Számunkra is nehéz a választás, mert ugyan az idén némivel kevesebb film lesz, mint tavaly, azért még jóval egy átlagos szerkesztői retina befogadóképessége fölött van. Próbáltunk saját magunk és a kedves olvasók számára is előre szemelgetni a TIFF kínálatából.
A TIFF szokásos színfoltja a magyar nap, bár idén vékony és nem is teljesen friss – nem is lehet az – a választék ebben a kategóriában. Szabó István Az ajtó című filmje, Kincses Réka Szülőföld, szex és más kellemetlenségek című kivándorlós drámája, Bergendy Péter A vizsga című ügynökdrámája sokadik fesztiválbemutatóján van már túl. Deák Krisztina Aglajája és Zágoni Bálint Janovics Jenő, a magyar Pathé című dokumentumfilmje szorosabban kötődik a TIFF-hez: az előbbi azért, mert román koprodukció, az utóbbi azért, mert kolozsvári a rendezője, és az erdélyi némafilmgyártás hőskorának legkiválóbb egyéniségéről rajzol portrét. Hadd legyünk rájuk – mind az egykori kolozsvári színházrendezőre, mind filmtettes kollégánkra, a jelenlegi filmrendezőre – kicsit személyesen is büszkék.
A szlovákiai fókuszprogramnak is van magyar vonatkozású darabja: Prikler Mátyás filmje, a Köszönöm, jól, valamint a szintén magyar származású Mira Fornay Kutyám, Killer című filmdrámája. Mindkettő helyet kaphatott volna a versenyprogramban is, hiszen rendezőjük első vagy második nagyjátékfilmje. A Köszönöm, jól három történet egysége: az első főszereplője egy vidéki politikus és vállalkozó, Miroslav, aki igen sajátos módon oldja meg a problémáit; a második főszereplője egy kisnyugdíjas, Béla, aki váratlanul megözvegyül, és nehezen viseli a magányt; a harmadikban Béla fiát, Attilát láthatjuk rettegni a munkahelye elvesztésétől és szenvedni családi problémái miatt. A Kutyám, Killer főszereplője egy fiatal szkinhed, akinek néhány hasonszőrű társán és kutyáján kívül nincsenek igazi barátai. Váratlanul újra felbukkan az életében kiábrándult anyja, és ekkor borzalmas helyzettel kell szembenéznie. A film a lassú, tunya, mégis mindig robbanásig feszült lét hiteles és delejező krónikája – állítja a szinopszisa.
A szervezők idén külön válogatással tisztelegnek Forgács Péter munkássága előtt: hat filmjét vetítik le – köztük A fekete kutyát, a Miss Universe 1929-et és a Von Höfler vagyokot –, és a TIFF különleges eseményként Forgács-installációt mutat be: a Dunai exodusnak a Tranzit Ház ad otthont.
A fiatal kolozsvári rendező Felméri Cecília nem először örvendhet annak, hogy a TIFF műsorába válogatta egyik rövidfilmjét. Ezúttal a bukaresti színház- és filmművészeti egyetemen vizsgamunka gyanánt bemutatott, román stábbal készült filmje, a Boldogságpasztilla című bosszútörténet kerül terítékre a Román Film Napjai nevű válogatás rövidfilmjei között. (A román filmnapok nyilvánvaló büszkesége az Arany Medve díjas Călin Peter Netzer-film, a Poziţia copilului, de levetítik többek közt Marian Crişan Rockerét, Adrian Sitaru Domesticjét, Dan Chişu Déjà Vujét, valamint a Tom Wilson rendezte Bukarest kísérletet / Experimentul Bucureşti. Utóbbinak nagyon érdekes a témája: a titkosszolgálat pontosan tudja 1989 előtt, hogy mi készül Romániában, épp ezért titkos, pszichológiai technikákat alkalmazó tervet eszelnek ki, hogy felkészítsék az embereket a szabadpiac elvárásaira.)
Az Exploratorul (A felfedező) című román produkció egyik rendezője szintén kolozsvári: Xantus Gábor és Titus Muntean közös rendezése a világhírű román biológus Emil Racoviţă nyomába ered. A bemutatóhoz kapcsolódik az 1897–1899 között az Antarktiszon telelt, legendás Belgica hajó útját rekonstruáló multimédia-esemény is, valamint egy fotókiállítás, amely a stáb antarktiszi forgatását dokumentálja.
Kolozsvár egykori mozgóképszínházait fogja bemutatni egy archív fotókból álló kiállítás május 31–június 3-án a Mărăşti téri moziban, majd június 4. és 9. között a sétatéri kaszinóban. A gyűjtemény anyaga korabeli fényképekből, a két világháború között elkészült filmek plakátjaiból, az első „beszélő filmek” reklámjaiból állt össze, amelyet mozijegyek, szovjet filmfesztiválok dokumentumai, óriási vetítő berendezések és bútorok egészítenek ki.
Jó évjáratnak ígérkezik az idei TIFF – legalábbis jó sok távol-keleti film van műsoron. Nem mintha a korábbi években nem lett volna, de úgy tűnik, idén a fesztivál visszatér a kezdetek Ázsia-dömpingjéhez. Amit e sorok írója egyáltalán nem bán, sőt a japán és koreai filmek iránti szenvedélyét épp a Transilvania filmfesztivál alapozta meg jó néhány esztendeje. Tehát akármerre nézünk, szinte bármelyik kategóriát vesszük szemügyre (jó, a magyar és román napokat, a görög és szlovák „fókuszt” meg a 3x3 kategóriát leszámítva), távol-keleti filmekbe botolhatunk – nem meglepő azonban, hogy a világ ezen szegletének filmgyártása az Árnyak szekcióban felülreprezentált leginkább. Sem a japán, sem a dél-koreai filmesek nem mennek a szomszédba egy kis borzongatásért, brutalitásért, horrorért, miegymásért. Itt van például Takeshi Kitano mester mindjárt két opuszával is: az Outrage és az Outrage Beyond című munkákról talán elég is annyit tudni, hogy hemzsegnek bennük a jakuzák (nagyvárosi japán maffiózók), ezek a jakuzák pedig szorgosan gyilkolásszák egymást (valahol olvastam, hogy adott pillanatban előkerül egy fogfúró gép is mint kínzási eszköz, no, arra kíváncsi vagyok). Aztán: a műfaj szerelmesei bizonyára emlékeznek még Kiyoshi Kurosawa (csak névrokon a nagy Akirával) Cure című filmjére (meg persze a Tokió szonátára, de az más műfaj) – nos, Shokuzai című alkotása hasonlóan komornak és titokzatosnak ígérkezik. Zombikkal és robotokkal találkozhatunk a túlvilági ítélet témáját körüljáró, koreai Apokalipszis könyvében. És ha már itt tartunk – és hogy ne csak a Távol-Keletről ejtsünk szót –, a Halley című mexikói-holland filmet úgy jellemezte egyik ismerősöm, aki látta, hogy „bájos zombifilm” – gondolom, nem kell ennél jobb ajánlólevél.
Akárhogy is igyekszünk kerülgetni a sokszínűség jegyében, a különböző fesztiválokat megjárt, díjnyertes Szupernóva kategóriában is rögtön egy dél-koreai rendezővel találkozunk: Kim Ki-duk Piéta című alkotása Arany Oroszlánt ért Velencében. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy egy „must see” opusszal állunk szemben, bár a beszámolók, kritikák épp azt húzzák alá, hogy egy igencsak nehezen nézhető – mivel a néző idegrendszerét alaposan megterhelő – műről van szó. Főhőse, egy pénzbehajtó rendszerint a fizetésképtelen kliensek egy-egy végtagját viszi zálogul, egy nap azonban találkozik egy nővel, aki azt állítja magáról, hogy az édesanyja. És innen, természetesen, minden megváltozik... Szintén Dél-Koreából érkezett, de egészen más műfajt képvisel a New World című film: vérbeli gengszteres-zsarus thrillernek nézünk elébe. De láthatunk modernizált Shakespeare-adaptációt – Sok hűhó semmiért / Much Ado about Nothing – és megtekinthetjük Abbas Kiarostami Arany Pálmára jelölt új filmjét, a Like Someone in Love címűt, amely egy idős férfi és egy fiatal lány sajátos kapcsolatáról szól.
Szinte hihetetlen, de a Határok nélkül elnevezésű szekcióban mindössze egy koreai filmet sikerült felfedezni, a Fatal címűt – mint tudjuk, ez az a kategória, amelynek nem szokványos témájú, gyakran tabusértő filmjei időnként kínos feszengésre késztetik a fesztivál sokat látott nézőit is (megjegyzendő, amikor Mihai Chirilov művészeti igazgatót arról faggatják, mit ajánl az aktuális kínálatból, az általa megnevezett kedvencek jelentős része ebből a kategóriából kerül ki). Nem lesz ez vélhetőleg másként – mármint a feszengést illetően – Ulrich Seidl híres-hírhedt Paradicsom-trilógiájával sem, amelynek filmjeit külön-külön és egy maratoni vetítés keretében együtt is megtekinthetjük majd. Az osztrák rendező trilógiája meglehetősen sajátságos értelmezést ad a Hit, Remény, Szeretet krisztusi hármasságának: a szép fesztiválköröket futó Paradies: Liebe (hivatalos magyar címe: Szerelmet a feketepiacról) a szexturizmus speciális válfaját állítja középpontba: élemedett korú európai „sugarmamák” és életerős, ifjú afrikai férfiak kapcsolatát. Akinek ez nem elég provokációból, megnézheti Az ölés aktusa (The Act of Killing) című dokumentumfilmet: Joshua Oppenheimer munkájának „hősei” egykori indonéziai tömeggyilkosok, akik mintegy újrajátsszák életük bűnterhes epizódjait. Mit mondhatnánk még: csak saját felelősségre!
A régiségek mindig is vonzzák a cinefileket a hasonló fesztiválokon, s hálistennek igényeik általában így vagy úgy kielégülnek a TIFF tíz napja alatt is. Az idei 3x3 szekció legizgalmasabb személyisége az egészen finom humorú brit rendezőveterán, Stephen Frears, akinek ezúttal nem a nagyobb sikereit (Pop, csajok, satöbbi; Gyönyörű mocsokságok; A királynő) hozzák el Kolozsvárra, hanem egészen ismeretlen, korábbi munkái közül szemezgettek. Az 1971-es Dilettáns zsaroló (Gumshoe) például az első nagyjátékfilmje, egy sajátosan liverpooli humorú történet egy komikusról, aki titokban arról álmodik, hogy magándetektív lesz. A film évekig láthatatlan volt, 2009-ben tűnt elő ismét, és az egyik érdekessége az, hogy ebben hallhatjuk Andrew Lloyd Webber egyik legelső filmzenéjét. A színtén vígjátéki elemekkel kekeckedő Hegyezd a füled! (Prick up your Ears, 1987) egy kvázi-életrajzi film Joe Ortonról, az angol színpadi szerzőről: karrierje kezdeteiről, homoszexuálissá válásáról, híressé válásáról. Már csak Gary Oldman és Alfred Molina miatt is kötelező.
Hasonló csemegék akadnak más szekcióban is, például a Szlovákiára fókuszálóban is (s csak reménykedni tudunk, hogy celluloidról vetítik): a Nap a hálóban (Slnko v sieti, 1962) például a cseh(szlovák) újhullám egyik korai, markáns alkotása, egy lírai történet két fiatal furcsa szerelméről, illetve egy nyár történéseiről. Már csak azért is fontos, mert az első film volt a keleti blokkból, amely megpróbált túllépni a fentről erőltetett szocialista realizmus kliséin, és olyan dolgokkal feldobni a filmet, mint például amatőr színészek, vagy cinema vérité-hozzáállás. A szlovák film nagy veteránja, Juraj Jakubisko is felbukkan a programban: a Madarak, árvák, bolondok (Vtackovia, siroty a blazni, 1969) három árváról szól, akik a háborúban vesztették el családjukat. Egyfajta parabolaként működik a film: a főhősök gyermeki énjük továbbéltetésével viselik el a mindennapokat. Az 1989-ig betiltott film egy részét Pozsonyban forgatták, rögtön a prágai tavasz leverése után, s tetetett vidámsága természetesen szomorúságot rejt, ezért is nem fűlt hozzá a rendszer foga. A Menzel-féle Az én kis falumat pedig már valószínűleg nem is kell senkinek bemutatni, az egyik legszebb film, ami valaha készült Európának ezen a felén.
Az idei TIFF egyik legérdekesebb szekciójának a „világvégés” This is the End ígérkezik, amiben tizenkét apokalipszik-elmúlás-halál tematikájú (vagy hangulatú film) kapott helyett. A közönséget durván megosztó Alekszej Balabanov új filmje, az Én is (Ya tozhe khochu) is ebben a szekcióban lesz, és úgy tűnik, van benne minden, ami Balabanov: lövöldözés, bűn, bűnhődés, zarándoklat. Az ötödik évszak (La cinquieme saison) című holland-belga-francia koprodukció története ijesztően aktuális: egy faluban nem akar megjönni a tavasz, megszakadni látszik a természet ciklikussága. S amikor már a tehenek sem tejelnek, akkor kész a pánik. Az Életben (Zhit) című orosz film címe ellenére inkább a haldoklásról szól, egy befagyott orosz környéken játszódik és több szereplő párhuzamos történetét köti össze. A Ne felejts (Vergiss mein nicht) akár az Oscarral jutalmazott Haneke-féle Amour dokumentarista párfilmje is lehetne: a rendező (David Sieveking) saját édesanyját, illetve annak Alzheimer-kórját mutatja be. A képlet viszont nem olyan egyszerű, hiszen David szülei egyfajta hippinemzedék tagjai voltak, akik nyitott kapcsolatokban léteztek, ami utólag bosszulja meg magát...
Utolsónak pedig a sokoldalú izlandi rendező, Baltasar Kormákur legújabb izlandi (merthogy közben párhuzamosan amerikai karriert is kezdett) filmjét, a Djúpið címűt említeném, ami igaz történeten alapul, és egy igazi túlélőmozi: egy hajótörtés egyetlen túlélőjének küszködéséről szól, amint megpróbál életben maradni a nem túl barátságos hőmérsékletű izlandi tengeren. A férfiből nemzeti hős lett, a filmből pedig remélhetőleg egy nagyszerű élmény lesz.
