Krigler Gábor négy évig dolgozott a legnépszerűbb magyar szappanopera, a Barátok közt történetírójaként, majd 2004-ben jelent meg (folyt.köv) Hogyan írjunk tévésorozatot című szakkönyve a televíziós írás alapjairól. Jelenleg több helyen is oktat forgatókönyvírást, két nagyjátékfilm-és egy sorozatterve előkészítés alatt van.
Ma már egyáltalán nem számít szégyennek, ha valaki sorozatjunkie. Mitől változott meg ennyire a sorozatok megítélése?
Valóban, régebben en bloc a tévénézés egy, a mozinál alacsonyabb rangú szórakozási formának számított. A sorozatok be voltak lőve egy bizonyos szintre kreatív és gyártási szempontból is. Kimondottan háziasszonyoknak készültek – pl. a délutáni szappanoperák – vagy ott voltak az esti „tesztoszteron”-sorozatok, San Francisco utcái, TJ Hooker, stb. Ezek olcsó, egy kaptafára készülő show-k voltak, amelyek egyébként a mai napig léteznek, de ma már a helyükön kezelve, azaz (persze Magyarországon kívül) nem főműsoridőben. Európa csendes volt sorozatszempontból, a britek gyártották rendületlenül a kitchen sink drámákat, amikre rajtuk kívül más nem nagyon volt kíváncsi, a kontinensen pedig inkább minisorozatok készültek, esetleg a detektívsorozatok, amelyek struktúrájukban próbálták az amerikai mintát követni.
Ehhez képest 1981-ben Steven Bochco kitalálta a Hill Street Blues című sorozatot, és egy egészen új koncepciót. Az addig megszokott, epizódonkénti bűnügyek mellett számos cselekményszálat továbbvittek, leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy „szappanoperásították” a detektívsorozatot, de ennél bonyolultabb a dolog. Bevezettek egy halom karaktert, akiknek az addigiaktól eltérően igen kidolgozott hátteret és személyiséget adtak. A nézőtől komolyabb figyelmet követelt meg ez koncepció, hiszen nem egy, hanem öt-hat cselekményszál futott egyszerre, ráadásul részeken keresztül, és nem két, hanem hét-nyolc karakterre koncentrálva. A sztorik minősége is javult, az egyes cselekményszálak kidolgozottabbak, összetettebbek lettek. Ennek a sorozatnak a farvizén, részben ugyanazoktól az alkotóktól, ugyanazon a csatornán (az akkor ilyen szempontból még úttörőnek számító NBC-n) indult el a St. Elsewhere című kórházsorozat, ami gyakorlatilag a Vészhelyzet előképe volt.
Ez a két sorozat indította el az úgynevezett „designer drámák” forradalmát: ezek nagyobb költségvetésű, komolyabb kreatív energiabefektetéssel készült drámasorozatok. A lavina a 90-es években indult meg: a két említett drámának is köszönhetően már nem a nagyjátékfilmezés előszobájának tekintették a televíziózást, hanem kezdett a saját jogán szakmává válni a sorozatírás. Ekkorra vált nyilvánvalóvá, hogy a mozizás kezdi elveszíteni a korábbi szerepét az emberek életében. A tévézés ázsiója megnőtt a produkciós cégek szemében is. (Ez a folyamat mára csúcsosodik ki, az Egyesült Államokban ma már gyakorlatilag a DVD-nél is jobb a kép, és ugyanolyan hangminőségben élvezhetik az emberek a kedvenc sorozataikat HDTV-n keresztül).
A jelszó nagyrészt a „high concept”, azaz valami bombabiztos, újszerű ötlet, vagy régi ötlet újszerű köntösbe bújtatva: már ez megalapozza a sorozat hírnevét. Ma egy-egy epizód is elképesztő anyagi és kreatív ráfordítással készül. Látványvilágukban is felérnek egy nagyjátékfilmmel, a sztorik is furmányosan kitaláltak, a karakterek izgalmasak és összetettek – ma már egyáltalán nem ciki sorozatot nézni vagy „függőnek” lenni.
Mi az oka, hogy a sorozatok minősége ennyire látványosan megugrott?
A nézők elvárásai. Amerikában elkezdett aprózódni a piac, a nagy hálózatok mellett megjelentek a kábelcsatornák, illetve a hálózatok is szaporodni kezdtek (idén ősztől újabb nagy hálózat indul, a CW), így az egy csatornára jutó nézettség apadni kezdett. A designer drámák annak köszönhetik létüket, hogy a produkciós vezetők nem – vagy nem csak – lefelé próbálkoztak a minőség tekintetében, hanem igyekeztek a hirdetők szempontjából legfontosabb réteget megfogni: a jól kereső, iskolázott, kozmopolita réteget. Ezzel együtt nőtt meg az igényszint is.
Ez persze nem jelenti, hogy már nem léteznek bugyuta, igénytelen show-k. De főműsoridőben azokkal nem lehet labdába rúgni (scripted, azaz fikciós, megírt programokról beszélek), a prime time sorozatok szinte kivétel nélkül nagy költségvetésű, igényes írói/kreatív munkával készülő műsorok. A prémiumcsatornáknál (HBO, Showtime) készülnek a legigényesebb szériák. Nincsenek reklámszünetek, ahogy a Carnivale című elképesztően agyafúrt széria alkotója megfogalmazta: „nem kell tíz-tizenöt percenként megszakítani a műsort, hogy retyópapírt áruljunk. Így megvan a lehetőség, hogy valódi atmoszférát teremtsünk, illetve mindazt elérjük, ami az érett művészetre jellemző.”
Az ezredfordulóval kezdődött a sorozatok valódi reneszánsza: ma már az összes komoly producer a tévében is jelen akar lenni. Ebben Bruckheimer (aki olyan blockbusterek producere, mint a Karib tenger kalózai, Bad boys, Közellenség, Armageddon. A Helyszínelők franchaise (CSI) a CBS gyártásában készül, az eredeti mellett a Miami helyszínelőket (CSI: Miami), New York-i Helyszínelőket (CSI: NY), és a Tengerészeti helyszínelőket (NCIS) foglalja magában – a szerk.) jár az élen, több jelenleg is futó sorozata van, a Helyszínelők-franchise gyakorlatilag verhetetlen nézettségben szerte a világon. Ugyanígy nagy mozis rendezők és írók kirándulnak át a tévébe, minél komolyabb minőséget hozva.
Én ma már sokkal szívesebben nézek szériákat, a mozifilmek ritkábban hoznak lázba. Remélhetőleg ez a fajta minőségi szint lassan átgyűrűzik Európába is. A briteknél vannak erre utaló jelek, de azért nekik megvan a saját kis fura ízlésviláguk. A kontinensen egyszerűen még nincs meg az a kreatív és anyagi háttér, hogy érdemben legyenek képesek felvenni a harcot az amerikai designer drámákkal, de ez – a technológia árcsökkenésével, és az írói szakma minőségi javulásával, egy új írógeneráció felnövésével – lassan változni fog.
A sorozatok minőségi ugrásával tulajdonképpen több órás nagyjátékfilmekké nőtték ki magukat a sorozatok. Milyen új lehetőségeket rejt ez az írók számára?
Sokkal nagyobb kihívás, még izgalmasabb feladat, hiszen a karaktereket, a világot lényegesen jobban ki tudod bontani. Egy jól felépített nagyjátékfilmben igen szigorúan limitált idő, mindössze kilencven-száz perc áll a rendelkezésre, egy sorozatnál jó esetben évek is, hogy bemutasd egy karakter személyiségének fejlődését, hogy miként reagál ezerféle újabb és újabb szituációban. A határ itt tényleg a kreativitás csillagos ege. Az írócsapatok állandóan frissülnek, gyakorlatilag bármeddig húzható a történet, de a legjobb koncepció is elfárad egyszer, a nézők is elkezdenek ásítozni. A high concept legnagyobb veszélye pontosan az, hogy szűkíti a cselekményszövés potenciálját. Jó példa a Lost és a 24: előbbi sokak szerint már a második évadra elfáradt, utóbbi az ötödik környékén szorul alapos vérfrissítésre.
Miért döntöttél úgy, hogy könyvet írsz a sorozatírásról?
Több okból. Egyrészt régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy szükség lenne egy magyar nyelvű, forgatókönyvírásról szóló szakkönyvre. Külföldön kiterjedt irodalma van a témának, magyarul egyelőre az én könyvem az egyetlen elérhető, amit ráadásul egy résztémára koncentrál, a televíziós írásra. De sok átfedés van a tévés és a nagyjátékfilmes történetfejlesztés között, egyik ismerete nélkül a másik sem fog menni.
De a BK-nál (Barátok közt, a Magyar Grundy UFA Kft. gyártásában készülő sorozat immáron hét éve fut sikerrel az RTL Klubon – a szerk.) dolgoztam reggeltől estig minden nap, így nem volt lehetőségem. Amikor eljöttem, hirtelen ott volt az idő és a motiváció is, hogy hitelesen felépítsem magam, mint szabadúszó forgatókönyvíró-történetszerkesztő. Valamivel bizonyítanom kellett, hogy konyítok a témához, ez volt a másik ok. Szerencsére a szakmai visszajelzések nagyon pozitívak voltak, olyan helyekről is, ahonnan a legkevésbé számítottam rá: vendégoktatóskodhattam a Színház és Filmművészeti Egyetemen is.
Hogyan íródik Magyarországon egy sorozat?
Itthon egyelőre nincs olyan méretű sorozatgyártás, hogy lenne egy kialakult standard. A BK-t a gyártó és licensztulajdonos ausztrál cég bejáratott, világszerte több másik show-ján bevezetett és hagyományosan használt módszere szerint írják. Ez sem egyedi egyébként, többé-kevésbé így íródnak a napi szériák szerte a világon. Nincs benne ördöngösség, a lényege, hogy a történetet egy külön szerzőcsapat hozza létre különböző etapokban, a nagyobbtól a rövidebbig haladva.
Létrehoznak egy „story projection”-t, ami három-négy hónapra előre lefekteti a főbb cselekményszálakat az összes jelentős karakterre nézve. Előbb az adott blokkra, egy hétre előre finomítják a cselekményszálakat, majd ezeket epizódokba strukturálják, természetesen bizonyos történetmesélői/dramaturgiai szempontok alapján. Ez a hosszadalmas és komplex feladat a „storylining”, ezzel a kifejezéssel pont a BK nyomán gyakran dobálóznak itthon, anélkül, hogy valójában tisztában lennének a mikéntjével. A storylinerek tehát létrehozzák a történetet jelenetekre lebontva. Ezek alapján a dramaturgok – valójában egyszerű dialógusírók, hiszen a dramaturgia döntő része a történetkreáció során megy végbe – megírják az adott epizód párbeszédeit, vagyis a konkrét forgatókönyvet.
A történetkreáció és a forgatókönyvírás folyamata egyébként szerte a világon szétválik nem csupán sorozatok, de nagyjátékfilmek írásakor is. Itthon más sorozatok készítésénél is ez a minta: a BK óta mindenki ismeri a „műhelytitkot”, önmagában viszont ez semmi. A lényeg a valódi dramaturgia, a karakterek kidolgozása, a cselekményszövés szabályai, a történetmesélői fogások, amelyek ismerete és használata nélkül a folyamat nem fog működni. Ezekkel pedig még kevesen vannak tisztában itthon, mivel hagyományosan elhanyagolja a hazai oktatás a kreatív írás tanítását. Ez nagy veszteség.
Mennyiben különbözik egy sorozat írása egy nagyjátékfilm készítésétől?
Leginkább annyiban, hogy lényegesen hosszabb és nagyobb ívű cselekményszálakat kell kidolgozni. Különbséget kell tenni a korábban „series”-ként és „serial”-ként megkülönböztetett sorozattípusok között, bár ma már ez a különbség eltűnt, ritka a csak ilyen vagy csak olyan típusú széria. A tisztán series jellegű szériák (az epizódonként egy lezárt történetet bemutató sorozatokat, pl: Helyszínelők, Derrick), amelyek epizódonként különálló történetekről szólnak, megírása gyakorlatilag ugyanazt a folyamatot követi, mint egy játékfilmé. A struktúra más, az egyes szerkezeti elemek – felvonások – másként különülnek el, de a kreatív folyamat ugyanaz, annyi különbséggel, hogy itt többen szólhatnak bele az egyes folyamatok elkészítésébe. Hozzá kell tennem, hogy ez egyre inkább jellemző a mozifilmírásra is, a magányosan alkotó író mítosza a múlté.
A folytatásos cselekményszálakat bemutató, serial sorozatok (pl. Drót, Lost, Született feleségek, ahol egy epizód sztorija nagyban épül a korábbiakra) írása pedig a nagyobb egységektől halad a legkisebbekig. Kidolgoznak egy évadnyi cselekménypotenciált, amit aztán epizódokra tagolnak. Minden egyes fázisnál a történetkreáció során többen dolgoznak együtt, csak a kész forgatókönyv első változatának megírásán dolgozik esetleg egy ember, aztán az újraírás ismét csapatmunka.
Magyarországon a BK népszerűsége töretlennek mondható. Minek köszönhető a népszerűsége?
Őszintén szólva szerintem legnagyobb részben annak, hogy nincs konkurenciája. Egy helyi szinten kiemelkedő koncepcióval bír, és az írás viszonylagos minősége fenntartja a nívót egy bizonyos szint felett. Ez a nagy tapasztalattal felépített koncepció és a külföldről importált kreatív tapasztalat eredménye.
Ugyanakkor Magyarországon nincs valódi alternatíva: gyakorlatilag két csatorna versenyez a nézők döntő többségének figyelméért. A verseny kiegyensúlyozott, bizonyos időben bizonyos műsorokat néznek többen. A BK ellen a másik csatorna nem volt képes egyelőre konzekvensen egy olyan műsort betenni, ami hosszú távon lenyomná. Az Áll az alku időről időre megelőzi, de egy repetitív szerkezetű vetélkedő hosszú távon nem fogja tudni megszorongatni. A magyar ember sem szeret kapcsolgatni: azaz nem műsort, hanem csatornát néz. Az RTL-nek van egy régóta bevezetett hétköznap esti programstruktúrája, amit a TV2 próbál utánozni, próba-szerencse alapon, eddig sikertelenül. Attól tartok, ma már sokkal inkább ilyen prózai kérdésekre vezethető vissza, mintsem kreatív vagy minőségi megfejtésre.
Szerinted miért csak a szappanopera tud működni Magyarországon, a más típusú sorozatok rendre megbuknak?
Ez azért nem így van. A hazai gyártás esetében a Szeress most pl. szappanopera volt, mégis csúnya bukás volt. A BK valóban sikeres, de ez jórészt a fent levezetett okokra vezethető vissza. A Jóban-Rosszban nem tekinthető egyértelmű sikernek, sőt, kimutatások szerint még az M1-en párhuzamosan sugárzott Szomszédok-ismétlések is lenyomják néha nézettségben. Nem feltétlen jelent sikert, hogy valamit napról napra azonos időben sugározva lenyomnak a nép torkán. Vagy ez van, vagy a másik adón a hasonló bulvár, nincs valódi harmadik, negyedik, ötödik alternatíva. Van rá halvány esély, hogy a digitális tévézés elkerülhetetlen bevezetésével több komoly kereskedelmi csatorna jelenjen meg, de be kell látni, a piac nem bír el sokkal többet.
Külföldi sorozatok esetében is érdekes a felállás. Ezt még senki nem bírta megfejteni, hogy miért nehéz rászoktatni a magyar népet az igényes sorozatokra, amik mindenhol máshol elképesztő nézettséget produkálnak. A Lost erős kampány után sem érte el azt a kultuszstátuszt amit tőlük nyugatabbra szinte mindenhol. Bármerre jár az ember Európában, szinte mindenki ismer olyan alapsorozatokat, mint a 24, aminek itthon egy underground rajongótábora van, és persze relatív magas DVD eladása, de az M1 annak idején megbuktatta – mert a célközönség nem nézi a közszolgálati csatornát.
Tavaly nyáron Helsinki belvárosába megérkezve, a pályaudvaron az első óriásplakát, ami szemembe ötlött, a Shield (Kemény zsaruk) című elképesztően komor és súlyos sorozat 4. évadját reklámozta. Itthon ez a széria késő esti műsorsávba, eldugva háromszázötvenezer embert érdekel, ott pedig mainstream siker. A Doktor House fenomenálisan népszerű szinte mindenhol, hihetetlen nézettségeket hoz a Fox csatornának, itthon este tíz utánra van száműzve. A tavalyi év meglepetés sikere, az itthon Grace klinikának átkeresztelt Grey’s Anatomy kint bődületes nézettséget produkál, itthon megbukott, hasonlóan a rosszul pozícionált Született feleségekhez.
Elgondolkodtató, hogy hazánk legnézettebb sorozata a Cobra 11, szorosan mögötte a mindenhol bődületes cikinek számító Walker, a texasi kopóval. Nem beszélve a Columbo ismétlésekről, amik rendre kiemelkedő nézettséget produkálnak. Amíg az átlagembernek ezek számítanak sorozatnak, és nem a modern, igényes szériák, addig ez a piac nem lesz olyan jelentős, hogy megérje egy valódi szakembergárdát kinevelni, addig viszont nem is lesznek saját, igényesen megírt sorozataink.
Te milyen sorozatot írnál Magyarországra?
Nem szabad ebben a nagyon apró piacban gondolkodni. Egy sorozat elkészítése elképesztő anyagi és kreatív befektetést követel meg, tehát olyan sorozatot kell kidolgozni, ami működőképes minimum Európában, de akár messzebb is. Meggyőződésem, hogy ez nem lehetetlen. Ha csak a koncepciót veszik meg, és máshol újragyártják, vagy sikerül olyan koprodukciót összehozni, hogy a kész sorozat megállja a helyét más országokban is, mindenképp megérte a befektetés.
Mi működik mindenhol? A trendek azt mutatják, hogy a nagyon ellentmondásos karakterekkel benépesített, enyhén cinikus, de mindenképp komor hangvételű, jellemvezérelt, de pörgős cselekményű thriller-drámaszériával nehéz mellélőni. Nagy sikerre számíthat egy újszerű alapkoncepcióval bíró, okos, önironikus sitcom is. De Magyarországon nincsenek felkészült írók, akikre egy ilyen komoly feladatot rá lehet bízni. (A fenti logika mentén haladva, miért is legyenek...) Így nem lesz itthon igazán minőségi, nem hogy külföldön, de egyáltalán a hazai piacon értékelhető és valódi népszerűségre számot tartó sorozat. Ez jó esetben is egy nagyon hosszú folyamat eredménye lesz.
Be kell látni, hogy ez nem úgy megy, hogy „ismerem a Bélát, vicceseket szokott mondani egy sör mellett a meccs közben, meg az egyik humoros lapban is megjelent már írása, na majd ő megírja”. Most is készülőben vannak sitcom-próbálkozások. Az egyik, a hazai helyzetre igen jellemző módon, egy sikeres amerikai sitcom remake-je lesz. Lehet ilyesmivel próbálkozni – noha ugyanez Németországban mondjuk már bebukott –, de az igazán szép az lenne, ha sikerülne valódi magyar tartalmat létrehozni, ami nem ciki, és külföldön tovább értékesíthető egy az egyben vagy koncepciószinten. Ez egyébként nem pusztán sorozatokban, más műfajban sem nagyon sikerült. Ha megnézzük a műsorrendet, a magyar gyártású programok döntő hányada egyszerű nyúlás, vagy licensz alapján készül. Érdekes, miközben lépten-nyomon hangoztatjuk, milyen kreatív nép vagyunk.
