A budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem – a „Főiskola” – a változások korát éli. Az egységes európai oktatási tér kialakításához elengedhetetlen változások a Főiskola életében is éreztetik hatásukat. A szakok megújuló akkreditálása, a kreditrendszer, az ötéves képzés bevezetése, valamint a pályázati rendszerre való áttérés komoly kihívást jelent az intézménynek, amely rusztikus bástyaként még sokáig állta a sarat az oktatási reformtörekvések tengerében.
Két hete küzdök ezzel az újságcikkel, de csak nem adja magát. Keresem a fonalat, amire felfűzhetném a Színház- és Filmművészeti Egyetemen töltött öt és fél évem tapasztalatait. Valamit, ami strukturálhatná azt az összefüggéstelen érzelem- és gondolathalmazt, amit az egyetem számomra jelent. Két hét alatt már vagy tucatszor nekifogtam, de az első pár mondat után mindig kiábrándító hiányérzetem támadt, mintha az általam kiragadott jellegzetességek elfednének, vagy éles ellentétben állnának más, ugyanolyan lényeges részletekkel. Tanácstalanságom okán elhatároztam, hogy vezérfonalam legyen a szubjektív káosz. Mint ahogy minden bizonnyal ez a szókapcsolat jellemezi legkifejezőbben a Színház- és Filmművészeti Egyetemen jelenleg uralkodó állapotokat.
Merthogy van egy egyetem, ami minden látszat szerint 1865 óta tökéletesen működik. Minden évben útjára bocsát jó néhány diplomás színművészt, két-három-ötévente frissíti a színház- és filmrendező, illetve operatőr-, dramaturg-, koreográfus-, vágó-, gyártásvezető-, műsorszerkesztő- és adásrendező-társadalmat. Tanári karát az ország legnevesebb művészei és tudósai alkotják, az évenkénti túljelentkezési mutatók hihetetlen érdeklődésről tanúskodnak, minden évre akad egy-egy nagy nemzetközi fesztiválsiker, mind a színházi, mind a filmes oldalon.
Mégis, mintha lenne a levegőben valami, ami elszívja az alkotó energiákat, megöli az érdeklődést egymás és a világ iránt. Azt a tévképzetet sugallja, mintha a művészlét egyenlő lenne a folytonos lelki szenvedéssel és boldogtalansággal. Mintha az iskola csak előkészítene az utána következő sokkal nagyobb szörnyűségekre. A lelkesedés hamar alább hagy, úrrá lesz a csendes letargia, vagy a tomboló önsorsrontás, esetleg a fáradt, cinikus megalkuvás.
Nagyon nehéz ilyen közegben értéket létrehozni.
Pedig az utóbbi években érkezett új tanárok friss levegőt hoztak az oktatásba is. Izgalmas, kortárs tematikák jelentek meg, nyitottabb, személyesebb tanár–diák viszonnyal. Egyre több hallgató jut el külföldre ösztöndíjakkal és fesztiválmeghívásokkal. S mégis, ezek az ígéretes folyamatok, az újító törekvések, egyelőre megrekednek valahol félúton. Összetalálkozva az intézményt mozgató tehetetlenségi erővel, hamar elhal belőlük a lendület. A sok egyéni erőfeszítés eredője egyelőre nem ad ki irányt.
Az egyetem legnagyobb hibája, hogy nem kényszeríti rá egymásra utalt diákjaira és tanáraira a folyamatos párbeszédet, archaikus formájában: eszmecserét. Nem esik szó esztétikai és etikai fogalmakról. Nem szívesen fogalmazza meg senki, hogy mi jó és mi rossz. Ha jó, mitől jó. Ha rossz, mihez képest rossz. Nem működnek a tanszékek, amelyek szervezeti szinten moderálni hivatottak a párbeszédet. Fáradtság, túlterheltség, egzisztenciális gondok fojtják be egy idő után a kérdéseket. És nem utolsó sorban a kényelem.
Mindeközben a legtöbbször hivatkozott problémaforrás az iskola nyomasztó pénzügyi helyzete. Már amikor a főiskola egyetemmé avanzsált a kilencvenes évek végén, világos volt, hogy az oktatáspolitikai indokok mellett a gazdasági érdekek játsszák a legfontosabb szerepet a változásban. Az új titulussal az állami normatíva is megnőtt, ugyanúgy, mint a kötelező óraszámok és a szemeszterek száma. Jelenleg öt éves képzésre áll át a legtöbb szak, ami sokak szerint teljesen felesleges ezekben a művészeti ágakban. Az állami fejpénz bevezetésének sajnálatos mellékhatása a korábban felelősen alkalmazott rostavizsgák ritkulása. Az iskola nem engedheti meg magának, hogy elveszítse a hallgatók után járó támogatást, ami viszont a tanárok válláról veszi le a pályát tévesztettek eltanácsolásának terhét. Ez pedig hosszabb távon a tehetség és a teljesítmény elértéktelenedéséhez vezet, nem is beszélve a pályán várható hatalmas csalódásokról.
Ezzel együtt, az állami támogatás nem elegendő az Egyetem működésének biztosításához. A főtanszakok – s itt élen jár a Film- és Televízió Főtanszak – pályázati úton próbálják előteremteni a nem adminisztratív, hallgatókra fordítandó költségek fedezetét. Az iskola az osztályok alapellátását biztosítja, de egy vizsgafilm csak akkor készülhet el, ha arra egy független pénzügyi szerv támogatást szavaz meg. Leggyakoribb donátor az MMK és az NKA, az ORTT egy ideje már nem. Előfordult, hogy egy negyedéves vizsgafilmet az ötödik év abszolválása után fél évvel kezdhettek el forgatni. Az egyetem jelen pillanatban nem tudja garantálni a diploma kiadásához előírt diplomafilm költségvetésének előteremtését, ennélfogva a diplomát sem.
Mivel az egyes tantervek, az előírt feladatok ily módon erősen függenek az éppen aktuális pályázati kiírásoktól és kurátori döntésektől – bár szinte minden esetben segítőkészek az ítészek – marad a kicsiben gondolkodás, a „bízzuk a kreativitásra” megkérdőjelezhető érvelése, és sajnos az osztályközösségek valószínűsíthető szétszéledése is harmadév táján. El kell fogadni, hogy a filmkészítés nyolcvan százalékban technikai, manuális szakma, amit nem minden esetben lehet modellezni egy videokamerával és egy puskamikrofonnal.
Jelenleg az egyetem nem rendelkezik saját filmműteremmel. Pályázati pénzeken bérel egy ideiglenes oktatóteret, míg az állandó helyiség – iskolán belüli feszültségeknek is köszönhetően – még várat magára. A televíziós műterem a nyolcvanas évek végének technikáját vonultatja fel, a lámpa- és a 16-os kameraparkot PHARE támogatás keretein belül Németországból kapta az iskola a rendszerváltás után. Azóta apróbb fejlesztésekre – de leginkább szintfenntartásra – a szakképzési hozzájárulásokból jut-marad.
A helyzetet tovább nehezíti, hogy a főtanszak nem rendelkezik egységes pedagógiai koncepcióval. Nincsenek tanszéki értekezletek, a tanárok véletlenül, vagy a félévenkénti vizsgákon találkoznak egymással. Az egyes elméleti tárgyak tematikájukban ritkán kötődnek az aktuális félévi feladatokhoz, ezért a tananyag nagy része a hallgatók érdektelenségével találkozik. Az osztályvezető tanárok saját metodikájuknak megfelelően állítják össze az oktatók listáját, ennélfogva sok az óradíjas oktató, míg állandó munkatársakban szűkölködik az intézmény. A hallgatókkal szembeni elvárások nincsenek artikulálva, a szabályok nincsenek lefektetve, az értékelés gyakran felületes és elnagyolt. Az utóbbi években valamivel javult a helyzet, a vizsgafilmek után már elfogadottá vált a kritikus vita, csak még a határok és a ter-minológia hiányzik. Amíg nincsenek viszonyítási pontok, az értékelésben a szubjektív tényezők uralkodnak.
Néhány név a tanári karból, a teljesség igénye nélkül. Grunwalsky Ferenc, Gothár Péter, Szász János, Enyedi Ildikó, Almási Tamás, Janisch Attila, Xantus János rendezőtanárok, Kende János, Máthé Tibor, Bíró Miklós, Gózon Francisco, Babos Tamás, Vecsernyés János, Bélafalvy Balázs operatőrök. A televíziós osztályokat Horváth Ádám, Vitray Tamás, Rangos Katalin, Bárdos András, Máté Krisztina, a vágókat Sellő Hajnal, Tímár Péter, Kollányi Tamás tanítja. Schulze Éva, Németh Gábor, Morcsányi Géza, Orsós László Jakab tartja a dramaturgiafoglalkozásokat, míg az elméleti tárgyakat Báron György, Bacsó Péter, Földényi F. László, Varga Balázs, Gelencsér Gábor, Kéri László, Tallér Zsófia, Füri Katalin oktatja.
Tizenöt évvel a rendszerváltás után sikerült kiharcolnia az egyetemi diákságnak, hogy némi súllyal véleményt alkothasson az intézmény irányításában. A Hallgatói Önkormányzat végig jelen volt a legmagasabb szintű döntések meghozatalánál, de az utóbbi években, anyagi függetlenségre is szert téve már hatékonyan, kisebb viharokat is kavarva hallatják a szavukat. A hosszan tartó mellőzöttség magyarázata az, hogy még mindig érezteti hatását egy korlátolt pedagógiai gondolkodás, amely szigorú hierarchiára hivatkozva a diákot kialakulatlan, éretlen nebulónak tételezi, s ennél fogva nem tart igényt a véleményére.
Az egész világon kuriózumnak számít egy olyan iskola, ahol színházi és filmes emberek egymás mellett, bizonyos szempontból egymásra utalva képeznek reménybeli tehetségeket. Mégis, a mai napig komoly problémát jelent egy színészhallgató és egy rendezőhallgató együttműködése ezen az egyetemen. A pedagógiai kontroll alatt tartott közös munka helyett legtöbbször az egyszerűbbnek ígérkező elutasítás a válasz.
Ennek ellenére kis csoportokban, barátságokban, jól sikerült pillanatokban létrejön a találkozás. Az iskolában a felvázolt nehézségek ellenére érezhető valamiféle szellemi pezsgés. Sok hallgatóban megvan az igény arra, hogy lássa a többiek munkáját. Ha lehetősége van rá, szívesen részt is vesz benne.
A Film- és Televízió Főtanszakon körvonalazódik egy új filmkészítő generáció képe, amely – Simó Sándor álmát megvalósítva – keresi a rendszerváltás utáni új világ filmes megjelenítésének nyelvét. Hátuk mögött a magyar filmtörténet klasszikusaival, de már tisztában a kortárs médiaközpontú világ elvárásaival és buktatóival. A személyes hangvételű rétegfilmek mellett a nagyközönség felé nyitó műfaji kísérletek is egyre gyakoribbak. Az egyetemen készülő vizsgafilmek bejárják az egész világot, komoly sikereket is elérnek, gondoljunk csak Mundruczó Kornél, Kenyeres Bálint vagy Kocsis Ágnes munkáira. A közelmúltban végzett fiatal filmkészítők – Mispál Attila, Nagy András, Hajdu Szabolcs, Pálfi György, Török Ferenc, Pohárnok Gergely – pedig lassan átrajzolják a magyar film erővonalait.
Érdekesség, hogy a fent említett fiatal tehetségek közül többen egy ponton, szinte konfliktusba kerültek az egyetemmel. Nagyobb szabadságfokra vágytak, mint amit az intézmény jelen állapotában megengedett nekik. Az eredmények végül őket igazolták, s ez talán elgondolkodtató lehet az iskola jövőbeli pedagógiai koncepciójára nézve is. Meg kell találni azt az oktatási struktúrát, ami a lehető legnagyobb szabadságot adja, miközben megnyugtató szellemi és financiális hátteret biztosít a jövő tehetségeinek.