A film egyetlen telitalálata a címválasztás, hiszen mélyen őrzött titkok maradnak a történet valódi mozgatórugói és motivációi, ahogy mélyen őrzöttek a józanul adagolt történetben a lélek, az érzelmek, a valódi megéltség és a valódi sorstragédiák is. A film szégyenlősen leplezgeti az egyébként koherensen, az ok-okozatiság mentén összeálló történet valódi hátterét, lelki és szellemi mélységeit – lássuk be, még csak meg sem kísérli fellebbenteni a címben oly ígéretesen megelőlegezett titokzatosság fátylait.

A tizennyolc éves Varró Irma pár hónapos terhesen kikerül a sivár nevelőotthoni környezetből, ahol addig nevelkedett. Gyermekét a nevelőotthoni lányok bevált módszerét követve készül megszülni Torontóban egy minden hájjal megkent kiskosztümös gyerek-dealer gondos segédlete mellett, aki eligazodik a jól fizető külföldi csecsemőpiac porondján. A lány szegényes albérletben tengeti mindennapjait a terhesség hónapjait hasonló módon átvészelő sorstársaival, miközben anyja felkutatására indul. Helyette egy budai villában rábukkan Varró Irma rendezvényszervezőre és tűzijátékspecialistára, akitől, mint kiderül, pusztán a nevét kapta kölcsön, hogy az annak idején tizenhárom éves anyjának ne a saját nevét használva, s ezzel jóhírű budai famíliáját kompromittálva kelljen megszülnie egy roma fiútól fogant gyermekét. A villa melletti kisházban vegetáló Márton doktorról azon kívül, hogy Irma vér szerinti nagyapja, aki – kisiklatva az egész család életét – hagyta kiszédelegni Kanadába tizenéves gyermekanya lányát, lélektani motivációit tekintve nem sokat tudunk meg. Pedig feszülten várjuk, hogy a tűzijáték-doktor végre színt valljon szülőként és férjként való súlyos meghasonlásáról, előtörjön lelkiismeret-furdalása, dühe és szégyene, vagy legalább halovány érzelmeket csiholjon ki belőle unokájának a felbukkanása, akiről jóformán azt sem tudta, hogy a világon van. De nem: az elbeszélés mindvégig puritán marad, mintha szándékosan kendőzné el a valódi érzelmeket, a belülről megélt tragédiákat, megmarad a konfliktusok tényszerű felvázolásánál.

Miközben a lány egy nyomozó szívósságával igyekszik felfejteni múltja sötét titkait, szerelembe esik a szimpatikus, amolyan esetlen macsó hangmérnök fiúval, akiről ezen a két tulajdonságán kívül szintén nem tudunk meg túl sokat. Mintha a jellemábrázolást szándékosan takaréklángon kezelné a film. Kimerítő részletességgel és jó arányérzékkel adagolja szereplői, köztük a villa bizarr lakóinak helyzetét és a jelenlegi állapotokig vezető életutak precíz leírását. A szereplők érzelmeit, egymáshoz való viszonyaikat, privát tragédiáikat viszont nem tudja elemelni a hétköznapi racionalitás ok-okozatiságából, így az érzések megmaradnak leíró, didaktikus filmadatoknak megélt és átélhető történések helyett. Ahogy a hiteles színészi alakítások ellenére a szereplők is megmaradnak néhány fő vonásból felvázolt, leginkább társadalmi helyzetük által motivált típusfiguráknak, akiket a film drasztikus elnagyoltsággal sorol be a jó és a rossz mesebeli szereplőkategóriáiba.

A film fittyet hány a sokszereplős, áttételes lélekrajzok mentén kikristályosodó viszonyrendszer ábrázolására, ehelyett katonás rendben sorakoznak főhősnőnk körül a pro és kontra figurák: a tiszta tekintetű szerelmes, a meghasonlott anya, a döntésképtelen és súlyosan jellemhibás, de olykor titokban útbaigazító nagyapa, a velejéig romlott gonosz mostoha szerepkörébe helyezkedő, számító név-donor, a pénzéhes selyemfiú és a gerinctelen gyerekkereskedő. Szóval zajlik az élet Varró Irma körül, az események kellő arányban és kellő következetességgel kapcsolódnak egymásba, ahogy az a klasszikus történetmesélő filmben dukál. A számos fordulattal kecsegtető történet mégis megmarad a puszta klisék és típusfigurák szintjén. A következetes lineáris logikával ábrázolt, a főhősnő szemszögén keresztül józanul és kimérten végigvezetett narráció elfedi előlünk a történet többletjelentéseit és háttértartalmait. Pedig a megrázó sorstragédia több irányba is megindíthatná az ábrázolást.

A filmben végig ott lappang valamiféle kibontatlan, burkolt társadalomábrázoló gesztus, ami rendjén is van. Az már kevésbé, hogy a főszereplőt körülvevő világnak sem a mikro-, sem a makroközegét nem látjuk koherens társadalmi térben. Míg a cselekmény bizonyos elemei, a nevelőotthonból kikerült lányanyák kilátástalan helyzetétől az újgazdag vállalkozók kiüresedett életének ábrázolásáig kortárs légkörre utalnak, a film meghatározó fordulataiban és a szereplők közötti viszonyrendszer tekintetében a nyolcvanas évek társadalomábrázoló filmjeinek hangvételét idézi anélkül, hogy ezt a két különböző korszakot, azok tipikus korszakjegyeit össze tudná hangolni egymással. Háttér-dekorációként használja a különböző társadalmi helyzeteket és közegeket, de mivel közben a társadalomábrázolás igényével lép fel, sorstragédiákat próbál társadalmi okokkal, szociális predesztinációval motiválni, a cselekmény társadalmi, időben behatárolatlan színtere határozott hiányérzetet szül. Azok a hangulati-stiláris szempontból erős jelenetek sem csattannak akkorát ebben a közegben, mint az egyébként várható lenne: okafogyottá és erőtlenné válnak, de ezekkel együtt ezek a kelet-európai szatíra motívumait idéző jelenetek a film fő erősségei. A bármennyire is naivnak ható táncjelenetben végre sikerül némileg elemelni az elbeszélést a hétköznapok mit-miértjének prózai síkjáról. A család által szervezett szabadtéri zsúrt kileső két fiatal a távolban táncra perdül a kerti mulatság bájosan avítt dallamának ritmusára, és végre megszületik valami a két kamasz önfeledtségéből és összetartozásából. A fiú virágot visz a szegényes leányszállásra, a lány elmondja, hogy terhes és örökbe fogja adni a gyereket, kicsit magyarázkodik, majd amikor a fiú haragosan távozni készül, asszonyosan érett vigasztalással utána szól: „Józsi, azért a virágot ne vidd el!” Az első együtt töltött éjszakájukon a lány magától értetodő természetességgel átküldi a fiút a fotelbe, mert „nem tud kettesben aludni”, nincs hozzászokva. Ebben a néhány jelenetben sejlik fel két végtelenül magányos fiatal ösztönös egymásba kapaszkodásának, gyermekien tiszta összetartozásának valódi története. Kár, hogy ez megmarad néhány ígéretes jelenet szintjén.

A történet másik lehetséges mélysége az egyéniségfejlődés belső, árnyalt ábrázolása lehetne. A lány saját magával, mint önmagáért és önmaga boldogságáért felelős lénnyel szembesül. Öntudatra ébredésének belső útjait követhetnénk nyomon a múltja kutatása közben a jövőjére bukkanó fiatal lány sorsában, ha a film nem maradna meg ebben is távolságtartóan leírónak. A történetmesélés kétségtelen feszessége ellenére Varró Irma tudatos nővé érésének krónikája megragad a felületes olvasat szintjén, s szívósan ellenáll a látszatok mögé betekinteni próbáló nézői tekinteteknek. Kibontakozni vágyó jellemeket látunk hiteles színészi alakításokba csomagolva, mégis valahogy az a bizonytalan érzésünk támad, mint Woody Allen elhíresült jelenetének szereplőiben, akik végigasszisztálják, amint egy filmforgatáson az egyik szereplő egyszerűen eléletlenedik. Semmi gond nincs a kamerákkal, a világítással, a légköri viszonyokkal, az operatőr is ura a helyzetnek, a szereplő mégis homályossá és kontúrok nélkülivé válik. Valami hasonló eljelentéktelenedés történik Böszörményi Zsuzsa filmjében is. Részleteire bontva minden rendben, egy korrekt, következetes logikával elmesélt nagyívű történetet látunk. De a szerzői objektivitás túlságosan távolságtartóra, túl szögletesre, túl precízre sikeredett, a történet szikár vonalvezetése kioltja az egyébként a témából fakadó nézői azonosulás-vágyat, szívósan leveti magáról a filmszerűséget. És a sorscsapásokat, kilátástalanságot megélt, és végül talán kiutat talált lélek titka továbbra is ott árválkodik agyonmagyarázva, mégis megfejtetlenül.