Erdélyi magyar és nem kevésbbé kisebbségi közéletünknek mindennapi része a bánat, az önsajnálat, a nosztalgia és a pátosz. De tudunk-e nevetni önmagunkon? Van-e annyi önkritikánk, hogy szembenézzünk egyéni és közösségi kétbalkezességünkkel? Hajlandóak vagyunk-e belenézni a görbe tükörbe, avagy a görbe képernyőbe? A lehetőségünk megvan rá, hiszen Schneider Tibor Félő közvetítés című műsora minden hónap első hétfőjén elénk tartja.
Minek tartod magad? Filmes vagy, vagy tévés? Rendező, operatőr, forgatókönyvíró – humorista? Egyáltalán hogy fér össze ez a sok minden egymással?
Szerintem a rendszerváltozás utáni időszak egyik jellegzetessége, hogy nehéz az identitást pontosan meghatározni. Nagyon sokan tanultunk egyféle dolgot, foglalkozunk másfélével, s egy harmadik érdekel. Állásom szerint a Román Televízió operatőre vagyok, a főiskolai diplomám tévérendezésről szól, ugyanakkor van egy paródiaműsorom, ahol néha forgatókönyvíróként is munkálkodom – és ezért olykor humoristának kell lennem. A televízióban minden hónapra valamit ki kell találni – én szívesen dolgozom a más anyagával, csak úgy veszem észre, az erdélyi humoristák kicsit lusták. Mi nyitottak vagyunk, dolgozunk például marosvásárhelyiekkel, csíkszeredaiakkal, sőt szalontaiakkal is. Ha bárki ír valamit, ami tévében bemutatható, és a műsorunk profiljához talál, azt rögtön megcsinájuk. Előnyben részesítjük a külsősöket, hogy az eredmény ne legyen monoton, ne mindig ugyanaz a szín, stílus legyen jelen a műsorban. De olykor mások nem jelentkeznek – őket nem sürgeti a periodikusság, hanem abszolút ihletődésük és idejük szerint hozzák létre a munkáikat …
Ez hogy működik? Ti keresitek meg ezeket az embereket, vagy ők jönnek hozzátok ötletekkel?
Ez mindkét irányba működik. Van úgy, hogy megkeresnek: van egy kicsi jelenetem, vegyük fel, és van olyan, hogy én monitorizálom az újságokat vagy a tehetségkutató versenyeket. Így akadtam például a szalontai Fürge hangyákra, akiket a Kolozsvári Magyar Diákszövetség egyik rendezvényén fedeztünk föl – kétszer szerepeltek adásunkban. Most zajlott a Médiabefutó Erdélyben – innen is van egy humorista, aki valószínűleg fel fog lépni az adásban. Ugyanakkor Nagy István, Gáspárik Attila a „nagy öregek”, akikkel együtt dolgoztunk.
Mesélj egy kicsit az adás történetéről.
A történet a magyar adás hőskorára vezethető vissza, 1990-re, amikor szinte egyeduralmat élvezett az újraindított magyar adás – nem voltak konkurens román kereskedelmi televíziók, a magyarországiakat nem lehetett itt fogni –, tehát hatalmas súlya volt az adásnak. Ment már több mint egy éve, amikor én frissen odakerült munkatársként rájöttem arra, hogy a politikai-szociális tematikájúak mellől bizonyos műfajok hiányoznak a palettáról. Egyszer Marosvásárhelyen valami egész mást filmeztünk, akkor beszélgettünk erről Nagy Istvánnal és Gáspárikkal. Ők azt mondták, nagyon egyszerű a dolog: itt van máris a szöveg a zsebünkben, gyere, filmezd le. Én elővettem a kamerát és a mikrofont a táskámból, ők odaálltak egy kerítés mellé, és elkezdtek improvizálni – így született meg az első ilyen stílusú munkánk, a Pityu-jelenet: Nagy István volt a riporter, és Gáspárik Attila a Pityu, a nép egyszerű fia. Ezzel a jelenettel vissza is mentem Bukarestbe, és megmutattam a kolleganőmnek, Tomcsányi Máriának, aki akkor az első szilveszteri műsort szerkesztette ’90-ről ‘91-re, és – nagyon tetszett neki, s azt mondta, úgy ahogy van, bemegy, pedig technikailag nagyon esetleges volt a felvétel. De az ő lendületük és szellemességük annyira feldobta az egész szilveszteri adást, hogy sokan biztattak: ezt kellene folytatni. Ők tele voltak ötletekkel, és állandóan hívtak egy-egy újabb jelenet miatt. Ezeket bekapcsoltuk az akkor indult ifjúsági adásba, az Ébresztőbe, amit Kacsó Sándorral, a jelenlegi főszerkesztővel készítettünk. Meg Könczey Csillával, aki egy idő után aztán elment a televíziótól, és úgy igyekeztünk ezeket az Ébresztőket megcsinálni, hogy szilveszterkor, húsvétkor, nagyobb ünnepek táján mindig szerepeljenek benne Nagy Istvánék – a végén csoportmunka lett, mert mi is beleszóltunk egy idő után, ötleteket adtunk… Aztán eltelt fölöttünk az idő – a negyvenes éveid felé már nem illik ifjúsági adást csinálnod, úgyhogy eldöntöttük Kacsó Sándorral, hogy megszüntetjük a műsort. Megkérdeztük egy fiatal kollegától, hogy nincs-e kedve egy más arculatú ifjúsági műsort csinálni – mert ez egy generációs műsor, és úgy a jó, ha annak a generációnak a képviselője csinálja, nem idősebb a fiatalokról –, olyan ifjúsági adást csinálni, amelyik ne hasonlítson az Ébresztőre. Elvállalta, és valóban egyetlen klisét sem vett át a 150 adást megért Ébresztőből. Az Ébresztő végül három részre oszlott. Elindult a Hűbele Balázs, a mostani ifjúsági adás, a Zenezóna, amely könnyűzenével foglalkozik, és Kacsó megbízott, hogy csináljak egy állandó paródiaműsort, és így lett a Félő közvetítés.
Kezdettől fogva politikai témákat akartál feldogozni benne?
Igen, gondoltam, kellene valami eredeti, transzilván szellemű dolgot termelni – a budapesti stílusú, vidám bohózatjelenetes stílust nem akartuk bevezetni itt is, példaképeinknek inkább a Divertis csoportot [népszerű román, televíziós kabarátársulat – szerk.] tekintettük, meg az Academia Caţavencu [Mircea Dinescu által alapított, a magyar Hócipőhöz hasonló politikai és közéleti humorlap – szerk.] szellemi vonulatát. Hasonlón gondolkodunk, mert bőven akad az erdélyi magyar közéletben is téma: tabutémák kezdenek itt is megcsontosodni, a személyi kultusz kezdi átitatni a szereplőket, a vezetőket, és pont ezt szeretnénk lebontani, érzékeltetni a műsorral, hogy végül is mindenki gyarló ember, és a politikus az egyszerű nép szavazatával került oda, ahova került, neki vannak kötelezettségei velünk szemben, nem fordítva. Ilyen meggondolásból a jóízlés határát szabtuk csak meg, és gondolom, hogy ezt a határt nem is léptük túl, személyeskedésbe vagy valótlanságokba sosem mentünk. Ezt a műsort valóban én írom vagy más írja, de van, amikor közéleti személyiségeink újságban megjelent vagy rádióban elhangzott, saját nyilatkozatait adjuk a színészek szájába. Ilyenkor sokszor azt kérdik, hogy tudtunk ilyen képtelenségeket kitalálni – de hát nem mi írtuk le… csak egy kicsit furcsa, amikor viszontlátják. Persze a pletykáknak is hitelt adunk ilyenkor. Elmegyünk például Udvarhelyre – ez köztudottan konfliktusos zóna az erdélyi magyarságon belül –, beülünk az egyik kocsmába, ahova az egyik tábor jár, és mindent megtudunk a másik táborról, utána elmegyünk a másik tábor kocsmájába is. Tehát egyoldalú dolgot sosem csináltunk, igyekszünk mindig patikamérlegen mérni, hogy a „méregből” ki mennyit kap, sosem csak az egyik fél mérgeződik meg. Ugyanakkor igyekszünk rámozdulni a topeseményekre. Amikor RMDSZ-kongresszus van, akkor nyilvánvalóan ekörül mozgunk, és azok, akik nem RMDSZ-esek, azok egy kicsit meg vannak óvva. De ha a többiek rendeznek nemzeti tanácsi gyűlést, akkor ott vagyunk jelen, és akkor az RMDSZ pihen.
Ezt a műsort úgy képzeltük el hogy négy elkülöníthető részből álljon. Egyrészt a környezetünket, városainkat szatirikusan bemutató áldokumentum filmmel a Dr. Hills Nolgersonnal indulna, aztán egy felfedezendő tehetségnek hagyjunk helyet, harmadjára a hónap romániai magyar politikai eseményét bemutatni és végére egy paródia klip. Akkor érzem jónak a műsort, ha mind a négy dolog összejött, de ez sajnos nem mindig történik meg. Aztán ahogy így két év után végignézzük az elkészült műsorokat, észrevesszük hogy sikerült nekünk is írni egy másféle történelmet. A történelmi dokumentum filmekre általában az elfogultság, a pátosz jellemző (tisztelet a kevés kivételnek). De a mi műsorainkból is talán megtudhatják majd, hogy miket is éltünk át, hogyan élünk a rendszerváltozás utáni években.
Csupa tabutémát dolgoztok fel: RMDSZ, a magyarok választási korteshadjárata, az István, a király, a magyar sajtót kritizáljátok… Nem fél a Félő közvetítés, nem piszkálja soha senki emiatt?
Úgy látszik – és ez a demokrácia értettségi szintjét jelenti, hogy igazából semmi akadály nem gördült a műsor elé, senki nem szólt, hogy meg kellene állítani, vagy másképp kellene csinálni, vagy nem volt jópofa – persze azt sem mondják, hogy jópofa volt… igazából semmi jelzést nem kaptunk soha…
Az átlagnéző részéről sem?
Ezt a műsort az élteti, hogy az átlagnézőktől mindegyre kapok pozitív visszajelzéseket. Mindegyre jön egy-egy sms, hogy láttuk, és jót röhögtünk ezen vagy azon… Nem a műsorunkban szereplő csúcsvezetés elfogult politikailag, hanem a másod-harmadvonalbeliek. Részükről jönnek olyan visszajelzések, hogy nem vicces, hogy a „szent” témákból gúnyt űzünk. Ilyen szinten jönnek elmarasztaló szólamok, de nem mérvadóak. A nagy csapda és a nagy hátrányunk az, hogy nem állunk ki egyik vagy másik oldal mellett, mert akkor tudhatnánk, hogy az minket mindig támogatni fog, ha ellenzéki, ha hatalmi helyzetben van.
„Lacit” és „Bélát” [Tőkés Lászlót és Markó Bélát szerk.] azért egész eredeti módon összeeresztettétek az István a király paródiában…
Igen, hát valószínűleg mindegyiküknek csak addig tetszik a dolog, amíg a másikat látja, de… Ez csak részletkérdés. Nekünk semmi gondunk se Lacival, se Bélával. Mikor ki a Laci, az ott lesz a műsorunkban, és aki Béla lesz, az szintén Bélaként fog megjelenni, tehát azt szeretnénk, ha addig, amíg ők a mi közéleti szereplőink, a vezetőink, akik irányítanak minket, akiknek mi odaadjuk a szavazatainkat, akiben bízunk, addig ők benne legyenek a műsorban. A Divertisben is egyébként Iliescu szerepelt, amíg ő volt az államelnök, és amióta Băsescu van a helyében, azóta ő a főszereplő. Ez így a normális szerintem.
A színészgárdátok nagyjából stabil. Kik ők? A kolozsvári színház színészei – ha már Kolozsváron készülnek az adások?
Ennek ellenére nem kolozsváriak, mert ennek az adásnak volt egy Kolozsvár előtti múltja, hiszen eleinte Bukarestben vettük fel. A színészek átöröklődtek Nagy Istvántól meg Gáspárik Attilától, mert ők tanítottak a marosvásárhelyi színművészeti egyetemen, és mindig ajánlottak egy-egy jó kis tanítványt. Időközben ők elfoglaltabbak lettek, és már kezdtek kimaradozni a műsorokból. Gáspárik helyett maradt Kozma Attila, aki befejezte az egyetemet, és Csíkszeredában színész. Nagy István rádióigazgató lett – ő még be-bedolgozik, de rendszeresen ő sem tud munkát vállalni, évente esetleg egy-két jelenetet. Nekem nagyon tetszett Rappert Gábor, akit színházi riportok alkalmával ismertünk meg, és akiről azt gondoltam, hogy jó műsorvezetőféle lehet. Ő szatmári, és ott nincs semmi – sajnálom, ha holtvágányon állnak emberek, híve vagyok annak, hogy bekapcsoljunk mindenféle zónát egy körforgásba, egy vérkeringésbe. Ő mindig 360 kilométert utazik azért, hogy ezt a műsort felvehessük. Kolozsváron is van sok rendkívüli színész – Fodor Edina pedig éppen kolozsvári. Ő az énektudásának köszönhetően lépett be a műsorba, első előadása az István a király-paródia volt. Tudtam róla, hogy jól énekel – volt egy Edit Piaf-előadóestje –, táncházas is volt, és már a kolozsvári társulat tagja volt… Együtt dolgoztunk még Tompa Klárival, Fodor Piroskával meg Katona Lászlóval, akikkel szintén nagyon jó műsorokat csináltunk. Ez a társaság már összeszokott.
Hogyan készül a műsor zenei része? Mi kell ahhoz, hogy egy zeneszám-paródia jó legyen, sikeres, csattanós legyen?
Ebben a társaságban kulcsember Lénárt Yogi József, a Knock Out együttes vezetője. Ő rockzenész, de nagyon jó arca van, több van benne, mint hogy csak a csapatával foglalkozzon, úgyhogy ő is stabil munkatárs lett. Nagyon jól újra tud varázsolni egy zeneszámot. A Laci és Bélával kapcsolatban mindenki dícsérte a „zenekart”, amit valójában ő egy személyben alakított – minden hangszeren ő játszik, aztán a számítógépen összerakja. A szövegek pedig sokszor adódnak. Én nagyon szeretem a magyar könnyűzenét, főleg a régebbi számokat – szinte mindig a 80-as évek slágereit írjuk át, amelyek itt most is népszerűek, bár lehet, hogy Magyarországon már elfelejtetődtek. Sokszor egész sorokat meg refréneket nem is kell megváltoztatni, és találnak egy adott helyzethez, akár a választásokhoz vagy a Szép város Kolozsvár… Néha persze vannak benne kínrímek meg érthetetlen szavak, ezt bevallom, de hát minden paródiában van ilyen. Sajnos minden műsort kb. hat óra alatt el kell készítenünk, és ez meglátszik az adásokon is. A színészek mind jók, és állandóan foglalkoztatva vannak a színházukban, és az egyedüli szabadnapjuk a hétfő. És egy hétfőre össze kell csődítenem a társaságot a kolozsvári televízió stúdiójába, ahol négy óra felvételt kapunk. Ezért jó, hogy a társaság összeforrott, mert eleinte mindenki meg volt ijedve, de most már mindenki tudja, hogy mi a dolga: hogy kell bejöjjön, nem szabad kékbe öltöznie, mert blue box háttereket használunk ahhoz, hogy elektronikusan kicserélhessük a hátteret. Már mindenki tudja, hogy hozzon magával egy szemüveget, egy bajuszt, egy szakállt, ami megkönnyíti a munkánkat, nem a sminkes gondolkozik ezen, mert ők már magukat félig beültöztetik. Igaz, hogy két év kellett ahhoz, hogy összeszokjunk... Csak aztán mindenkinek hétfő délután megy a vonatja, és még meg kell csinálni a zenefelvételt Yoginak a pincéjében a Szentegyház utcában, ez a stúdió, s ott hidegben-melegben feléneklik a saját hangjukat a CD-re. A playbacket megcsináljuk a tévénél, de azon még csak egy vezérhang van, amire ők tudjanak aztán énekelni. A pincében még kicseréljük a hangokat. Visszatérve az első kérdésre: ilyenkor televíziós vagyok, mert nagyon be kell tudni illeszkedni a határidőkbe, mert itt a stúdióban már 12-kor kipakolnak a díszletekkel együtt, rohanni kell a hangstúdióba, mert ha szétszéledünk, az egész munkánknak annyi.
Hogyan látod ennek az adásnak vagy a műfajnak a jövőjét?
Hát igény van rá… Én reménykedem abban, hogy lesz valaha erdélyi magyar televízió, és talán akkor lesz több műsoridőnk is, hiszen a műsornak a műsoridő a legnagyobb ellensége. Nagyon kevesen tudják megnézni, mert nem abban az idősávban sugározzák, amelyben a paródiaműsorokat szokás. És visszatérve újra az első kérdésre: örülök, hogy ez a munka filmes hozzáállást is követel, mert szinte ugyanúgy kell felkészülni rá, mint egy forgatási napra: pontos forgatókönyvvel, kigondolt díszlettel, pontosan előkészítve mindent, a színészeket is valamennyire instruálni kell. Egyébként gondoltam már arra, hogy játékfilmet forgassunk az ötletből, van is egy félkész forgatókönyvem – a film szintén vígjáték lenne. A rejtett filmtervemben ezek az emberek vannak képben, tehát a Félő közvetítés egyfajta tréningnek is tekinthető.
