Akik azt állítják, hogy csak fiúk képesek igazi, mély, életre szóló barátságot kötni, azok nem ismerik a Csapatot, vagyis minket, akik (túlzás nélkül) immár húsz éve hajótörés nélkül vitorlázunk a barátság csöppet sem szelíd tengerén.

Szeptember 15-én egy menetoszlopban találkoztunk először, amely a Sportiskola épületében az I. B. osztály tanterme felé tartott. Pepita egyenruhát viseltünk, fejünkön hófehér hajpánt, szívünkben ambivalens érzelmek: öröm, de szomorúság is afelett, hogy iskolások lettünk. És mivel közel laktunk egymáshoz, ez is besegített, hogy évek során létrejöjjön a Csapat, ám a közösség megszilárdulása mégiscsak a város három mozijának az érdeme.

Negyedik osztályosok voltunk. Éppen elkezdődött az indián-láz: minden elérhető vadromantikus indián-könyvet behabzsoltunk már, újból és újból átbeszéltük a Cooper-regények jelentősebb epizódjait, nyilaztunk, vijjogtunk, ahogy kell, egyszer hatalmas mennyiségű svájci gumicukrot is befaltunk szárított bölényhús gyanánt, amikor véletlenül találkoztunk Gojko Miticcsel.

Gojko Mitic

Szokásunkká vált, hogy a Csapat szombat délutánonként moziba menjen. Ilyenkor ünneplőbe öltöztünk: levetettük az egész héten hordott iskolai egyenruhát, és magunkra húztuk Magyarországról hozott kincsünket: a Trapper farmernadrágot, répa- vagy egyenes szárú változatban. Főleg amerikai filmekre vadásztunk, ezért lanyha lelkesedéssel ültünk be a plakát által hirdetett jugoszláv-NDK filmre. Szidtuk a váratlan programváltozást, és előre megsirattuk az angol nyelv szabadságot árasztó levegőjének a hiányát. Azelőtt sosem láttunk még indiános filmet, indiánt csak a Winettou és a Nagy Indiánkönyv fekete-fehér illusztrációiban szemlélhettünk, képéhségünk pedig határtalan volt. Így nem meglepő, hogy teljesen lenyűgözött a filmvásznon megjelenített látvány. Ismertem a tájat: a hosszú füvű prérit, a hófödte magas hegycsúcsokat, a kristálytiszta patakokat (ma már tudom, hogy Montenegróban filmeztek), és Gojko Miticet is ismertem. Ahogy szőrén ülte meg a lovat, ahogy a nyomokat vizsgálgatta, ahogy az avarban osont, ahogy fülét a vonatsínekre tapasztotta, ahogy csípőből lőtt – minden kétséget eloszlatott. Ő volt: AZ INDIÁN. A nemes lelkű, önzetlen, segítőkész, kisportolt férfiideál. Szépnek találtam a jugoszláv tornatanárból lett indiánt. Német beszéde rontott ugyan a hatáson, de nem lényegesen. Az indiánok szerencsére ritkán szólnak.

A moziból kijövet hunyorogva ácsorogtunk egy ideig az utcán, az élményektől nem tudtunk megszólalni, aztán hazafele menet megfogadtuk, hogy feltétlenül indián férjet választunk majd, de addig is minden szombaton moziba megyünk, hogy Gojko Miticcsel találkozzunk.