Volt egyszer egy Magyar Filmszemle. Volt, amilyen volt, volt baj is vele elég, de igazából inkluzív (vagy próbált lenni) és nevének megfelelően seregszemle-jellegű volt. Volt hangulata, az ember szeretett Budapestre járni Szemlére, mert az eltelt évben bemutatott filmek mellett az újdonságokat is megnézhette, de átfogó képet kapott a kisjátékfilmes, dokumentumfilmes és más, marginálisabb műfajokban történő országos, sőt, nemzeti mozgásokról is.

Aztán az új filmes időszámítással egy új szerv is létrejött Magyar Filmakadémia néven, ami a Magyar Filmhét nevű rendezvényt is létrehozta, hogy ezzel is legitimálja saját megalapítását. Ezzel nem lenne semmi baj, hiszen eleve nem átfogó szemlefesztiválnak, hanem kevés művet prezentáló rendezvénynek, versenyfesztiválnak találták ki – de sajnos utóbbiként sem működik igazán. Nem igazán nyilvános például, hogy hogyan és miért pont azt és miért csak azt a maroknyi filmet tudja megnézni a nagyérdemű a Filmhét alatt, ami bekerült a versenybe, s hogy mi közül zajlik a válogatás. A tavalyi év egyik legsikeresebb magyar alkotása, az Ernelláék Farkaséknál távol maradása például rögtön szomorú és baljós tény. De hogy kisjátékfilmből is ilyen kevésre tellett volna, az is minimum fura. Ún. információs vetítés márpedig nincs. Az a vicces helyzet állt elő, hogy aki ha nem is az összes, de a legtöbb új magyar nagyjátékfilmet akarja megnézni egyszerre, egy helyen, annak Kolozsvárra vagy Bukarestbe kell utaznia.

Bernáth Szilárd: Fizetős nap

Most konkrétan az a helyzet, hogy effektíve nincs amiről írni az immár harmadik Filmhét és második Filmdíj kapcsán. Az összes versenyző nagyjátékfilmről volt már kritikánk, meg rég lementek a moziban is, azon meg semmi értelme nincs rugózni, hogy mennyire nem volt fesztiválhangulat az Aréna plázában, ahová az idén került a rendezvény. Persze, nyert A martfűi rém, de ettől nem fogják most retroaktívan többen megnézni a filmet (becsületesen teljesített premierkor egyébként). Bezzeg a Testről és lélekről-re nem lehetett jegyet kapni már a hétvégén. Lám-lám, a magyar filmet is a külföldi díjak legitimálják a magyar néző szemében. Értem, hogy a Filmhét és a Filmdíj és a Filmakadémia lényege is ez a fajta legitimáció lenne előbb-utóbb, de addig még sokat kell dolgozni, és az első feladat az árkok beszántása lenne, a filmszakma teljes „depolitizálása”. A legnagyobb élmény egyébként a Fábri-restrospektív keretén belül vetített A Pál utcai fiúk volt, viszonylag ép, gyönyörű 35mm-es filmről (az ilyesmi ma már lassan annyira ritka, hogy számon sem lehet tartani, még a szervezőknek sem volt fontos kiemelni, tiszta véletlenül derült ki hogy filmről megy – pedig valószínűleg akadna pár fanatikus rajtam kívül, aki nosztalgiából vagy bármiből beülne egy igazi filmre, így félmaréknyian ha voltunk).

Sőt, ha valamit igazán érdemes volt nézni ezen a hétvégén Budapesten, az egy teljesen párhuzamos rendezvény volt, az SZFE mesterképzős hallgatóinak a vetítése (pedig az SZFE épp aznap este képviseltette magát egy másfajta, operatőri mesterkurzusról szóló eseménnyel a Filmhéten, és egyébként is voltak másféle diákfilmes vetítések a programban). A Gothár Péter és Máthé Tibor által vezetett, első ízben indított új formátumú mesteris évfolyamon hat rendező és hat operatőr végzett tavaly. Ez a vetítés a tavaly nyári debüt-vizsgavetítés ismétlése volt, a hat kisjátékfilmből kettőt emelnék ki.

Dudás Balázs: Welcome

Dudás Balázs rendező és Bántó Csaba operatőr egyből a véknyába talál a Welcome című filmmel. Az alkotás az elmúlt két év Magyarországának egyik legkínosabb és legszomorúbb ügyével foglalkozik, mégpedig a tévéből folyamatosan dőlő, egyhangú migránsos dogma ellenszelében. A határ mentén élő, nemrég hazaköltözött fiatal főhős azzal keresi a zsebpénzét, hogy menekülteket csempész át a határon, és mondani sem kell, hogy egyik alkalommal nem pont úgy történnek a dolgok, ahogy eltervezte. A kissé túl nyilvánvaló dramaturgiát ellenpontozza a főhőst alakító Vilmányi Benett játéka, valamint a nem tolakodó, mégis hatásos operatőri munka, ráadásul a film is van olyan hosszú, hogy meg tudjunk feledkezni arról, hogy kisjátékfilmet látunk. Egy alaposabb forgatókönyv-doktori beavatkozás után ez a stáb megérettnek tűnhet majd egy nagyjátékfilmre is, pláne ha ugyanilyen bátorsággal választanak témát.

Nagy Zoltán Enyhén sós című filmje a Filmhét kisjátékfilmes versenyébe is bekerült, teljesen megérdemelten. A mostmár csak a Mindenki szigorú szemű zenetanárnőjeként elhíresülő Szamosi Zsófia meghökkentően bevállalós alakításában követhetünk végig egy szürke, társtalan, hétköznapi pincérnőt, amint élete monotonitása végül egy groteszk, deszexualizált nemi aktusban csúcsosodik ki. Ahogy a Gulyás Nándor által fotografált rövidfilm a szexualitáshoz, vagy annak frusztrációihoz nyúl, az már szinte buñueli ihletésű, ha még nem is buñueli erősségű. De a kevés párbeszéddel operáló, apróságokat, képi is történetmesélési gegeket kiemelő filmes szövet ötletessége szintén nagyjátékfilmért kiált.

Nagy Zoltán: Enyhén sós

S végül ha már a Filmhét kisjátékfilmes szekciója, meg kell említeni onnan Bernáth Szilárd Fizetős nap című munkáját, ami ugyan díjat nem kaphatott, hiszen indult a Mindenki is, de rövidfilmes forma létére sikeresen ötvözi a magyar nyomorfilmes hagyományokat a mostanában filmalapos alapkövetelménynek számító hollywoodi-műfajfilmes fordulatokkal. Persze, a slusszpoén alapfelállását láttuk már több bűnfilmben és gengsztersorozatban, de a Fizetős nap fekete-fehér, komor képeivel hiteles képet nyújt (legalábbis amennyire meg lehet innen ítélni) a kelet-magyarországi cigánytelepekről, és ügyesen kerüli ki a szokásos leereszkedő-sajnálkozó hangnemet: egyfajta neofeudalizmus létrejöttének lehetünk tanúi, amint a helyi uzsorás a saját, lejjebb már nem csúszható falusfeleit zsigereli ki a legnagyobb kéjjel. A kisjátékfilmes szekcióba egyébként a Mindenkin, a Fizetős napon és az Enyhén sóson kívül még Visky Ábel könnyed, Primanima-promóként indult Semmi bogárja és Csicskár Dávid felesleges animációkkal tarkított, de egyébként meggyőző, a már unalomig ismert ötvenhatos témában is újat mutatni tudó Uchebnikje került be.

Ez volt hát az idén, kapcsoljanak be jövőre is, hátha jobb lesz.