országban Karácsonyra, és elutazott Erdélybe is.
Ezek meg itt tipikus amerikai faházak. Ezekben akár lakni is lehetne, komoly alapjuk van. Ezeket gyerekfilmeknél használtuk, szintén amerikai produkciókban, legtöbbjét tavaly vetítette a román közszolgálati televízió is.
Még hátravan a szekér és hintóraktár, valamint a lóistálló. Hét ló kérőzik békésen bent, a nyolcadik csikójával kint játszik a középkori kis falu házai közt.
Mind profi kaszkadőr lovak. El is lehet gáncsolni őket futás közben, nagyon jól tudnak esni, a hátukon átfordulni. A sötétség hercegében, és a Robin Hoodban használtuk gyakran őket. Adrian az edzőjük, – mutat egy huszonéves srácra.
A kijárat felé közeledve egy kisebb utasszállító repülőt pillantunk meg, amely néhány lakókocsi társaságában pihen.
Ezt először egy filmezésnél használtuk. Persze nem repültünk vele, arra már nem alkalmas, csak itt a földön filmeztük. Aztán átalakítottuk, most büféként üzemel a stúdió alkalmazottai számára.
A kijárat előtt még betérünk egy hosszú fehér épületbe. A színészöltözők. Itt pihennek két forgatás között a sztárok. A folyosó falain képek, jól sikerült standfotók Christopher Lambert, Malcolm McDowell és a többiek néznek vissza. A fotókon egy-egy köszönő szó és aláírás. Akinek több ideje volt, hosszabban is leírta, hogy jó volt, mindent köszön, és szívesen jön vissza máskor is.
A Castel Film közreműködésével készült fontosabb filmek (válogatás)
1997
- TRAIN DE VIE – Gyártók: Noé Productions, Hungry Eye Lowland Pictures, Eurimages, Le Studio Canale; Producerek: Marc Baschet, Ludi Boeken, Fre'de'rique Dumas-Zajdela, Eric Dussart, Ce'domir Colar; Rendező: Radu Mihãileanu; Szereplők: Lionel Abelanski, Rufus, Cle'ment Harari, Agathe de La Fontaine, Rãzvan Vasilescu, Mihai Cãlin.
- BEOWULF – Gyártók: Capitol Films, European Motion Pictures Production Ltd., Kushner-Locke Productions, Treshold Entertainment; Producerek: Gregory Cascante, Lawrence Kasanoff, Donald Kushner; Rendező: Graham Baker; Szereplők: Christopher Lambert, Rhona Mitra, Oliver Cotton, Götz Ottó, Patricia Velasquez.
1998
- DIPLOMATIC SIEGE – Gyártók: Tapestry Films, Trimark Pictures; Producerek: Peter Abrams, Robert L. Levy, Natan Zahavy; Rendező: Gustavo Graef-Marino; Szereplők: Peter Weller, Daryl Hannah, Tom Berenger, Adrian Pintea.
1999
- HIGHLANDER – ENDGAME – Gyártók: Davis-Panzer Productions, Dimension Films, Mandalay Pictures; Producerek: Peter S. Davis, William N. Panzer; Rendező: Douglas Aarniokoski; Szereplők: Christopher Lambert, Adrian Paul, Bruce Payne.
2000
- WOLF GIRL – Gyártók: Kushner-Locke International, Muse Entertainment Enterprises; Producerek: J. Miles Dale, Peter Locke, Donald Kushner, Vlad Paunescu; Rendező: Tom Fitzgerald; Szereplők: Victoria Sanchez, Tim Curry, Leslie Ann Warren.
- PRINCESS OF THIEVES – Gyártó: Granada Entertainment USA; Producer: Craig McNeil. Rendező: Peter Hewitt; Szereplők: David Barras, Malcolm McDowell, Hannah Cresswell, Stuart Wilson.
- DARK PRINCE: THE TRUE STORY OF DRACULA – Gyártók: Kushner-Locke Productions, Pueblo Productions; Producerek: Avram Butch Kaplan; Rendező: Joe Chappelle; Szereplők: Rudolf Martin, Roger Dalthrey, Jane March, Peter Weller.
2001
- TÚLÉLŐK (Fény hull arcodra kedvesem) – Gyártók: Új Budapest Filmstúdió, Castel Film; Producerek: Kántor László, Vlad Pãunescu; Rendező: Gulyás Gyula; Szereplők: Tompa Klára, Váta Loránt, Bíró József, Gáspárik Attila.
- DRACULA: THE RESURRECTION – Gyártók: még nincs adat; Producerek: Joel Soisson, Keith Border, Ron Smidt, Vlad Pãunescu; Rendező: Patrick Lussier. Szereplők: még nincs adat.
