A hivatalnok Aszenov egy faluba érkezik, hogy összeszámolja a határban élő vadnyulakat. Követeli, hogy mindenki szakítsa félbe hétköznapi teendőit, és segítsen a „népszámlálásban”. A végeredmény az, hogy egyetlen nyúl sem él a közelben. – Folytatjuk kis bolgár filmtörténeti összefoglalónk első részét.
Ruralizmus, archaizmus és a falvak elnéptelenedése
Egy néprajzi témájú dokumentumfilm, a Falusi mennyegző (Svatba na selo, r. Sztojan Hrisztov, 1946) hozta el Bulgáriának az első nagy fesztiváldíjat, Velencéből, 1947-ben. A film a Kjustendil melletti Szovoliano falu esküvői szokásairól szól.
Dako Dakovszki Nespokoen pat (kb. Nyugtalan út, 1955) című Sztojan Daszkalov-regényadaptációja az első olyan bolgár film, amelynek témája a kollektivizálás. Mito, a paraszt nehezen válik meg javaitól. Miután titokban visszalopja a marháit a kollektív gazdaságból, a saját feleségével is konfliktusba kerül, és egyedül marad, ezért úgy dönt, hogy a kollektívben fog dolgozni.
Csupán Docho Bodzsakov 1989 utáni filmjeiben – A kút (Kladenetzat, 1991) és a Dimitar Nacev azonos című regénye nyomán készült A kör (Kragovrat, 1991) – jelenik meg az erőszakos kollektivizálás képe. Az előbbi filmben egy egykori partizánvezér küzd a nép ellenségeivel a szülőfalujában, míg hidegvérű gyilkossá nem válik, akit a saját fia is megtagad.
Az 1970 és 1989 között bemutatott filmek faluképe ezzel szemben sikeresen megszabadult a szocialista realizmus kötöttségeitől. A Matriarchátus (Matriarhat, r. Ludmil Kirkov, 1977) a falvak elnéptelenedéséről mesél egy olyan település apropóján, amelyet főképp asszonyok laknak, a férfiak ugyanis a városban dolgoznak, és ritkán kerülnek haza. Szintén Georgi Misev forgatókönyve alapján készült a Vadnyulakat számlálva (Prebroyavane na divite zaytzi, r. Eduard Zahariev, 1973), egy falusi témájú szatíra. A hivatalnok Aszenov egy faluba érkezik, hogy összeszámolja a határban élő vadnyulakat. Követeli, hogy mindenki szakítsa félbe hétköznapi teendőit, és segítsen a „népszámlálásban”. A végeredmény az, hogy egyetlen nyúl sem él a közelben, és az események groteszk ünnepségbe torkollnak. Az utolsó nyárban (Posledno liato, r. Hriszto Hrisztov, 1973) egy gát építése miatt kell a lakosoknak elhagyniuk a várost. A főszereplő egyedül marad, miután a fia biciklit szerez és a városba szökik, s a nagyapa meghal. Jordan Radicskov párhuzamra épülő forgatókönyve lehetővé teszi, hogy Hrisztov belső monológot és flashbacket, valamint szürrealista díszletet használjon. A falut elnyeli az áradó víz, s ez a kép visszatér a hős látomásaiban, akinek eszébe jut a felesége, a kutyájuk és a lovuk.
Az említett filmekre A gyökér nélküli fával (Darvo bez koren, r. Hriszto Hrisztov, 1974) és a Paraszt biciklinnel (Selyaninat s koleloto, r. Ludmil Kirkov, 1974) együtt a 70-es évek „migrációs ciklusaként” hivatkozik a bolgár kritika. A falvak elnéptelenedése azonban 1990 után is megjelenik a filmekben, ld. Akiket az Úr megérintett (Posseteni ot gospoda / Même Dieu est venu nous voir, r. Petar Popzlatev, 2001, Bulgária–Franciaország) és a társadalom peremére szorultak drámája, a Mila a Marsról (Mila ot Mars, r. Zornica Szofia, 2004).
A Fehér mágia (Byala magiya, r. Ivan Andronov, 1982) című film története a 20-as években játszódik, a helyszín egy hegyvidéki falu, rejtélyek és babonák földje. A helyiek azt hiszik, hogy a titokzatos események hátterében az a harc húzódik, amelyet az Isten és a Sátán az ő lelkeikért vív egymással. Végül, mintegy mesebeli hangulatban, az összes falubelit bevonzza a helyi vásár. A film valójában a rejtélyek kitartó létezésének a példázata. A Sors (Orisiya, r. Nikolaj Korabov, 1983) egy Nikolaj Hajtov-történetet adaptál a szerző Szilaj elbeszélések című 1967-es kötetéből. A Rodópi-hegység egyik falujában megrendezik két 14 éves gyerek lakodalmát, hogy megőrződjön a kisfiú dervis volta. A fiatal házasok kedvelik egymást, de a nász nem teljesedik be, ezért a lányt két bátyja eladhatja a gazdag szomszédnak két kecskéért. Az egykori házasok 40 éven át mindennap láthatják egymást, hiszen szomszédok maradnak. Egy napon az egykori férj erőt vesz gyűlöletén, és segít volt feleségének beteg férje ápolásában...
Történelmi filmek
„A szocialista történetírás, amelynek inkább negatívan kellett volna viszonyulnia a feudalizmushoz és a cár alakjához, valójában a középkori bolgár állam kultuszát alakította ki” – fogalmaz Angel Igov és Borisz Popivanov. Hozzá kell tennünk, hogy a kommunista Bulgáriában Szent Kirill és Szent Metód alakjának hazafias hangnemű felelevenítése szintén irodalmi művek és filmek tárgyát képezte. 1982-ben a kritikus Nedelcso Milev el is ismeri ezt a hatást: „A Kaloján [Kaloyan, r. Jurij Arnaudov, Dako Dakovszki, 1963] és a Kniazat című filmeken érezhető a Rettegett Iván hatása, az Ivajlón az Alekszandr Nyevszkijé, a Iván Aszen esküvőin a Becketté…”
Egyes történelmi filmek évfordulós jelleggel bírtak, így például az Aszparuh (r. Ludmil Sztajkov, 1981) és exportra szánt rövidebb változata, a 681 – A kán dicsősége (681 – Velichieto na hana, r. Ludmil Sztajkov, 1984) az első bolgár állam megalapításának 1300. évfordulója alkalmából készült. A film mindkét verziója szuperprodukciónak számít. Több mint 1000 lovat és 20 000 statisztát mozgattak meg bennük, ennek köszönhetően a harcjelenetek lenyűgözőek. A rendező átveszi Vera Mutafcijeva regényének újfajta közelítésmódját, amely bizonyos fokú objektivitást feltételezett. Aszparuh és a Duna mentén letelepedett törzsének történetét egy fiktív szereplő, a bizánci krónikás Velisarius szemszögéből ismerjük meg. A nagy kán személyisége lassacskán felébreszti a rémült fogoly csodálatát.
Az a történelmi pillanat, amelyben Szent Kirill és Szent Metód kidolgozza a cirill ábécét, jelzi a leginkább a bolgárok kultúrájuk kicsinysége miatti komplexusát. Így a Konsztantin, a filozófus (Konstantin filosof, r. Georgi Sztojanov, 1983) című filmben Kirill és Metód nemcsak a cirillbetűk kitalálója, hanem két bolgár hazafi is, akik számára az új ábécé a fiatal szláv állam önkifejezési formáját képezi. Ebből nyilván az következik, hogy a szófiai kommunista hatóságok támogatták a két szent iránti „igényt”, hiszen általuk a bolgár kultúra elnyerhette a hőn áhított presztízst. Valójában a szláv betűrend két atyjának nemzetisége máig tisztázatlan és viták tárgyát képezi.
A Szeget szeggel (Mera spored mera, r. Georgi Djulgerov, 1981) című filmet az egyik legjobb bolgár filmnek tartják. Sikerét annak köszönheti, hogy a macedón felszabadítási mozgalom történelmi kontextusába szerencsésen beillesztette az amerikai misszionáriusnő, Hellen Stone elrablásának történetét. Ezáltal egy napjaink standardjai szerinti terrorista bűncselekmény bemutatása a hegyvidéki csetnikek hősiességét idézi fel.
Az erőszak kora (Vreme na nasilie, r. Ludmil Szajkov, 1988) egy Anton Doncev-regény filmes adaptációja. 1688-ban egy Karaibrahim (Ioszif Szurchadzijev) vezette janicsáralakulat azt a megbízást kapja, hogy térítse iszlám hitre a Rodópi-hegység lakosságát. Karaibrahimot egy éppen itt élő bolgár családtól rabolták el gyermekkorában a janicsárok, mégis minden eszközt – erőszakot is – megragad a cél érdekében. Az iszlamizálásnak alávetettek között rátalál apjára, fiú- és lánytestvérére, illetve gyerekkori barátjára, Manolra. És Manol kisebbik fia végez vele. A film egy valós eseményből indul ki: a 17. században Bulgária lakosságának egy részét az iszlám vallásra térítették – ők lettek a pomákok, azaz a mohamedán bolgárok. Radoszlav Szpaszov lenyűgöző képsorai és az erőteljes jellemrajzok képezik e film legfőbb értékét. Bár sok bolgár ezt tekinti a legjobb hazai filmalkotásnak, az a tény, hogy a 80-as évek végén, a dél-bulgáriai török lakosság erőszakos elbolgárosítása idején készült, természetesen a bolgár kommunista rezsim ideológiai fegyvereként is értelmezhetővé tette. Azokban az években megváltoztatták a felnőttek nevét, és bolgár neveket erőltettek az újszülöttekre az anyakönyvi hivatalok keresztnévlistái alapján, aminek az eredménye a bulgáriai török kisebbség egy részének Törökországba vándorlása és egy nemzetközi botrány lett.
Filmek betyárokról
A partizánokról szóló filmek nagyjából a kommandós filmek kommunista megfelelői. Ugyanígy a betyáros filmeknek is kompenzáló szerepük volt. Az olyan országokban, ahol a lakosság nagyrésze falun és hosszú ideig tartó idegen uralom alatt élt, sokáig a betyárok helyettesítették a lovagokat, a testőröket és a kalózokat a nyugati sword and sandal típusú filmekhez hasonló jelenetekben.
A legtöbb bolgár betyárfilm Nikolaj Hajtov (1919–2002) valamelyik írásának a megfilmesített változata. Eléggé ismert a Szilaj elbeszélések (1967) című kötete, amelyben a Kecskeszarv című novella is megjelent – utóbbi két híres feldolgozást ért meg, mindkettő nagy sikernek örvendett külföldön is. Amint a cím is sejtteti, a történet a régi Bulgáriában, egy zavaros történelmi korszakban (a 18–19. században) játszódik. Metodi Andonov Kecskeszarv (Kozijat rog) című 1972-es munkáját a bolgár filmesek a legjobb hazai filmként tartják számon; a film elnyerte a zsűri nagydíját Karlovy Varyban. Nikolaj Volev 1994-es remake-je szintén sikerfilm volt.
A Rodópi-hegység egy elszigetelt völgyében, valamikor a 17. században, négy török bandita megerőszakolja Karaivan pásztor feleségét a kislányuk, Marija szeme láttára. Karaivan a hegyekbe viszi Mariját és kisfiúként neveli, hogy majd egyszer bosszút álljon az anyjáért. Kilenc év elteltével a fiúruhába bújt Marija (Katija Paskaleva) meg is öl a négy gazember közül hármat egy kecskeszarv segítségével. Miközben a negyediket keresi, egy udvarházhoz érkezik, ahol szerelmi jelenet tanúja lesz. Felébred benne a nő, és beleszeret egy pásztorba. Karaivan dühében felgyújtja a viskót, amelyben a pásztor él, de véletlenül a saját lánya is bennég. Bár hangsúlyos a jelenetek erőszakossága, van a filmben suspense, és emlékezetesek Dimo Kolarov fekete-fehér képsorai, főképp a párbeszédtől mentesek.
A remake tovább hangsúlyozza a jelenetek és a szereplők kegyetlenségét. A zárlat egy kicsit más. A pásztor, akibe Marija beleszeret, muzulmán. Karaivan elpusztítja. Marija megtalálja szerelme holttestét, aztán a bég pandúrjainak golyói végeznek vele és apjával.
Mindkét filmet – joggal – az erőszak filozófikus allegóriájának tartják, és nyilvánvaló, hogy a téma bármely más műfajon belüli megfogalmazása minimalizálná a jelentőségét. Azt mondhatjuk, a Kecskeszarv mindkét változata összegzi a betyár szereplős filmek műfaji lényegét, hacsak a kaland nem egylényegű emezzel. Talán mert nem épített túlságosan a látványosra, a Kecskeszarv Bulgária nézettségi listájának csupán a 13. helyén áll 3,4 milliárd nézővel, előtte főképp történelmi filmek sorakoznak. Megemlíthetjük közülük a Férfiak idejét (Mazhki vremena, r. Eduard Zaharijev, 1977) és a Sibilt (Shibil, r. Zahari Zsandov, 1967).
A bolgár animációs film sikerei
Akárcsak Horvátországban, az első bolgár animációs filmek megrendelői is különféle intézmények voltak: a Kártevők: A légy (Pakosniţi: Muhata,1937, r. dr. Zahari Zaharijev, Vaszil Bakardjiev; animátor Sztojan Venev) a „közegészségügyi igazgatóság” megrendelésére készült. Szintén Bakardjievnek köszönhető az első fennmaradt vígjáték: Charlie Chaplin a Vitosa-hegységben (Charli Chaplin na Vitosha, 1924).
Manole mester (a román Kőműves Kelemen) balladája ihlette meg Dimo Lingorszkit 1953-ban, amikor elkészítette az első színes bolgár animációs filmet, a Manole mestert (Maistor Manol). A bolgár animációs rendező egyébként balkáni mítoszokra specializálódott, hiszen ő rendezte egyebek mellett a Hitar Petart (kb. Okos Péter) 1956-ban. De más animációsfilm-rendezők is felhasználták kiindulópontként a mítoszokat (ld. Prométheusz / Prometei, r. Todor Dinov, 1959)
A bolgár animációs film fejlődése a 70-es és 80-es években teljesedett ki. Rumen Petkov és Szlav Bakalov cannes-i felbukkanása előtt Donyo Donev hívta fel magára a figyelmet A három félkegyelmű (Trimata glupatzi) című munkájával – amelyet 1972-ben Oberhausenben díjaztak –, valamint későbbi rajzfilmjeivel, amelyekben a három kopaszodó, bolondos figura kalandjai folytatódnak. Bátor rajzfilm volt a Házasság (Jenitba, r. Szlav Bakalov és Rumen Petkov, 1985), amely humoros formában jelenít meg balkáni esküvői hagyományokat (disznóvágás, legénykoszorú a menyasszony házánál, ahol a lányok fogadják őket), és erotikus utalásokkal teli jeleneteket tartalmaz, amelyek valójában álomszerű szimbólumok, mivel a vőlegény egyszercsak arra eszmél, hogy menyasszonyának nyoma veszett. Bár a rajzfilm Arany Pálmát nyert Cannes-ban, Bulgáriában keményen kritikákat kapott, amelyeket a bolgár filmkészítés akkori „vezére”, Nikola Nenov így összegzett „a cannes-i kritériumok nem egyeznek a »mieinkkel«”.
A bolgár filmgyártás számokban
Az első színesfilm A Shipka-szoros hősei volt. A kommunizmus idején összesen 650 egészestés játékfilm készült. 1989-ben Bulgáriában 18 nagyjátékfilmet és 48 rajzfilmet gyártottak. 2002-ben 11 film készült, újabban pedig évi 5–6 nagyjátékfilm forog az országos filmközpont anyagi támogatásával. Tavaly 4 független film is elkészült, ami elképesztő egy alig 8 millió lakossal rendelkező ország részéről a gazdasági válság kellős közepén.
A legnézettebb bolgár filmek: Okos Péter (Hitar Petar, r. Sztefan Szurhadzsijev, 1960), 6,4 millió nézővel, A Shipka-szoros hősei 5,86 millióval, az I. Borisz (Boris I., r. Boriszlav Saralijev, 1985) 5,83 millióval, Az erőszak kora első része (Vreme razdelno, r. Ludmil Sztajkov, 1988) 5,3 millió nézővel. Csak az első vígjáték, a többi mind történelmi film. A baracktolvaj csupán a 29. helyen áll 2,5 millió nézővel.
Más műfajok
Jugoszlávia és Albánia gyártotta a legtöbb partizános filmet, a legelső mégis Bulgáriában készült. Ez a Harc a boldogságért (Borba za shtastie, r. Ivan Fichev, 1946), valójában egy nem túl meggyőző melodráma. A műfaj egyetlen elfogadható darabja A nyolcadik (Osmiyat, r. Zako Heskija, 1969), amely egy valós partizánfigurából ihletődött. A partizánok bajba kerültek: okkal feltételezik, hogy áruló van közöttük. Előbb egy ártatlant vádolnak meg, majd kiderül az igazság, és a bűnöst kivégzik.
Említésre érdemes teljesítmény akad még a fantasy műfajában (Barierata, r. Hriszto Hrisztov, 1979), a sci-fiben (A Naptól a harmadik / Treta sled slantzeto, r. Georgi Sztojanov, 1972; Karnevál / Karnavalat, r. Ivanka Gribcseva) és a gyermekfilmek között (A páncél nélküli lovag, A sünök tüske nélkül születnek / Taralezhite se razhdat bez bodli, r. Dimitar Petrov; Yab Bibiyan, r. Vaszil Aposztolov, 1985; Szpasz és Neli kalandjai / Patilata na Spas i Nely, r. Georgi Sztoev, 1987).
1990 után
A bolgár mozi 1990 után főképp a dokumentumfilmek terén jeleskedik. A lendületet Adela Peeva adta, aki olyan témákat kezdett feldolgozni, amelyek Bulgárián kívül is érdekesek voltak. A Kié ez a dal? (Chia e tazi pesen?, 2003, Belgium-Bulgária) célja egy balkáni népdal származásának a meghatározása, és azzal a megállapítással zár, hogy ez lehetetlen feladat. A Válás albán módra (Razvod po albanski, 2007, Bulgária-Belgium) Albánia modern kori történetének egy tragikus epizódját dolgozza fel: Enver Hodzsa elrendelte, hogy azok az értelmiségiek, akik külföldön tanultak és ottani feleséggel tértek haza, váljanak el. Sokan kénytelenek voltak elfogadni a rendeletet, mások viszont börtönbe kerültek, családok hullottak szét, és a következmények ma is láthatóak.
Georgi Paunov, Borisz Despodov és Jordan Todorov az átmenettel kapcsolatos témákat dolgozott fel újfajta formában, gyakorlatilag létrehozták a komikus dokumentumfilm műfaját. Andrej Paunov Georgi és a pillangók (Gheorghi i peperudite, 2004) című filmjének főszereplője egy pszichiáter orvos, egy elmegyógyintézet vezetője, aki sikeresen igazgatja az intézményt a 90-es években, amikor az anyagi támogatások összege drámaian megcsappant. Hihetetlen képzelőerővel és optimizmussal sikerült átlépnie az összes akadályt, eladta a kórház farmján termelt zöldségeket, majd újabb terveket igyekezett megvalósítani. A következtetést az orvos felesége mondja ki: bolondabb, mint a páciensei. Paunov egy másik filmje, a Szúnyogproblémák és más történetek (Problemat s komarite i drugi istorii, 2007) Belene lakosairól szóló kiváló szatíra, amelynek szereplői azt remélik, hogy városukban előbb-utóbb csak felépül egy atomreaktor, a közeli sziget pedig félig a kommunizmus múzeuma, félig környezetvédelmi terület lesz.
Borisz Deszpodov A 8. folyosóban (Koridor nomer 8, 2008) végigutazik ezen a páneurópai folyosón, és rájön arra, hogy a bolgár hatóságok rengeteg pénzt költöttek el egy olyan útszakasz ürügyén, amelyből csupán egyetlen alagút készült el. Végül megtudjuk, hogy ezt az alagutat valójában még a németek megépítették a második világháború végén!
Jordan Todorov ezzel szemben Betonni faraoni (kb. Betonfáraók, 2010) című filmjében gazdag rézműves cigányok hihetetlen temetkezési szokásait mutatja be.
Az utolsó szófiai villamos (Poslednata lineika v Sofia, r. Ilan Metev, 2012) című dokumentumfilm hatalmas sikernek örvendett, a román Lăzărescu úr halálához (Moartea domnului Lăzărescu, r. Cristi Puiu, 2005) hasonlították.
A bolgár filmekben találunk olyan szerelmespárokat, amelyeknek tagjai különböző nemzetiségekhez vagy vallási közösségekhez tartoznak: pl. török nő és bolgár férfi a Pod edno nebe (kb. Egyazon ég alatt, r. Kraszimir Kroumov, 2003) című filmben vagy az Ellopott szemekben (Otkradnati ochi, r. Radoszlav Szpasszov, 2003, Bulgária–Törökország), és ott a cigánylány, akibe beleszeret egy bolgár, egy török és egy francia a Fekete fecskében (Chernata lyastovitza, r. Georgi Djulgerov, 1997, Bulgária–Franciaország). Az Ellopott szemek egy bolgár férfi és egy török nő lehetetlen szerelmének története, amelynek háttereként a 80-as évek erőszakos bulgarizálása szolgál. A hadsereg letörli a sírokról a török neveket, kötelezi a törököket arra, hogy új születésnapokat ünnepeljenek, és betiltja a muzulmán ünnepeket. Az egyik katonát, Ivant lenyűgözi a tanítónő Aiten (Veszela Kazakova) határozottsága: a nő megpróbálja ellopni és tönkretenni a pecséteket, feltöri a hatóságok által lezárt mecset bejáratát, hogy asszonyokat és gyerekeket rejtsen ott el. Ivan letelepedik abban az elhagyott faluban, ahol már csak Aiten és nagyapja éldegél, és reméli, hogy a lány meg fog neki bocsátani.
Az emigráció és az utazás metaforája
A kivándorlás és a Nyugat vonzereje több említésre méltó filmben is megjelenik, az utazás pedig az alkotások központi témája lesz. A Pismo do Amerika (kb. Levél Amerikába, r. Iglika Triffonova, 2001) fiatal írója, Ivan megpróbál eljutni Amerikába barátjával, Kamennel együtt, aki súlyosan megsérült egy autóbalesetben. Miután a vízumkésérüket elutasítják, Ivan eldönti, hogy bebizonyítja barátjának, érdekli a sorsa, úgyhogy eldönti, hogy lefilmezi szülővárosát, Szófiát a tőle kapott kamerával. A világ nagy és a megváltás a sarkon ólálkodik (Svetat e golyam i spasenie debne otvsyakade, r. Sztefan Komandarev) című filmben két utazást látunk: egy calád nyugatra szökik, és váratlanul igen kritikusan kezdi szemlélni az ottani világot, majd az unoka és a nagyapa visszaköltözik az öreg szülőföldjükre. A Nyomok a homokban (Stapki v pyasaka, r. Ivajlo Hrisztov, 2010) szintén utazás és hazatérés története.
A Mission London (r. Dimitar Mitovszki, 2010) vígjáték a politikusok megszállott törekvéséről, hogy jó benyomást keltsenek Nyugaton. Ez a koprodukció volt az 1990 utáni évek legnagyobb kasszasikere, közel 600 000 nézője volt. Az addig operatőrként alkotó Emil Hrisztov első rendezése, Vladiszlav Todorov egy nagy sikerű regényének adaptációja A kaméleon színe (Cvetat na hameleona), szintén zseniális keveréke a film noirnak, a politikai filmnek és a vígjátéknak.
A Pistolet, Kufar i 3 smurdyashti varela (kb. A pisztoly, a börönd és 3 büdös kuka, r. Georgi Kosztov, 2012) független produkció, sikerét a thriller és a Guy Ritchie-féle vígjáték keverésének köszönhette.
Bár nem létezik még román–bolgár koprodukció, e két szomszédos ország filmesei elkezdtek együttműködni. Dragomir Solev Menedék (Podslon, 2010) című filmje például Răzvan Rădulescu forgatókönyve alapján készült, Maja Vitovka két kisjátékfilmjének a forgatókönyvét pedig Radu Jude írta.
Ford. Buzogány Klára. Eredeti tanulmány román nyelven itt.
