Horváth György 2002. augusztus 9-e óta az ÁPV Rt. tulajdonában lévő MOKÉP vezérigazgatója. Személyében a filmkészítés- és forgalmazás minden csínját-bínját ismerő szakembert köszönthet a szakma és a közönség. Aki már hallott róla, tudhatja, hogy idén tizedik éve a budapesti Titanic Filmfesztivál „kapitánya”, 1996-ban pedig a Filmszemle igazgatója volt.

Hogyan kerültél a filmek világával kapcsolatba?

Az egyetemet népművelés-magyar szakon végeztem. Szakmai gyakorlatomat a Budapesti Művelődési Központban töltöttem, így ez lett első munkahelyem is. Fő profilom filmklubok és jazzklubok szervezése volt, tehát elég korán elköteleztem magam a filmek mellett, ugyanakkor elszakadtam a klasszikus értelemben vett közművelődéstől, illetve népműveléstől. Két év után áthívtak a Filmtudományi Intézetbe (ma Magyar Nemzeti Filmarchívum néven működik), ahol szintén a filmklubok szervezését bízták rám, valamint felelős voltam – az akkor még a Filmintézethez tartozó – Filmmúzeum műsorellátásáért, programszervezésért és a filmvásárlásokért.

Az akkori Filmmúzeum nem azonos a mai Erzsébet körúti Örökmozgóval.

Hosszú éveken keresztül az egykori Broadway mozi működött Filmmúzeum néven: az egyetlen olyan mozi volt Budapesten, amely a többitől különböző műsort játszott. A Film-főigazgatóság engedélyével a Magyar Filmintézet külön vehetett filmeket egy vagy két kópiával, azzal a céllal, hogy bemutassa a Filmmúzeumban, illetve odaadja a filmkluboknak. Ez a másodlagos forgalmazás az 1980-as évek derekáig létezett, ám később az Intézetnek egyre nagyobb terhet jelentett a mozi fenntartása. 1990 után megjelentek a MOKÉP mellett a konkurens forgalmazók, elöntötték a terepet az amerikai filmek, megváltoztak a nézői szokások, a Filmmúzeum pedig kénytelen lett volna elszakadni filmtörténeti-művészi gyökereitől, hogy felvegye a versenyt az új felhozatallal.

Ezért kellett a Broadway mozit kisebbre váltani?

Ezzel párhuzamosan a FŐMÓ utódjaként a Budapest Film felajánlotta, hogy a Mátra mese-moziban esti sávban kísérletképpen, majd később átvéve az intézményt és kialakítva új imidzsét Örökmozgó Filmmúzeum néven folytassuk a filmintézeti tevékenységet: programokat és rendezvényeket szervezzünk, valamint archív filmeket mutassunk be. Örülök, hogy egykori munkatársaimmal, Bogdán Enikővel és Kövesdi Gáborral közünk volt az Örökmozgó megteremtéséhez, annak ellenére, hogy ma már egyikünk sem dolgozik ott.

Horváth György

Amikor a Filmtudományi Intézetbe kerültél, a rendezvényszervezés mellett kihívást jelentett számodra a tudományos munka is?

Folyamatosan voltak publikálási ambícióim, hol erősebben, hol gyengébben, mindenestre tudtam, hogy több közöm van a forgalmazáshoz, a filmek közönség elé juttatásához, mint a tudományos munkához. Az utóbbi években persze sokat publikáltam és tanítottam is, többek között Esztergomban a Vitéz János Főiskolán, a Képzőművészeti Egyetemen, az Iparművészeti Főiskolán és egy évig a Kovács András Bálinték esztétika tanszékén (ELTE) némafilm-történetet. A MOKÉP élére kerülve azonban kénytelen leszek lemondani rendezvényszervezési kurzusomról az Iparművészeti Egyetemen, mert ha van is mit átadnom diákjaimnak, nem tudok kellő figyelmet fordítani a tanításra.

A tízéves filmintézeti munka után a következő állomás a Balázs Béla Stúdió és a Toldi mozi volt.

Durst Gyuri 1992-93 körül kiharcolta a BBS-nek a Toldi mozit, Kövesdi Gábort és engem áthívott műsorfelelősnek, hogy kialakítsuk a mozi imidzsét és rendezvényeket szervezzünk. Kezdetben sok programot szerveztünk, rengeteg energiánk volt, igyekeztünk sajátos ízt adni a helynek, ami érzésem szerint a mai napig megalapozta a Toldi szellemét. Körülbelül öt és fél évig dolgoztam a BBS állományában.

Végignézve korábbi munkahelyeidet, a gyanútlan filmkedvelő azt gondolhatja, fokozatosan és tudatosan készültél a Titanic Filmfesztivál beindítására.

Villámcsapásként jött az ötlet: 1992-ben saját költségemen jártam kint a Londoni Filmfesztiválon, néztem a filmeket, sétálgattam a városban, és azt gondoltam, kellene egy budapesti filmfesztivál. Itthon minden barátom azt mondta, lehetetlen támogatókat szerezni, ehhez képest a Magyar Mozgókép Alapítvány rögtön adott rá pénzt, és azóta is ad. A Toldi mozi, mint egyedüli helyszín kézenfekvőnek látszott az első Titanicon, amelyet filmhétnél többnek, de nagy fesztiválnál kisebbnek szántunk. Ahhoz képest, hogy a nulláról indultunk, már 1993-ban olyan filmpremierek voltak, amelyeket azóta sem forgalmaztak Magyarországon, például a Kutyaszorítóban. Újabb fejezet kezdődött az életemben, ami már tíz éve tart, hiszen idén októberben rendezzük meg a tizedik Titanic Filmfesztivált Budapesten.

Körvonalazódott már az idei Titanic programja?

Nemsokára lezárjuk a filmszámot, várjuk a visszajelzéseket azoktól, akiktől kópiákat kértünk. A jelenlegi állás szerint 45-50 játékfilm lesz, nem lesz külön kiemelt rendezői profil, az azonban már látszik, hogy erős lesz a francia, a német és remélhetőleg a kelet-európai vonal. Szeretnénk kapcsolataink révén több cseh, lengyel, szerb és román filmet bemutatni. Egyre nagyobb a Titanic húzása: elmerünk hozni olyan filmeket is, amelyeket forgalmazói szemmel nem lenne ésszerű, de kiállunk a közönség elé, és elmondjuk, hogy ezt most kell megnézni, mert később nem lesz rá alkalom. Bátrabbak lettünk, új helyszínként az Uránia moziban lesznek a gálavetítések, filmszakmai belépővel, ami fesztiválhangulatot ad a rendezvénynek. A 10. Titanic Filmfesztiválon október tizedike és huszadika között, 11 nap alatt 150-180 előadásra kerül sor.

A tematikus blokkok az elmúlt évekhez hasonlóan megmaradnak?

Természetesen lesznek Hullámtörők, lesz egy szekció a fiatalokról szóló filmekből, egy szekció a filmre reflektálásról és így tovább. Amikor a „hajóslegényekkel” gyűjtjük a bemutatandó filmeket, lassacskán próbáljuk őket csokrokba szedni, nevet adni a blokkoknak, izgalmas szekciókat kialakítani. Varró Attila, Nevelős Zoli, Speier Dávid és a többiek ebben már nagyon profik, olyannyira, hogy a Pesti Est a később forgalmazásba kerülő filmek rövid leírását – a mi engedélyünkkel – a Titanic katalógusából veszi át. Vagy például amikor a Duna TV Hrebejk-filmeket vetített, a tavalyi titanicos Hrebejk-blokk elnevezését használta fedőnévként – van tehát egy szellemi hatásunk a magyar filmes életre.

A Titanic kapitányaként neked kell különböző forrásokból a tengernyi filmet a hajóra gyűjtened, míg a MOKÉP élén a rendelkezésedre álló hatalmas filmtárt és infrastruktúrát kell hajózhatóvá tenned. Hogyan tudod összeegyeztetni ezt a két tevékenységet?

A Titanic magánalapítványként működik, nonprofit szervezet, nincsen apparátusa, minden évben alkalmi stábbal dolgozik, az állami forrásokból és szponzoroktól kapott pénzeket az utolsó fillérig a programokra fordítjuk. Ezzel szemben a MOKÉP az ÁPV Rt.-hez tartozó részvénytársaság, én egyszemélyi felelősként tartozom elszámolással az igazgatóságnak, több mint hatvan ember munkájáért vagyok felelős, rendkívül precíz elszámolási rendben, meghatározott paraméterek és költségkeretek szerint folyik a munka. Az egyetlen összekötő kapocs a két munka között az én egyéniségem. Véleményem szerint személyemen keresztül nagy többletet kaphat a MOKÉP, hiszen egy adott helyzetben kívülről is tudom szemlélni a történéseket: az elmúlt években nem volt ugyan kötöttségem egyik nagy céghez sem, az információkhoz viszont hozzájutottam és működésüket figyelemmel kísértem. Szakmai előéletemnek köszönhetően érdekes módon és szerencsésen adódnak össze a dolgok, így egyformán jól ismerem egy forgalmazó működését kívülről, illetve belülről: egy tekercs életének minden állomása ismert előttem, a filmvásárlások miatt ismerem a külkereskedelmi mechanizmusokat, vezérigazgatóként nem kell tehát beletanulnom az alkotói és forgalmazói folyamat lépcsőibe. Két évig miniszteri felkérésre és megbízásból kultúrdiplomata voltam, a brüsszeli és strassbourgi központú Audovizuális Euréka szervezetben én képviseltem Magyarországot, egy évig én vezettem le az angol nyelvű üléseket, a mindennapi kommunikációban tehát nagy segítségemre vannak diplomáciai tapasztalataim.

Szükséged lesz közönségszervezői készségedre is, hiszen például az Intercommal szemben, amelynek már meglévő kiterjedt közönségét kell kiszolgálnia, a MOKÉP sovány nézői rétegét kell felduzzasztanod.

Ha egy cég egy évben nagyon sok filmet mutat be, a nagy számok törvénye miatt minden nézőt elér. A MOKÉP ugyanúgy eléri a maga közönségét, hiszen 136 ezer nézővel jelenleg nálunk van a legsikeresebb európai film, az Amélie, a Hídember a maga 260 ezer nézőjével pedig a második leglátogatottabb magyar film, de nekünk más stratégiát kell választanunk. Én egy olyan pillanatban léptem a képbe, amikor hasonló szerencsével és „hangulatban” ezt a pozíciót erősíteni lehet. Ha az ember óvatosabban lép a piacra, kisebb a rizikó. Magyarország ma legalább annyi filmet mutat be, mint egy európai nagyváros, hihetetlenül kiélezett a forgalmazók közötti verseny, ezért csak kis finomításokkal érdemes és lehet javítani a MOKÉP helyzetén, nem szabad állami tőkét kockáztatni, hanem a számunkra adott, eleddig kihasználatlan rést kell betölteni. Nem a filmek számának növelése, hanem a célközönség pontosítása a cél.

Ebben lehet segítségünkre a tervezett nemzeti mozihálózat?

Budapesten minden tekintetben túlkínálat van, országos viszonylatban azonban sokkal rosszabb a helyzet, hiszen egy magyar filmet vagy művészfilmet nehéz eljuttatni vidékre, ugyanakkor a meglévő vidéki művészmozik is nehezen jutnak filmekhez, mert a budapesti forgalmazónak nem éri meg baráti alapon egy-két kópiával többet forgalomba hozni. Az én számításaim szerint tehát 10-15 terem hiányzik az országból – a mindenhol olvasható 45-50-et túlzónak tartom –, amelyek kisebb, barátságos helyek, és ahol főleg a magyar filmeknek lehetne elő- és utóéletük. Mindenki arról beszél, hogy a magyar filmgyártás mekkora bajban van, arról pedig csendben hallgatnak, hogy van olyan magyar film, amit összesen egy-két kópiával forgalmaznak az egész országban. Előtte bizonyos kuratóriumok megítélték az állami pénzeket a film gyártására, a film elkészült 50-60, vagy akár sok százmillió forintból, de a legvégén már nem gondoskodnak a bemutatásról, nem kap propagandát, a forgalmazónak pedig nincsen tőkéje, hogy kockáztasson. Ez egy sarkalatos pont: minden magyar filmet a befejezéskor el kell tudni látni bemutatással, jobb propagandával és több kópiával kell indítani – ehhez pedig már több befogadóképes vidéki mozira van szükség.

Talán nem csak a termeken múlik a dolog, hanem sokszor a kellő külső támogatáson – a Pesti Est például új magyar filmként különszámmal segítette a Moszkva teret és az Ébrenjárókat is.

Ez szeretet kérdése, hiszen egy magánszemély dönthet úgy, hogy segíti a filmet, mert szereti, vagy ezt akár egy csoport is megteheti, ha pedig már sokan szeretik és segítik, akkor lesz belőle kultfilm. Ehhez azonban elsődlegesen el kell jutnia a filmnek ezekhez a csoportokhoz, s ha egy budapesti médium a fővárosban jó nagy hírverést tud is neki csinálni, vidékre nem ér el a hangja. Ahhoz azonban, hogy a fiatal generáció által új hangon készített filmek vidéken ugyanolyan fogadtatásra leljenek, mint Budapesten, már több pénz kell. Gyakran előfordul, hogy egy kommersz film a zenéje vagy populárisabb jelenetei miatt jobban meg tud állni a lábán, mint az a film, ami nehezebb dolgokkal foglalkozik és a kutya se játssza a zenéjét. Ekkor léphet be a képbe a baráti segítség, de nekünk ennél komolyabb megoldást kell kidolgoznunk. Jó jel, hogy az utóbbi 8-9 év óta először foglalkozik a filmtörvény tervezete a filmek utóéletével, szó van róla, és a törvényhozók is felismerték fontosságát. Rossz jel azonban, hogy a Magyarországon filmekre pályázható összeg nominálértéke évek óta változatlan. Nyugaton legtöbb esetben már a film készítésekor megoldott a forgalmazása, a marketing költségek egyes esetekben a költségvetés felét is kiteszik.

A leendő nemzeti mozihálózatba beleférne egy-két multiplex is?

A mai magyar állás szerint még nem lehet tudni, hogy mi lesz a sok multiplex-vásznunkkal, hiszen az időben előrébb járó nyugati országokban arra is van példa, hogy belelendültek az építésükbe, de előfordul az is, hogy a rosszul menő termet leválasztják művészmozinak. Én nem vagyok multiplex-ellenes.

A MOKÉP készül filmgyártásra?

Sok rendező és filmes egyéniség keresett meg, hogy beszállunk-e a filmje gyártásába, vagy leszünk-e koprodukciós társak. Én mondtam, hogy rövid ideje vagyok itt, még figyelnem kell a lehetőségeinket és a mozgásokat, de a dolgok mai állása szerint a MOKÉP nem gyárt filmet és nem lesz koprodukciós társ. Nincsenek meg hozzá az anyagi forrásai. Érdekes ugyanakkor megfigyelni, hogy a Magyarországon jelenlévő forgalmazók egyike sem gyárt. A legnagyobb részesedésű Intercom is csak kizárólag Andy Wajna személyes elkötelezettsége miatt gyártott magyar filmet. Ha a legtőkeerősebb cégek ilyen óvatosak, akkor nekem egy pici állami cég élén még körültekintőbbnek kell lennem. Jelenleg nem áll rendelkezésünkre tőke, de egy működő állami támogatási koncepció már a MOKÉP szerepét is más megvilágításba helyezné.

Nem maradt a MOKÉP-nek egyfajta kulturális küldetéstudata abból az időből, amikor még monopolhelyzetben volt?

A világ megváltozott, farkastörvények uralkodnak és kapitalizmus. A MOKÉP története nagyon speciális: van egy '89 előtti története, utána részvénytársaság lett, most pedig jelen van a rengeteg konkurens cég. Van jogfolytonosság a '89 előtti MOKÉP és a mai között, hiszen vannak filmek, amelyek csak rajta keresztül juthatnak be az országba, ugyanakkor olyan múltja is van, ami a politikai cenzúrához tartozik, ezért nem szívesen ápoljuk az emlékét. Persze nagyon jó lenne abban a helyzetben lenni, hogy lehessen mecénáskodni, egy most végző fiatal rendezőgenerációt segíteni. Nekem személyesen is imponáló lenne ez a szerep, de nem ámíthatom sem munkatársaimat, sem a segítségre szorulókat azzal, hogy erre megvan az anyagi fedezet. Jelen pillanatban egyik magyarországi forgalmazónak sincsen forgatni való saját tőkéje, összesen két magánszemély van az országban, aki ezt megteheti, de ők is inkább csak összehoznak pénzeket, nem a sajátjukat forgatják. Ha lenne egy átfogó struktúraváltás a gyártás területén, újabb források kerülnének elő, – nem a cég más területeken szerzett nyereségét kockáztatva, hanem beszállva a magyar filmszakma amúgy is gyártásra fordítandó kereteibe – akkor mi is felülvizsgálnánk az álláspontunkat. Megjegyzem, ezt én mai ismereteim szerint gondolom így, de közben naponta tanulom, hogy a MOKÉP melyik egysége hogyan működik, mivel azonban az én személyes tudásom a többi területen nagyobb, nem ez volt az első, amit vizsgálni kezdtem.

Pálfi György: Hukkle

A MOKÉP tulajdonában álló magyar klasszikusok DVD-kiadása sem fedezhetné részlegesen új magyar filmek gyártását?

Munkatársaim most készítik elő Bacsó Péter Tanú című filmjének DVD-kiadását, ebben a pillanatban azonban az induláshoz rengeteg pénz betételére van szükség: a kópiát restaurálni kell, új átiratot kell készíteni, interjúkra és egyéb extrákra van szükség. Az eladási statisztikák tükrében még nem akkora a vásárlási kedv, hogy a DVD-kiadás azonnal megtérülő befektetés legyen. Mindenesetre a magyar film szempontjából nélkülözhetetlen, hiszen ezek a kincsek így tudnak a legjobb minőségben eljutni az otthonokba és az iskolákba. Terveink szerint a Tanút októberben vagy novemberben adjuk ki, elsőként a MOKÉP-DVD-k között, amibe ennyi szellemi energiát fektetünk.

Olvasóinkat bizonyára különösen érdekli, hogy a MOKÉP hogyan tudja segíteni az erdélyi magyar filmeket, illetve a magyarországi filmek erdélyi bemutatását.

Magyarországon kívül forgalmazási jogot nem biztosíthatunk, ezért csak egyedi bemutatókkal segíthetjük a határon túli közönséget. A kapcsolatépítésnek ezt a módját a Mediawave-esektől kezdve páran jól csinálják, amikor a magyar lakta területeket járják: Pálfi Gyuri például elment Ozorára levetíteni a Hukkle című filmjét. Ilyen rendezvényeket a továbbiakban is szívesen segítünk.