Beszélgetés Nae Caranfil rendezővel Beszélgetés Nae Caranfil rendezővel

Technikás történetmondó

Beszélgetés Nae Caranfil rendezővel

Első filmjét először túl keménynek találta a cenzúra, aztán 1989 után ugyanazon illetékesek több vért kértek volna bele. Az európai és az amerikai mozi csatájában az előbbi veszít, mert kigolyózta forgatókönyvíróit – állítja Nae Caranfil, feszes forgatókönyvek és kisakkozott filmek alkotója, kinek karrierje a ’90-es évek román filmgyártásában ritka kivétel.

Mit gondol, ki nézi az Ön filmjeit? A 60-as években évi 100-120 filmet hoztak be Romániába, a nézőszám 190-200 millió között mozgott. A 90-es években az évi nézőszám 12,5 millió körüli. Kinek alkot egyáltalán Ön?

Valóban, a moziba járók száma drámaian csökkent. De azért nem szabad idealizálnunk a 60-as éveket, hiszen abban az időszakban ezt a statisztikát is hamisították, akár a többit, hogy a számok dicsőséggel meghaladják a normát. És a nézők nagy számban román filmeket láttak, mert más lehetőségük nem volt, televízió, videó, egyéb szórakozási formák nem léteztek. Ami engem illet, képmutatás volna panaszkodnom, a közönség által leginkább kitüntetett román filmes volnék jelen pillanatban. Ez kiépített-kigondolt státus. Látványos, érthető filmeket készítek, nem hiszek az elit-moziban, nem hiszek a fesztiválokon kerengő szerzői filmekben. Az intelligens, jóízlésű, elérhető filmben hiszek, filmtörténész fia vagyok, tudom, hogy a ma megnézhető filmek többségét annak idején úgy készítették, hogy újszerűségével vonzzák a közönséget. Az Aszfalt tangót 1996-ban 150 ezren látták Romániában, ez akkor rekorderedmény volt.

A most készülo Filantropica ehhez hasonlóan „nyílt filmnek” nevezhető?

Igen, azért készül, hogy szórakoztasson, és egyben gondolkodóba ejtse a közönséget. Mindegyik filmemmel azt szeretném elérni, hogy a nézők lehető legváltozatosabb kategóriái számára biztosítsak befogadói helyzetet. A film tagozódjék vízszintesen, függőlegesen. Történeteket mesélek, de úgy, hogy ezek rétegei fel-felfejthetők legyenek.

A filmben szereplő sajtótájékoztató nem volt megrendezett, és az egyik főszereplő, Florin Călinescu sztárműsorvezető önmagát alakítja. Mi a viszony a jelenetek és a mindennapi valóság között?

A Filantropica a fikciós film stíluseszközeivel készült, emellett bizonyos valóságelemeket tükröz. Az volt az ötlet, hogy bizonyos realitás-beöntést alkalmazok a filmben, ezért az egyik jelenet helyszíne a Chestiunea zilei, Călinescu showja. Călinescut színészként használtam - és a véletlen úgy hozza, hogy ő önmaga sztárfiguráját játssza. Különben a film paradox helyzetű: egyszerre esik igazán közel a mindennapokhoz és stílusjegyeiben nagyon eltávolodik attól. A társadalmi elem, az átmenet Bukarestjének világa ebben a filmemben a legerősebb. De minden kissé brechti mesébe van oltva, vagy egy kicsit úgy, ahogy a koldus-és-királyfi-típusú zenés filmekben a szegénységet bemutatják. A Filantropica valószínűtlen mesét mond el, melyre egyúttal az jellemző, hogy sokunkkal megeshetne.

Így áll ellentétben előző filmjével, az áltörténelmi Dolce farniente-vel?

A Dolce farniente kimódolt, kosztümös alkotás, az 1800-as évek elejéről mond el egy elképzelt történetet, Stendhal életéből. Így természet szerint ellentéte a szinte hisztérikusan aktuális Filantropicának. De azért a hasonlóságok nagyok. Az én palettám, -- szinte gőggel mondom -- behatárolt, egy adott életvilágban sajátos életfelfogással mozgok. A Dolce farniente Stendhal-figurája és Ovidiu, a Filantropica romántanár főszereplője közt - akit Mircea Diaconu alakít - meglehetősen sok a hasonlóság. A Dolce... különben 100 százalékban külföldi román film, de a forgatás nem az én ötletem volt. Az egyik francia producerrel tartottam a kapcsolatot, mikor ő megszerezte az alapötletül szolgáló regény filmesítési jogát. Kikérte a véleményem, hogy is lehetne adaptálni, de a rendezési felkérést elsőre nem fogadtam el. Aztán annyira megfogott a könyvben rejlő szabadság, hogy elvállaltam a „megrendelést”. Végülis annyira jól alakult, hogy a legszemélyesebb filmem lett belőle.

Hogy ment a forgatás az olasz és francia színészekkel?

Amikor a saját nyelveden dolgozol, a kapcsolatok sokkal precízebbek, és a megértés is sokkal mélyebb. A színész és a rendező folyamatos kommunikációja elengedhetetlen, a másodperc törtrésze alatt meg kell találnod a legodaillőbb megfogalmazást, hogy stimulálja a színészt, találja meg azt a figurát, amit várnak tőle. Ebben áll a rendező valódi tehetsége. Idegen nyelven a szókeresgélés bizonytalansága apró távolságokat hoz létre. Giancarlo Gianinivel például angolul értekeztem, ezeket ő magában olaszra fordította, hogy aztán franciául játssza el a jelenetben. Minden más szempontból viszont a munka, a sztárokkal való együttműködés remek volt, merthogy a színészek - és ebben nincs semmi lekicsinylő - csodálatos állatok, ösztönösek, nagy gyermekek, a velük való játék mindig lelki gazdagodás.

Filmjei stáblistáját nézve van néhány vissza-visszatérő színésze.

A színész-rendező viszonyban nem lehet törvényt felállítani. Minden filmesnek megvan a maga világa, és egyes színészek másoknál jobban illenek bele. Másrészt, ha egyszersmind forgatókönyvíró vagy, és fontosak a dialógusok, valamint az a mód, ahogy valaki elmond egy párbeszéd-típust, ebben az esetben egyes színészek jobban megfelelnek a feladatnak. Sok színésszel vagyok jó barátságban, ez segíti a munkát, de mindegyik filmmel szeretnék tehetségeket felfedezni, karriereket indítani el.

A Filantropicában szerepelnek elsőfilmesek?

Két fiatal színészt emelnék ki. Azt hiszem, korai volna még megnevezni őket, de biztos vagyok benne, hosszú éveken keresztül ismerni fogják őket.

És a jó forgatókönyv miért kiemelten fontos Önnek? Már az E pericoloso sporgersi-ben megfigyelhető a novellaszerűen erős forgatókönyv, feszes a történet.

Az emberre általában kamaszkorától hatással vannak a filmek. Filmes családban nőttem fel, részben csodálója lettem az amerikai filmnek, annak a szolid filmtermésnek, melyre fel lehetett építeni azt a kulturális imperializmust, mely ma már annyira zavaró. A mozi erejét a jó minőségű közepes film adja, mely nem minden idők legjobb alkotása, hanem egy lelkesedéssel készült valami, melyet kedvvel nézel és egy darabig vissza is emlékszel reá. Ezt a történetmondás hagyományával és technikájával lehet elérni. A forgatókönyv a legfontosabb eleme a lehetséges jó filmnek. A jó filmnek sosem vacak a forgatókönyve. Az európai és az amerikai mozi csatájában az előbbi veszít, mert kigolyózta forgatókönyvíróit a demiurgoszi rendezők divatja miatt. Néhány évtizeden át hivatásos európai forgatókönyvírók hallgatásra voltak ítélve, kis hivatalnokféléknek tekintették őket, akik ürügyet szolgáltatnak a rendezőknek a hasraütős filmek elkészítésére. Idővel ennek meg is lett az eredménye. Nem véletlen, hogy Amerikában nem két-három oldal párbeszédet író napszámosokat alkalmaztak forgatókönyvírásra, hanem a korszak legjobbjait kérték fel: Faulknert, Scott Fitzgeraldot, Hemingwayt. A forgatókönyvírói mesterség a hagyományban alakul - a „művészet” kifejezést inkább meghagyom a kritikusoknak - szóval végtelenül nehéz forgatókönyvíró-generációkat kinevelni. A színházi rendező sem lehet meg a mesterek, Shakespeare, Csehov, Moliére darabjai nélkül. Akármilyen remek is a rendező, tulajdonképpen egy híres szöveg interpretárora, és az a szöveg azért világraszóló, mert zseniális. Ha egy koncertplakáton azt látnánk, hogy szimfónia Christian Mandeal stílusában, zene: Beethoven, mindenki gurulna a kacagástól. A filmvilágban viszont mindez lehetséges.

Sokáig készült például az E pericoloso... forgatókönyve?

Az első változat szimpatikusan szofisztikus történet volt. Még Ceausescu alatt íródott, fiatalokról akartam forgatni úgy, hogy a cenzúrán még átcsússzon. Ez volt a diplomamunkám, és már korai változatában hármas felosztású történet volt a Katona, a Lány és a Színész alakja szerint. A forradalom után rájöttem, a történet még gazdagítható, míg a korszak kesernyésen édes emlékévé válik. Amikor a ’90-es évek elején le akartam forgatni az átírt változatot, teljesen meg voltak zavarodva az illetékesek: akik 1989 előtt azzal utasítottak vissza, hogy már az első változat is túl kemény, most a szelídség, a viszonylagos nosztalgia miatt akarták visszadobni. Pedig a film az akkori idők szerencsétlen kamaszainak a nézőpontjából készült. Úgy gondolom, túl sok ideig álltak különféle filmek a barikád egyik vagy másik oldalán. Minden szarkazmus ellenére én nem szándékszom politizálni, azt szeretném, hogy semlegesen tudjak körülnézni.

1993-ban fejezte be a filmet. Rögtön be is mutatták Romániában?

Némi késéssel, igen.

Azért, mert csak 1998-ban, a marosvásárhelyi Alter-Native rövidfilmfesztiválon fedeztük fel...

Csak nem vágták háromba?! Komolyra fordítva, a bemutató 1995-ben volt, elég sokan látták mai fogalmaink szerint. Meg vagyok elégedve a nyugati sorsával is, körülbelül harminc fesztiválon mutatták be, több országban forgalmazták. Általában az eldugottabb országok filmjei azért sem nagyon sikeresek Nyugaton, mert kis, kevésbé tőkeerős forgalmazók vetítik őket. Nem hat-nyolc jelentős párizsi moziban, ahol esélye van saját közönségét megteremteni, hanem két-három termecskében, ahol aztán alig nézi meg valaki, alig egy páran kezdenek beszélni róla. Aztán mire hírük menne, már le is vették a műsorról. Az én filmjeim szerencséje, hogy például átveszi őket a tévé, és ez egyenesbe hozza a dolgokat. Jelentős rétegekhez ilyen úton ér el a játékfilm.

Az E pericoloso... sikere után az Aszfalt tangó következett.

Néhány év kieséssel. Ez az időszak a sivatagon való átkelés évada volt. A produkciós iroda, melynél dolgoztam, bajba került néhány más rendező filmjével, így az én terveim is estek. Lehetséges, hogy a film meg is szenvedte ezt a mostoha helyzetet, a forgatókönyv jobb és gazdagabb volt, mint a végtermék a szalagon. Viszont az is igaz, hogy szándékosan akartam az E pericoloso...-nál kevésbé kimódolt történetet forgatni. Így lett belőle sajátosan kelet-európai road-movie. A főhős balettáncos felesége elszökik egy francia kerítőnővel, hogy táncosnőként dolgozzon Nyugaton. A lányok csapata egy lerobbant busszal utazik Bukarestből Biharkeresztesig. Andrei pedig, a féltékeny férj, aki szentségnek tartja a házastársi köteléket, minden lehetséges járművel üldözi őket. Az utolsó jelenettel - mikor Andreit a határon lekapcsolja a rendőrség, és a bilincsbeverés képeit egy esküvői jelenettel vágtam össze - nem akartam senkit sem eltántorítani a házasságtól. Ez csak egy gunyoros agglegény véleménye.

Van egy jelenet: a feleségét üldöző főhős a lopott taxiban ül, le van sújtva, mert semmiképp nem tud a táncosnőnek elszökött feleséggel beszélni. Ebben a pillanatban halljuk az autórádióból a reklámot, melyben egy hang a kommunikáció nehézségeiről harsog.

Szerintem az effajta poén nem fekete humor, hanem inkább együttérző. A szereplő a sors hangját véli hallani a rádióban, amiről hirtelen kiderül, csak egy reklám. A nézők nevetnek, de a nevetés nem ítéli el a szereplőt. Nem vagyok híve a szereplő figuráját romboló humornak, az afféle gegeket szeretem, melyek a kétértelműséget villantják fel.

Most általában kérdeznék rá a román filmgyártás helyzetére. Milyen esélyei vannak a most indulóknak?

Egy darabig azt hittem, az új filmtörvény belendíti egy kicsit a hazai filmgyártást. 1998-ban létrehozták az Országos Filmközpontot (ONC, most CNC), mely az elnyerhető részleges támogatásokat pályázat alapján ítélte oda. Tévedtem. A törvény hiányos, ráadásul hülyén is alkalmazzák. A mintául vett francia és német támogatási rendszerek egységesek voltak a maguk nemében, de rengeteg különféle érdekeltségű ember kavarta a kettőt össze, és mélységesen dilettáns valami lett a végeredmény. E katasztrófa után jön a „javító intézkedés”. Eddig annyi mindenfélét kértek a pályázathoz, hogy nyugodtan megkérdezhetted, miért nem kérik mindjárt a kész filmet. Az új bizottság viszont alig állított fel kritériumokat, így most befutott hozzájuk kábé 6-7000 oldalnyi forgatókönyv. Ezt egy hónap alatt a kuratórium minden tagja el kéne olvassa. A korrekt döntésére így még technikai esély sincs - most hát mindenre felkészülhetünk. Az én filmjeim részleges finanszírozása franciaországi, de a koprodukció hazai bürokratikus buktatói a külföld szemében annyira riasztók, hogy emiatt több más alkotás - és lehet, hogy az én következő tervem is - függőben maradhat.

Mi volna ez a terv? Olvasom, A többi néma csend címmel írt forgatókönyvet.

Meglehetősen rég íródott ez a könyv, nagyon szeretem, de elég sokba kerülne. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy a következő filmről beszéljek. A Filantropicát 2000 őszén forgattam, idén március-áprilisban zajlott a vágás. Most várom, mi lesz a sorsa, hogy tovább tudjak lépni.

Hogyha valaha megírják a román film enciklopédiáját, Ön mit szeretne, melyik megállapítás kerüljön a Nae Caranfil kezdetű szócikkbe: kivételes rendező, vagy az, hogy kiváló forgatókönyvíró?

Szeretem a kérdést, ezért esik nehezemre a válasz. Amiről álmodnék, de ezt nem biztos, hogy megérdemlem, ez a megjegyzés volna: Nae Caranfil, a román film Caragiale-ja.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Friss film és sorozat

  • Ők (Men)

    Színes filmdráma, horror, sci-fi, 100 perc, 2022

    Rendező: Alex Garland

  • Háromezer év vágyakozás

    Színes fantasy, filmdráma, romantikus, 108 perc, 2022

    Rendező: George Miller

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Friss film és sorozat

  • Ők (Men)

    Színes filmdráma, horror, sci-fi, 100 perc, 2022

    Rendező: Alex Garland

  • Háromezer év vágyakozás

    Színes fantasy, filmdráma, romantikus, 108 perc, 2022

    Rendező: George Miller