Első filmjét először túl keménynek találta a cenzúra, aztán 1989 után ugyanazon illetékesek több vért kértek volna bele. Az európai és az amerikai mozi csatájában az előbbi veszít, mert kigolyózta forgatókönyvíróit – állítja Nae Caranfil, feszes forgatókönyvek és kisakkozott filmek alkotója, kinek karrierje a ’90-es évek román filmgyártásában ritka kivétel.
Mit gondol, ki nézi az Ön filmjeit? A 60-as években évi 100-120 filmet hoztak be Romániába, a nézőszám 190-200 millió között mozgott. A 90-es években az évi nézőszám 12,5 millió körüli. Kinek alkot egyáltalán Ön?
Valóban, a moziba járók száma drámaian csökkent. De azért nem szabad idealizálnunk a 60-as éveket, hiszen abban az időszakban ezt a statisztikát is hamisították, akár a többit, hogy a számok dicsőséggel meghaladják a normát. És a nézők nagy számban román filmeket láttak, mert más lehetőségük nem volt, televízió, videó, egyéb szórakozási formák nem léteztek. Ami engem illet, képmutatás volna panaszkodnom, a közönség által leginkább kitüntetett román filmes volnék jelen pillanatban. Ez kiépített-kigondolt státus. Látványos, érthető filmeket készítek, nem hiszek az elit-moziban, nem hiszek a fesztiválokon kerengő szerzői filmekben. Az intelligens, jóízlésű, elérhető filmben hiszek, filmtörténész fia vagyok, tudom, hogy a ma megnézhető filmek többségét annak idején úgy készítették, hogy újszerűségével vonzzák a közönséget. Az Aszfalt tangót 1996-ban 150 ezren látták Romániában, ez akkor rekorderedmény volt.
A most készülo Filantropica ehhez hasonlóan „nyílt filmnek” nevezhető?
Igen, azért készül, hogy szórakoztasson, és egyben gondolkodóba ejtse a közönséget. Mindegyik filmemmel azt szeretném elérni, hogy a nézők lehető legváltozatosabb kategóriái számára biztosítsak befogadói helyzetet. A film tagozódjék vízszintesen, függőlegesen. Történeteket mesélek, de úgy, hogy ezek rétegei fel-felfejthetők legyenek.
A filmben szereplő sajtótájékoztató nem volt megrendezett, és az egyik főszereplő, Florin Călinescu sztárműsorvezető önmagát alakítja. Mi a viszony a jelenetek és a mindennapi valóság között?
A Filantropica a fikciós film stíluseszközeivel készült, emellett bizonyos valóságelemeket tükröz. Az volt az ötlet, hogy bizonyos realitás-beöntést alkalmazok a filmben, ezért az egyik jelenet helyszíne a Chestiunea zilei, Călinescu showja. Călinescut színészként használtam - és a véletlen úgy hozza, hogy ő önmaga sztárfiguráját játssza. Különben a film paradox helyzetű: egyszerre esik igazán közel a mindennapokhoz és stílusjegyeiben nagyon eltávolodik attól. A társadalmi elem, az átmenet Bukarestjének világa ebben a filmemben a legerősebb. De minden kissé brechti mesébe van oltva, vagy egy kicsit úgy, ahogy a koldus-és-királyfi-típusú zenés filmekben a szegénységet bemutatják. A Filantropica valószínűtlen mesét mond el, melyre egyúttal az jellemző, hogy sokunkkal megeshetne.
Így áll ellentétben előző filmjével, az áltörténelmi Dolce farniente-vel?
A Dolce farniente kimódolt, kosztümös alkotás, az 1800-as évek elejéről mond el egy elképzelt történetet, Stendhal életéből. Így természet szerint ellentéte a szinte hisztérikusan aktuális Filantropicának. De azért a hasonlóságok nagyok. Az én palettám, -- szinte gőggel mondom -- behatárolt, egy adott életvilágban sajátos életfelfogással mozgok. A Dolce farniente Stendhal-figurája és Ovidiu, a Filantropica romántanár főszereplője közt - akit Mircea Diaconu alakít - meglehetősen sok a hasonlóság. A Dolce... különben 100 százalékban külföldi román film, de a forgatás nem az én ötletem volt. Az egyik francia producerrel tartottam a kapcsolatot, mikor ő megszerezte az alapötletül szolgáló regény filmesítési jogát. Kikérte a véleményem, hogy is lehetne adaptálni, de a rendezési felkérést elsőre nem fogadtam el. Aztán annyira megfogott a könyvben rejlő szabadság, hogy elvállaltam a „megrendelést”. Végülis annyira jól alakult, hogy a legszemélyesebb filmem lett belőle.
Hogy ment a forgatás az olasz és francia színészekkel?
Amikor a saját nyelveden dolgozol, a kapcsolatok sokkal precízebbek, és a megértés is sokkal mélyebb. A színész és a rendező folyamatos kommunikációja elengedhetetlen, a másodperc törtrésze alatt meg kell találnod a legodaillőbb megfogalmazást, hogy stimulálja a színészt, találja meg azt a figurát, amit várnak tőle. Ebben áll a rendező valódi tehetsége. Idegen nyelven a szókeresgélés bizonytalansága apró távolságokat hoz létre. Giancarlo Gianinivel például angolul értekeztem, ezeket ő magában olaszra fordította, hogy aztán franciául játssza el a jelenetben. Minden más szempontból viszont a munka, a sztárokkal való együttműködés remek volt, merthogy a színészek - és ebben nincs semmi lekicsinylő - csodálatos állatok, ösztönösek, nagy gyermekek, a velük való játék mindig lelki gazdagodás.
Filmjei stáblistáját nézve van néhány vissza-visszatérő színésze.
A színész-rendező viszonyban nem lehet törvényt felállítani. Minden filmesnek megvan a maga világa, és egyes színészek másoknál jobban illenek bele. Másrészt, ha egyszersmind forgatókönyvíró vagy, és fontosak a dialógusok, valamint az a mód, ahogy valaki elmond egy párbeszéd-típust, ebben az esetben egyes színészek jobban megfelelnek a feladatnak. Sok színésszel vagyok jó barátságban, ez segíti a munkát, de mindegyik filmmel szeretnék tehetségeket felfedezni, karriereket indítani el.
A Filantropicában szerepelnek elsőfilmesek?
Két fiatal színészt emelnék ki. Azt hiszem, korai volna még megnevezni őket, de biztos vagyok benne, hosszú éveken keresztül ismerni fogják őket.
És a jó forgatókönyv miért kiemelten fontos Önnek? Már az E pericoloso sporgersi-ben megfigyelhető a novellaszerűen erős forgatókönyv, feszes a történet.
Az emberre általában kamaszkorától hatással vannak a filmek. Filmes családban nőttem fel, részben csodálója lettem az amerikai filmnek, annak a szolid filmtermésnek, melyre fel lehetett építeni azt a kulturális imperializmust, mely ma már annyira zavaró. A mozi erejét a jó minőségű közepes film adja, mely nem minden idők legjobb alkotása, hanem egy lelkesedéssel készült valami, melyet kedvvel nézel és egy darabig vissza is emlékszel reá. Ezt a történetmondás hagyományával és technikájával lehet elérni. A forgatókönyv a legfontosabb eleme a lehetséges jó filmnek. A jó filmnek sosem vacak a forgatókönyve. Az európai és az amerikai mozi csatájában az előbbi veszít, mert kigolyózta forgatókönyvíróit a demiurgoszi rendezők divatja miatt. Néhány évtizeden át hivatásos európai forgatókönyvírók hallgatásra voltak ítélve, kis hivatalnokféléknek tekintették őket, akik ürügyet szolgáltatnak a rendezőknek a hasraütős filmek elkészítésére. Idővel ennek meg is lett az eredménye. Nem véletlen, hogy Amerikában nem két-három oldal párbeszédet író napszámosokat alkalmaztak forgatókönyvírásra, hanem a korszak legjobbjait kérték fel: Faulknert, Scott Fitzgeraldot, Hemingwayt. A forgatókönyvírói mesterség a hagyományban alakul - a „művészet” kifejezést inkább meghagyom a kritikusoknak - szóval végtelenül nehéz forgatókönyvíró-generációkat kinevelni. A színházi rendező sem lehet meg a mesterek, Shakespeare, Csehov, Moliére darabjai nélkül. Akármilyen remek is a rendező, tulajdonképpen egy híres szöveg interpretárora, és az a szöveg azért világraszóló, mert zseniális. Ha egy koncertplakáton azt látnánk, hogy szimfónia Christian Mandeal stílusában, zene: Beethoven, mindenki gurulna a kacagástól. A filmvilágban viszont mindez lehetséges.
Sokáig készült például az E pericoloso... forgatókönyve?
Az első változat szimpatikusan szofisztikus történet volt. Még Ceausescu alatt íródott, fiatalokról akartam forgatni úgy, hogy a cenzúrán még átcsússzon. Ez volt a diplomamunkám, és már korai változatában hármas felosztású történet volt a Katona, a Lány és a Színész alakja szerint. A forradalom után rájöttem, a történet még gazdagítható, míg a korszak kesernyésen édes emlékévé válik. Amikor a ’90-es évek elején le akartam forgatni az átírt változatot, teljesen meg voltak zavarodva az illetékesek: akik 1989 előtt azzal utasítottak vissza, hogy már az első változat is túl kemény, most a szelídség, a viszonylagos nosztalgia miatt akarták visszadobni. Pedig a film az akkori idők szerencsétlen kamaszainak a nézőpontjából készült. Úgy gondolom, túl sok ideig álltak különféle filmek a barikád egyik vagy másik oldalán. Minden szarkazmus ellenére én nem szándékszom politizálni, azt szeretném, hogy semlegesen tudjak körülnézni.
1993-ban fejezte be a filmet. Rögtön be is mutatták Romániában?
Némi késéssel, igen.
Azért, mert csak 1998-ban, a marosvásárhelyi Alter-Native rövidfilmfesztiválon fedeztük fel...
Csak nem vágták háromba?! Komolyra fordítva, a bemutató 1995-ben volt, elég sokan látták mai fogalmaink szerint. Meg vagyok elégedve a nyugati sorsával is, körülbelül harminc fesztiválon mutatták be, több országban forgalmazták. Általában az eldugottabb országok filmjei azért sem nagyon sikeresek Nyugaton, mert kis, kevésbé tőkeerős forgalmazók vetítik őket. Nem hat-nyolc jelentős párizsi moziban, ahol esélye van saját közönségét megteremteni, hanem két-három termecskében, ahol aztán alig nézi meg valaki, alig egy páran kezdenek beszélni róla. Aztán mire hírük menne, már le is vették a műsorról. Az én filmjeim szerencséje, hogy például átveszi őket a tévé, és ez egyenesbe hozza a dolgokat. Jelentős rétegekhez ilyen úton ér el a játékfilm.
Az E pericoloso... sikere után az Aszfalt tangó következett.
Néhány év kieséssel. Ez az időszak a sivatagon való átkelés évada volt. A produkciós iroda, melynél dolgoztam, bajba került néhány más rendező filmjével, így az én terveim is estek. Lehetséges, hogy a film meg is szenvedte ezt a mostoha helyzetet, a forgatókönyv jobb és gazdagabb volt, mint a végtermék a szalagon. Viszont az is igaz, hogy szándékosan akartam az E pericoloso...-nál kevésbé kimódolt történetet forgatni. Így lett belőle sajátosan kelet-európai road-movie. A főhős balettáncos felesége elszökik egy francia kerítőnővel, hogy táncosnőként dolgozzon Nyugaton. A lányok csapata egy lerobbant busszal utazik Bukarestből Biharkeresztesig. Andrei pedig, a féltékeny férj, aki szentségnek tartja a házastársi köteléket, minden lehetséges járművel üldözi őket. Az utolsó jelenettel - mikor Andreit a határon lekapcsolja a rendőrség, és a bilincsbeverés képeit egy esküvői jelenettel vágtam össze - nem akartam senkit sem eltántorítani a házasságtól. Ez csak egy gunyoros agglegény véleménye.
Van egy jelenet: a feleségét üldöző főhős a lopott taxiban ül, le van sújtva, mert semmiképp nem tud a táncosnőnek elszökött feleséggel beszélni. Ebben a pillanatban halljuk az autórádióból a reklámot, melyben egy hang a kommunikáció nehézségeiről harsog.
Szerintem az effajta poén nem fekete humor, hanem inkább együttérző. A szereplő a sors hangját véli hallani a rádióban, amiről hirtelen kiderül, csak egy reklám. A nézők nevetnek, de a nevetés nem ítéli el a szereplőt. Nem vagyok híve a szereplő figuráját romboló humornak, az afféle gegeket szeretem, melyek a kétértelműséget villantják fel.
Most általában kérdeznék rá a román filmgyártás helyzetére. Milyen esélyei vannak a most indulóknak?
Egy darabig azt hittem, az új filmtörvény belendíti egy kicsit a hazai filmgyártást. 1998-ban létrehozták az Országos Filmközpontot (ONC, most CNC), mely az elnyerhető részleges támogatásokat pályázat alapján ítélte oda. Tévedtem. A törvény hiányos, ráadásul hülyén is alkalmazzák. A mintául vett francia és német támogatási rendszerek egységesek voltak a maguk nemében, de rengeteg különféle érdekeltségű ember kavarta a kettőt össze, és mélységesen dilettáns valami lett a végeredmény. E katasztrófa után jön a „javító intézkedés”. Eddig annyi mindenfélét kértek a pályázathoz, hogy nyugodtan megkérdezhetted, miért nem kérik mindjárt a kész filmet. Az új bizottság viszont alig állított fel kritériumokat, így most befutott hozzájuk kábé 6-7000 oldalnyi forgatókönyv. Ezt egy hónap alatt a kuratórium minden tagja el kéne olvassa. A korrekt döntésére így még technikai esély sincs - most hát mindenre felkészülhetünk. Az én filmjeim részleges finanszírozása franciaországi, de a koprodukció hazai bürokratikus buktatói a külföld szemében annyira riasztók, hogy emiatt több más alkotás - és lehet, hogy az én következő tervem is - függőben maradhat.
Mi volna ez a terv? Olvasom, A többi néma csend címmel írt forgatókönyvet.
Meglehetősen rég íródott ez a könyv, nagyon szeretem, de elég sokba kerülne. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy a következő filmről beszéljek. A Filantropicát 2000 őszén forgattam, idén március-áprilisban zajlott a vágás. Most várom, mi lesz a sorsa, hogy tovább tudjak lépni.
Hogyha valaha megírják a román film enciklopédiáját, Ön mit szeretne, melyik megállapítás kerüljön a Nae Caranfil kezdetű szócikkbe: kivételes rendező, vagy az, hogy kiváló forgatókönyvíró?
Szeretem a kérdést, ezért esik nehezemre a válasz. Amiről álmodnék, de ezt nem biztos, hogy megérdemlem, ez a megjegyzés volna: Nae Caranfil, a román film Caragiale-ja.
