A Jégvarázs szó szerint elvarázsol minket. A szeretet fontosságát hangsúlyozza mai világunkban, a hó és a jég varázslatos környezetében, annak mind félelmetes, mind csodálatos mivoltában: a különös Északon, rénszarvassal, hóemberrel, gyönyörű jégvirágokkal és hópelyhekkel tetézve. A Disney-nél mindenki izgatottan várta egy olyan veterán animátor, mint Chris Buck (Pocahontas, A kis hableány, Tarzan) és egy viszonylag újonnan jött forgatókönyvírónő, Jennifer Lee első közös munkáját, és joggal mondhatjuk, a film szinte minden várakozást felülmúló eredményt hozott.
Honnan származik a történet?
Chris Buck: Hans Christian Andersen Hókirálynő című meséje mindig is nagyon foglalkoztatott, különösen a hó és a jég jelenléte miatt, ami nem olyan gyakori a Disney-filmekben. Így megalkottam e történetet, amellyel aztán felkerestem a két Disney-atyaúristent, John Lassitert és Ed Catmullt. Ez az öt évvel ezelőtti úgy nevezett pitching olyan jól sikerült, hogy áldásukat adták a sztorira, amelynek gondolatával korábban amúgy már a stúdió is foglalkozott. de nem volt a kettő (az enyém és a korábbi történet) között átfedés. Azonban az eredeti mesében a Hókirálynő sokkal gonoszabb, és a nővérek motívuma sem található meg...
Jennifer Lee: Igen, mi azonban emberibbé akartuk tenni a históriát. Itt nem a gonosz csap össze a jóval, hanem a szerelem/szeretet küzd meg a félelemmel. Elza (a Hókirálynő) jelleme így sokkal összetettebb, és húgával, Annával való viszonya, ahogy majdnem megfagyasztja, majd végül újra életrekelti őt, jóval emberibbé, valóságossá tette a történetet, ezért tartottuk fontosnak e két karakter létrehozását, a természetfeletti erőkkel bíró Elza és a semmi mással, csupán egy különlegesen jó szívvel rendelkező Anna szembeállításával.
Fontos volt a valószerűség is – ezért is alkottak a filmnek 3D-4DX verziót?
CB: Ma már olyan fejlett a technika, hogy szinte minden filmnél csak pluszt jelent a több dimenzió. Nagyon örülök annak is, hogy a korábbi filmem (A kis hableány) is elkészült 3D-ben, bár sajnos én – pont a Jégvarázs miatt – nem tudtam részt venni a munkálatokban.
JL: Ugyanakkor nekünk nem a realizmus, hanem inkább a hihetőség a fontos a Disney-filmek számára, ezt ne feledjük el, így én a valószerűség szót nem is használnám annyira.
Nem tartják azonban sajnálatosnak, hogy a „kézi rajzolás” mára, a számítógépek hatására egyre inkább kiszorul az animációból?
CB: Én is sokat dolgoztam rajzolt karakterekkel, egy jó évtizeddel korábbi rendezésem [Tarzan– Sz. R.] is ilyen film, de a CG-t is nagyon szeretem: szerintem, ez csak a technika kérdése, és addig nem is igazán számít, amíg a történet, amelyet elmesélünk vele, izgalmas és érdekes.
A helyszín sem konkrét, bár nagyon sok elem, ha jól láttam, az északi, skandináv országok, főleg Norvégia kultúr- és természeti, képi világából származik...
CB: Igen, már eleitől fogva tudtuk, hogy ebből az irányból szeretnénk inspirációt meríteni. Sajnos, mi személyesen nem tudtunk például Norvégiába utazni, de a művészeti rendezőnk ott volt és bejárta az országot. Különösen megragadt minket a skandináv zenei világ, és egy sajátos norvég festészeti stílus, a népi hagyomány jelentős eleme: a virágokat ábrázoló „rosemaling” („rózsafestés”), amely a filmben is számtalanszor szerepet kap – a szánon vagy éppen a kastély berendezésein. Ennek ellenére nem akartuk a nézőbe súlykolni, hogy a helyszín Norvégia, mert nem, az egy fiktív, mesebeli ország.
Kristen Bell nem ma kezdte a pályafutását: gondoljunk csak a Veronica Mars sorozatra. Hogyan lett pont ő Anna, vagyis a lány hangja?
CB: Hagyományos meghallgatást tartottunk, ahol ő is megjelent, és olyan magasra tette a lécet, hogy tudtuk, másé nem lehet a szerep. Melegséget, életet adott a karakternek, mindenemellett gyönyörű énekhangja is van, ami csöppet sem mellékes, hiszen a szereplők maguk éneklik a filmben hallható dalokat, amelyek a film történetének a mozgatórugói. De ugyanez igaz a többi főszereplőre is, bár különösen kiemelném Jonathan Groffot. Kettejük közös játéka, a hangjuk sokban inspirált engem a karakterek kialakításában, és Kristen például nagyot lendített Anna figurájának a bolondosságán.
Ezek szerint akkor a karaktereiket akkor is tovább fejlesztették, amikor már megvoltak az orgánumukat nekik kölcsönző színészek – hát nem a kész figurára keresik a hangot az animációs filmeknél?
CB: Ez mindkét irányban megállja a helyét. Természetesen a karakter befolyásolja, hogy milyen hangra van szükségünk, de ha már kiválogattuk a szereplőket, akkor önkénytelenül is ott lesz a fejünkben a hangjuk, és ez segíthet a történet és a figurák továbbírásában.
Magyarországon szinkronizálva játsszák a filmet a mozik. Önök ezt követik valahol – áldásukat adják az egyes nemzeti nyelvek szinkronhangjaira?
CB: Nem, erre sajnos nekünk nincs kapacitásunk, de a Disney-nél külön részleg van, amely ezzel foglalkozik.
Igen, a film végi kredit igencsak hosszú, rengeteg ember lát el számtalan különböző feladatot. Önök egymás között hogyan osztották meg a munkát?
CB: Tudja, rengeteg dolgunk volt, így két rendező mindeképpen el kell egy ilyen filmhez. Az ember, amikor egy ilyen animációba kezd, tudja, hogy az életét most pár évig nem töltheti ki semmi más, és nagyon fontos, hogy legyen egy segítő alkotótársa, olyan, „akivel egy hullámhosszon vannak”, mint Jennifer és én.
Végül egy egyszerű kérdés: kihez szól a film, csak gyerekekhez, vagy felnőttekhez is?
JL: Erra a válasz sem bonyolultabb: ahhoz, akit megérint, az egész családhoz.
