Középkorú anorexiás nő lenge nyári ruhában heveredik le a forró New York-i úttestre. Egy autó kis híján ráhajt, a sofőr rémülten ugrik ki a kocsiból: „Maga megőrült?” – kérdezi. „Csak egy kis izgalmat akartam magamnak szerezni így vasárnap reggel” – válaszol a nő, aki az aszfalton fekszik, haja párna az úttesten, hosszú vékony lábai hatalmas tűsarokban végződnek, nagy szemeinek nyugalma egy szolid hétvégi elmebaj közeledtéről árulkodnak. Bella (Anna Levine) hamarosan 35 éves lesz, pincérnő egy gyorsétteremben, s hogy túlélte a film első jelenetét, egyedül annak köszönhető, hogy tenyerén hordja őt a város – bár nem hétköznapi értelemben, csupán egy hétköznapi étteremben, ahol ő hordja ki az ételt.
Városi levegő
Amos Kollek rendező Sue (1997) című filmjével szerzett magának nevet és elismerést Európában. Sue (szintén Anna Levine) magányos New York-i nő, munkát keres, de képtelen az elvárásoknak megfelelően kommunikálni, csak a szexen keresztül tud emberekkel érintkezni. A film Sue ügyetlen és ijesztő botorkálását meséli el, kevés mosolyogni valót hagyva a nézőnek, viszont annál több hiteles New York-i arccal, hangulattal, kiábrándultsággal és apró örömmel ajándékozva meg őt. A Sue-t 1998-ban a Fiona követte, egy kábítószeres prostituált története, szintén az egészen valószerűtlenül egyszerre sovány és telt, ijesztő és őrjítően vonzó, halálra ítélt és életre való Anna Levine címszereplésével. A Fiona a kábítószer és prostitúció egyszemélyes találkozásának élethű története, a magányos Sue kiszolgáltatott ikertestvére. Az izraeli származású Amos Kollek a nagyváros krónikása, Cassavettes és Woody Allen mellett talán New York harmadik legnagyobb barátja, először 1985-ben készített filmet a városról Goodbye, New York címmel. Láthatóan izgatják őt a nagyvárosi devianciák: a kábítószer, a prostitúció, a magány, a kiszolgáltatottság. Kollek szeret a periférián bandukolni, amikor hőseit a városon, a várost pedig hősein keresztül mutatja be: az 1993-as Five Girls öt leszbikus lányról szól, az 1994-es Whore 2 pedig megint a prostitúcióról. El is várhatjuk egy európai gyökerekkel bíró közel-keleti filmestől, hogy ne a Richard Gere-t és Wynona Ridert villogtató Ősz New Yorkban modorában meséljen a világ legcsodálatosabbjának mondott szigetéről és annak lakóiról, hanem az amerikai függetlenek legérzékenyebb városlakó-filmjeiből építkezzen, és teremtsen egy olyan várost, mint édesapja, Teddy Kollek, aki 1951 és ‘52 között Izrael amerikai nagykövete, majd 1965-től hosszú évekig Jeruzsálem polgármestere volt. Róla is készített filmet Teddy Kollek, from Vienna to Jerusalem címmel, s ezen a ponton újabb nagyváros, Bécs kerül a képbe. Filmjeinek minden kockáját kitöltik a városi torzulások emberi korrekciói, a már közhelyszerűen embertelen nagyvárosban közhelymentes történetekkel, szituációkkal, emberekkel találkozhatunk: az autó nem üti el Bellát, és mi végignézhetjük, hogyan bukdácsol el magas sarkú cipőjében egészen a meseszerű boldogságig.
Színes kockák
A Sue-Fiona kezdetű széria harmadik darabja, a Gyors büfék, gyors nők főszereplő, figurák és helyszín tekintetében az eredeti recept szerint készült, néhány új fűszer azonban alaposan felforgatja a megszokott ízeket. Bella a történet szerint valamikor részvényelemző volt a Wall Streeten, hamar beleunt azonban a száraz számokba és otthagyta állását a vendéglátóipar és a vendégek kedvéért. Bruno (Jamie Harris), a fiatal sármőr taxizás közben élete regényét próbálja megszülni, számtalan szeretőt tart, akik hozzá hasonlóan nem az örök hűséget keresik kapcsolatukban: „Hiányozni fog a nyelved!” – veti oda neki egy elvetélt szeretkezési kísérlet után egy csinos bundatündér, amikor rájön, hogy Bruno elvált felesége gyerekeit neveli. Bella anyja (Judith Roberts) a kontinens nyugati partjáról, kerti medencéjéből telefonálva próbálja helyes útra terelni lánya életét. A félénk Paul, a barátaival az öregség és az elmúlás „örömeiről” gondolkodó özvegy újsághirdetés útján ismeri meg a lelkes és szeretetre éhes Emily-t (Louise Lasser), hogy apró félreértések után végre nyugodtan, öregesen szerethessék egymást. A Gyorsbüfék, gyors nők sok kis színes történetből áll össze, a Sue és a Fiona után Amos Kollek jóval barátságosabb történetbe és életbe ültette bele hősnőjét, ha a helyszín nem is változott. A sorozat harmadik darabja nem egyszemélyes depri-dráma, Bella „csupán” a történet legszínesebb alakja, a száz százalékosan önbizalommentes 35 éves nőn kívül más korosztályok is megjelennek a műben: a már-már önmagukat pelenkázó elhagyott csecsemők, a kölcsönös nekrofília gondolatával kacérkodó hetvenes férfiak, Bella szeretője, a gyorstüzelő színházi rendező, Wanda, a striptease-bárban vonagló „szociális munkás”, a szépen zongorázó lengyel származású prostituált, aki félvér kisfiát neveli, és még sokan mások. A színes történetek szálai itt-ott összeérnek, szereplőink összefutnak taxiban, étteremben, utcán, vagy éppen saját lakásukban.
Nyár New Yorkban
Egy nagyvárosnál csak a nyári nagyváros lehet rosszabb, a Gyorsbüféket is belengi a lakások, éttermek, taxik fülledtsége: az öreg szerelmespár fagyit vesz a sugárúton, Emily menekülő szappanbuborékokat kerget, Bella és Bruno dinnyét majszol a forró taxiban, mindenki ablakot nyit. Amos Kollek filmje egy unalmasnak induló, nyári éjszakába hajló délután, amikor az ember tehetetlenül fekszik ágyán és fél szemmel a szomszéd ablakát figyeli, hátha történik valami. A forróság tompítja az agyat, és nem lehet tudni, tényleg átmentünk-e a szomszédba meghallgatni egy Duke Ellington-lemezt, egy hatalmasat szeretkezni, fogságba ejteni két kóbor egeret, vagy csak álmodtuk az egészet. Amos Kollek fekszik az ágyon és Bellára gondol, aki a Sue és a Fiona után megérdemel egy kis boldogságot. Bruno álma egy olyan étterem, ahol görkorcsolyás nők szolgálják fel az ételt, és a vendég az ott töltött idő után fizet. Bella egy olyan kertről álmodik, ahol állatok között élhet. Élő figurák, bámulatos dialógusok, szeretni való helyzetek, és egy marék valóra vált álom.
