A régóta áhított erdélyi filmes oktatás tavaly ősszel ténylegesen elkezdődött Kolozsváron, a Sapientia–Erdélyi Magyar Tudományegyetemen. A kezdeti nehézségek és konfliktusok után most már az első eredmények is látszanak: a Fotóművészet, filmművészet, média szak elsőéves diákjai egy nyílt vizsga keretében mutatták be munkáikat.
Buglya Sándor a szak meghívott előadótanára. Ő vezette le a nyílt vizsgát, ismertetve a feladatokat, az eredményeket, valamint az elképzelést, amely a kreatív gyakorlatok, feladatok mögött húzódik. A vizsgára az erdélyi filmes szakma és média neves képviselői is meghívást kaptak. A vizsga részét képezte a hallgatók munkáiból szervezett kiállítás is. Az alábbiakban Buglya Sándornak a vizsgán elhangzott ismertetőjét, a feltett kérdéseket, valamint az ezekre adott válaszokat közöljük.
B. S.: Mielőtt a gyakorlati részről beszélnék, két mondatot a módszerről is szólnék: az évfolyam elméleti oktatásban is részt vesz. Elég fontosnak tartom, hogy a filmesek tudjanak a filmtörténetről, értsenek a számítógéphez és a média egyéb vonatkozásaihoz. Emellett fontos, hogy a filmesek értsenek az irodalomhoz, mert anélkül nincs forgatókönyv-írás vagy nincs irodalmi adaptáció. De azt is gondolom, hogy a négy év alatt kultúr- és művészettörténettel is komolyan foglalkozni kell, mert anélkül nincs kompozíció és nincs szín. Komplex elméleti tudás kell ahhoz, hogy a gyakorlatokat jól tudjuk elvégezni. Viszonylag könnyű a dolgunk. Azt mondtam, hogy menjünk vissza a sejtekig vagy a molekulákig, és bontsunk szét mindent. Minden aranyszabályt, minden eddig megcsodált klasszikus szabályt rúgjunk fel, miután persze megismertük azt is, és utána próbáljunk meg valamit felépíteni magunkban, azért, hogy a hallgatók egy készség birtokába jussanak, és egy gondolkodásmódot tanuljanak meg. Ez a gondolkodásmód aztán lehetővé teszi, hogy amikor négy év után kikerülnek az egyetemről, akkor önfejlesztő legyen a tudásuk. A készség fejlesztéséhez pedig az kell, hogy sokat dolgozzanak.
Amit itt látnak Önök a paravánokon, az tulajdonképpen egy kis kivonata annak, amit dolgoztunk. Persze nem szabad itt nagy művészi produkciókat keresni. Nem is az volt a cél, és – bár a szaknak az elnevezésében benne van a „művészet” szó – egy kicsit távol tartom magunkat attól, hogy itt deklaráltan művészetoktatás folyjék. A szakmát, a szakmai fogásokat próbáljuk megtanulni, és hogy művész lesz-e valaki, az majd eldől. Igazából azt sem tudjuk ma még, hogy ki milyen területre szeretne menni, mert lesz olyan, aki a rendezés felé irányul, lesz olyan, aki a képeket szereti készíteni, lesz olyan, aki szerkesztő lenne inkább, vagy forgatókönyvíró. Kialakul ez idővel, de nem mi erőltetjük a hallgatókra, hanem a hallgatók kóstolhatnak bele mindenbe. Ezért az első két évben tulajdonképpen mindenki mindenben részt vesz, legyen az rendezés, forgatókönyv-írás vagy fényképezés, akinek például nem fűlik a foga a képek készítéséhez, vagy a szeme nem érzékeny a kompozíciókra, az is kiállít, és kötelezően mindenféle fotós vagy operatőri feladatot elvégez, hiszen csak így lesz átfogó képe a szakmáról.
Röviden összefoglalom, hogy mi volt a dolgunk a félév során. A forgatókönyv-írás gyakorlásában két dolgot csináltunk: egyrészt két klasszikus novella, József Attila Csoszogi, az öreg susztere és Móricz Zsigmond Hét krajcárja közül az egyiket át kellett írni filmszinopszissá. Több változat készült, de még mindig fölvetődik a kérdés, hogy „Tanár úr, akkor mi is az a szinopszis?” Erre csak azt tudom mondani, hogy „az, amit írsz”. Hiszen nincs erre igazi szabály, hogy mi a szinopszis. Valami olyasmi, amit elolvasva egy filmet meg lehet sejteni, érezni. Ezért két úton közelítettünk az íráshoz: az egyik, hogy egy meglévő remekművet szétbontottunk, és átírtuk koncepcióvá, szinopszissá, vázlattá, rövid kis történetté, de közben megpróbáltuk a stílusát megőrizni.
A másik út pedig az, hogy mindenkinek kötelező volt valamilyen saját élményt előhozni a múltjából. Többször találkoztam azzal, hogy „Nekem van élményem, de abból nem lehet filmet készíteni”. Na, ez érdekelt a legjobban, mert ekkor elkezdtük egymás élményanyagát addig forgatni, variálni, amíg abból valami kisült. A most felolvasásra kerülő szinopszisok nem az első változatok, egy-két alakításon, közös „lektoráláson” már átmentek. Bele-bele szóltunk egymás munkáiba, és tovább fejlesztettük. Ezt aztán éveken keresztül folytatjuk tovább majd más módszerekkel kiegészítve. Az egyik feladat ezeknél az írásgyakorlatoknál az, hogy próbálkozzunk plasztikusan írni, képekben gondolkozzunk, megtanuljunk láttatni. A másik feladat elsősorban a szituációval foglalkozik, azzal, hogy egy szituáció hogyan építhető fel, hogyan működik.
A média-stúdiógyakorlaton pedig rengeteg apró feladatot kaptak a hallgatók, ezekből is kapunk ma egy kis ízelítőt. A helyzet az, hogy a fotóikat eléggé úttörő körülmények között laborálták, alkalmas helyiség híján heroikus küzdelemben. Mikor már a nyolcadik kép is szürkére sikerült, rá kellett jönni, hogy az mitől szürke? Persze nem lehet úgy fotózást tanulni, hogy a filmet beadom az üzletbe, ahol azt csinálnak vele, amit akarnak, vagy automatán nagyítják. A félévnek azt a címet adtuk, hogy „Képalkotás, képalakítás”. Bárki bármit hozott, hogy ez jó lesz-e, én többnyire azt mondtam, hogy jó, de nézzük meg, hogy van-e még variánsa? És fogunk a paravánokon variánsokat is látni. Némelyiken olyan kis árnyalatnyi különbség van, hogy alig lehet észre venni. De a szerző tudja, hogy mit változtatott rajta. A sejtekig vissza kell menni. Meg kell tapasztalni, hogy amit tökéletesnek gondolt, a következő pici vonal odábbtételével hátha még tökéletesebb vagy pont rosszabb lesz, és ez így derülhet ki.
Az egyik feladat az volt, hogy mindenféle variánst, a film formanyelvéből fakadó alapfeladatokat, különböző kompozíciókat (centrális, aszimmetrikus, háromszög, ritmikus stb.) kellett készíteni. Egy másik érdekes feladatot nagyon szépen oldottak meg, erre éreztek rá talán a legjobban: különböző felületeket, faktúrákat, textúrákat kellett gyűjteni a kamerával. A lényege az, hogy fedezzük fel az anyagszerűséget, és azt fotografálni vagy filmezni tudjuk. Ebbe nagyon beleszerettek, mert kiderült számukra, hogy ez a reklámnak vagy például a televíziós arculatnak az egyik eszköze. A felületeknél, a különböző struktúráknál az egyik szempont az volt, hogy nem szükséges a kép tárgyát egyből felismerni. Legyen benne valamilyen látványszerűség vagy valami furcsaság, meglepő hatáselem.
A gyűjtőmunka mellett a harmadik alapfeladathoz a képzőművészetből kölcsönöztünk ötletet. Hasonló megoldásokat sokszor fogunk a következő években is alkalmazni, például világítani kimondottan a festőművészektől tanulunk. Mindenkinek választania kellett egy olyan klasszikus, ismert vagy általa kedvelt festményt, amely lehetőleg nem portré vagy csendélet, és meg kellett keresnie, beállítania vagy összebarkácsolnia nagyjából ugyanazt a kompozíciót. Nem kellett pontosan fednie a mintát, nem másoltatni akarok, hanem a kreativitást felébreszteni. Próbáljanak meg valami hasonlót készíteni. Ebből aztán sok érdekes megoldás született. A tudatosságon volt a hangsúly: a festmény elemzésén, megértésén, a szerkezet felfedésén és variánsok produkálásán a fotógép segítségével. Az alkalmi kiállításon megfigyelhető, hogy mennyi gondolat, mennyi kreativitás, mennyi játék van a feladat megoldása mögött.
Mindezek mellett mindenki mindenki készített VHS kazettaborítót. Van olyan, aki fantáziált, és kitalált magának egy filmet, van olyan, aki egy konkrét történelmi vagy klasszikus filmhez készített VHS borítót, és van olyan is, aki a saját filmjéhez.
Azt figyeltem meg, hogy a hallgatók beleszerettek a festményekkel végzendő feladatba. Egy kész művet szétbontani és újraalkotni, egy új formában valami hasonlót, valami alteregót csinálni, az nagyon tetszett a csapatnak. De nem becsülhetjük le a VHS borító készítését sem. Nagyon sokat alakultak a tervek, miközben az órákon projektorral kivetítettük, és alaposan kiveséztük őket. Megszidtuk a betűtípust, utáltuk a spenótzöldet, számon kértük a tartalmi vonatkozásokat. Óráról órára alakultak a munkák, miközben játszva feljesztettük a formaérzéket. A számítógép nagyon megkönnyítette a dolgunkat, de a hallgatók így is komoly áldozatokat hoztak azért, hogy egy ötletük képen megjelenhessen vagy éppen színes legyen. A számítógéppel való munka legnagyobb előnye az, hogy őrült mennyiségű képből tudunk válogatni.
A hallgatók digitális fényképezőgéppel, analóg fényképezőgéppel és videokamerával is gyűjtik az anyagokat. A tapasztalatom a pedagógiában az, hogy a megszorítások általában elősegítik a kreativitást. Amikor kivisznek egy kamerát, akkor minden olyan automata funkciót letiltunk, amivel a gép maga is megoldaná a feladatot, és a hallgatónak kell kísérleteznie. Az első év alapvetően az állóképben való gondolkodásról szól. A második évben megmozdul a kamera. A mozgás és a szín és egyéb eszközök kerülnek előtérbe, így egyre komplexebbé válik ez a tudás.
Bár a tantárgyat átfogó jelleggel stúdiógyakorlatnak nevezik, de a praktikumból következtetve el kell jutnunk az elméleti alapokig. A kompozíciók ismeretétől a színelméleteken át a narratív struktúrákig rengeteg elméleti, szakmai ismeretet kell elsajátítani, hogy legyen mire építeni. Természetesen, mint ahogy minden munkában, a tanulásban is a sikerélmény rendkívül fontos, a második évben önálló filmprodukciókkal is jelentkeznek hallgatóink. A munka a nyári gyakorlaton már konkrét filmkészítéssel folytatódik. Hozzáteszem, hogy ez azért még szigorúan közös munka lesz egyénre szabott feladatokkal.
Sokszor rábízom a hallgatókra, hogy ők zsűrizzenek, válogassanak egymás képeiből. Ma már megtörténik, hogy körbemutatok egy képet azt kérdezve, hogy „ki szeretné ezt tovább engedni?” És akkor elbizonytalanodnak. Én meg erősködöm, hogy „de hát ez egy jó kép”. „Hát szép, de minek” – és ebben minden benne van. Hogy a szép kép önmagában nem érdekes. Ha nem szól valamiről, vagy nincs benne valami szellemi, érzelmi töltés, ami megérinti a nézőt, akkor az kiesik. És a csupán szép kép kiesik.
(Kérdések a média képviselői részéről)
Hogy sikerül áthidalni ezt a helyzetet, hogy gyakorlatilag havonta csak egyszer találkozik a tanár úr a diákokkal? Milyen megoldás lesz erre a következőkben?
Pár hét múlva felvételi lesz, tehát egy újabb évfolyam indul, így ez az óraszám megduplázódik. Nyilvánvaló, hogy ezt Budapestről ellátni nem lehet, de erről nincs is szó. Sokrétű a feladat, sok szakirányt kell oktatni, és ezt több tanár látja el, szükség van újabb tanerőkre. Teljesen nyilvánvaló, hogy az oktatásnak alapvetően innen kell táplálkoznia. A kilencvenes évek elején elkezdtem különböző intenzív tanfolyamokat vezetni a határon túli magyar nyelvű televíziózás előmozdítására Magyarországon. Öt év alatt rá kellett jönnöm, hogy nem elég Budapesten tanfolyamokat indítani, hanem itt helyben kell oktatni, ezzel is csökkentve az elszívó hatást.
Ismét az elmélet irányába terelődik majd a felvételi? A problémák ott kezdődtek, hogy a tavaly elméleti kérdések alapján vették fel az embereket. A nagy fájdalom pedig az volt, hogy egy jó pár, gyakorlati ismeretekkel máris rendelkező felvételiző kimaradt.
A tavalyi felvételihez képest az ideiben annyi változás lesz, hogy jóval több lesz a gyakorlati kérdés, a szóbelin pedig be lehet mutatni már elkészült munkákat. Ha négy évfolyamot veszünk alapul, nyolcvan ember végez itt pár éven belül fotó- és filmművészként. Meggyőződésem, hogy nem tud ennyit foglalkoztatni a szakma, ha három önálló erdélyi magyar televízió lesz, akkor sem. A jelenlegi hallgatók között is azt látom, hogy nagyon erős a differenciálódás. Menet közben mindenki rájön, hogy neki az egyik tevékenység nem, hanem inkább a másik tetszik, vagy pedig tanári segítséggel a személyiség kiteljesedik, és kiderül, hogy másban tehetséges. Nem hiszem, hogy egy évfolyamban húsz filmművészt kell termelni. Sőt, azt sem hiszem, hogy mindenkinek feltétlenül filmművésszé kell válnia. Végzőseink lehet, hogy az elektronikus médiában, lehet, hogy a filmszakmában vagy az írott sajtóban dolgoznak majd. Hogy kiből válik művész, az majd eldől. Azt az egyet viszont nekünk kell garantálni, hogy komoly vizualitással, alapos szakmai ismeretekkel és gyakorlattal rendelkezzenek. Egyébként minden, művészettel kapcsolatos egyetemen bizonyos lemorzsolódás, rosta is szokott működni.
Az itt látható képek azt mutatják, hogy a hallgatók nagyon felszabadultak, hogy olyan látványokat, olyan közelséget keresnek a témához, amivel eddig nem nagyon foglalkoztak. Kiderül, hogy egy kosár látványában legalább húsz kép van, de száz is felfedezhető. Egy szalamandra hasán milyen sokféleképpen variálható szín és forma található. Ekkor kezdik a világot a látvány szempontjából felfedezni. A kollektív bölcsességben bízva támogatjuk, lökdössük egymást előre. Ebből magam is rengeteget tanulok. Olyan kompozíciókkal és ötletekkel találkozom, amelyek eszembe sem jutottak korábban. És nagyon boldog vagyok, ha olyan kérdést kapok, amire nem tudok azonnal válaszolni, mert akkor volt értelme idejönnöm. El akarom őket bizonytalanítani, ne higgyék el könnyen, hogy zseniális, amit csináltak. Viszonylag hamar kiderül, hogy nincs abszolút igazság. A dolgok nagyon sokféle arcot tudnak mutatni. Meg kell tanulni kérdezni, hiszen a valóság nem olyan kacér, hogy magától feltárulkozzék, megmutassa magát. A valóság közelébe kell férkőzni, jó kérdéseket kell neki feltenni, és egyszer csak elkezd megfelelő válaszokat adni. Olyan válaszokat, amire más eddig nem is gondolt.
