A filmszemle alkalmat szolgáltatott arra is, hogy főiskolások alkotásai kerüljenek a nagyérdemű elé.
Az erdélyi filmezés, de főleg a televíziózás következő generációját nevelik minden évben az ún. Bolyai-osztályban, a budapesti Színház és Filmművészeti Egyetem (SZFE) erdélyiek számára fenntartott évfolyamán. A tavaly novemberi Alter-Native rövidfilmfesztiválon tartott vitán felmerült, hogy valamiképpen ezek az osztályok lehetnének a kiindulópontjai az esetleg jövőben kialakuló erdélyi filmnek. A 34. Magyar Filmszemle SZFE blokkjaiban bemutatták a legutolsó Bolyai osztály diplomamunkáit. A Xantus Gábor által vezetett osztály filmjeinek láttán elmondhatjuk, itt egyelőre inkább a televíziózás számára teremnek filmesek. Az öt elkészült, egyenként félórás film kivétel nélkül televíziónak való korrekt dokumentumfilm.
Turoczki Emese Még maradunk, ugye? című munkája kiemelkedik a sorból. Ennek a filmnek az erénye, hogy a társadalmi körülmények felszínes ábrázolásán túl belép egy emberpár személyes, intim világába. Két, frissen egyetemet végzett fiatal eldugott moldvai faluba megy „szolgálni”: az iskolán kívüli magyaróra program keretében tanítói munkát végeznek. A filmben ábrázolt konfliktusok két szálon futnak. Egyrészt megjelenik a fiatal pár és a csángók vezetői közötti nézeteltérés, akik nem értik a városiak higiéniai igényeit, fölösleges luxusnak tekintik a fürdőszobára és angol WC-re irányuló követeléseiket. Másrészt a fiú jobban elkötelezettje ennek a munkának, mint barátnője, majd a film végére felesége. Ő fokozatosan bekapcsolódik az egész Csángóföldet érintő oktatási program vezetésébe, a lány viszont visszakívánkozik a városba, a civilizációba. Turoczki több éven át követte sorsukat: a lány végül visszament Sepsiszentgyörgyre, a fiú pedig kintmaradt járni a falvakat; hetente 2-3 napot vannak együtt, egyébként külön élnek. Attila kifejti, hogy végül is teljesen természetes, hogy mindketten megálljanak a maguk lábán, hogy külön legyenek, mert amúgy sem kell annyira „összebogozódni”.
Több éves munka eredménye a Megálló is, Chita Ildikó diplomafilmje. Egy volt drogos életét követi nyomon, aki egy ideig rátalál egy csoportra, ahol hozzá hasonló helyzetben lévő fiatalok próbálnak társsá válni a szenvedélytől menekülők számára. A film végére azonban a srác túl van egy komoly szerelmi csalódáson, a csoportból is elege lett. Bár a nagy megpróbáltatástól megszabadult és a drog már nem fenyegeti, új életet sem sikerült magának építenie: leszállt az egyik buszról, ám a következő még nem érkezett meg – a megállóban van.
Az osztály többi filmje nagyobb lélegzetű riportnak tekinthető. Kacsó Edit a Net-szerelemben egy fiatal gyergyói pár kapcsolatát mesélteti el. Megkapó a különleges és nehéz körülmények között egymáshoz közeledő emberek története, kár, hogy nem részletezik a címben is kiemelt helyzet, az internet általi ismerkedés jellegzetességeit. A szórványban élő magyar gyerekek oktatásának nehézségeiről szól a Válaszút című film. Gödri Oláh Ildikó riportjában olyan szülők szólalnak meg, akik különböző okokból félnek gyereküket más faluba, városra küldeni tanulni.
A TV-műsorvezető, rendező osztály II. évfolyamán készült rövid vizsgafilmek közül kiemelném Manhalter Dávid Barátságos harmadik évezred című munkáját. A film az úttörőmozgalom jelenlegi helyzetét mutatja be, rátalálva az ország leghagyományőrzőbb csapatára, ahol még a nyakkendő viseletét sem törölték el. Kis pékség napvégi kenyérosztását mutatja be Schuster Richárd a Déli pu.-ban. Különösen érdekes az, ahogy az eladónő is belefeledkezik a hajléktalanok „játékaiba”, és bár fölöttük levőnek érzi magát, mégis megsértődik, ha egyikük bántja őt. Színészeket körülvevő csitri rajongókról szól Kozma Krisztina Rajongók című filmje, ahol az az érdekes, hogy a megszólaló színészek félig tehernek érzik a némileg a magánéletükbe is behatoló rajongókat, hiszen tudják, hogy legtöbbször nem színészi teljesítményükért rajongják őket körbe.
A film- és tv rendező – operatőr – vágó osztály harmadik évfolyama adta az SZFE blokkok krémjét. Ebben az osztályban kivétel nélkül fikciós filmek születtek, amelyekben nem ütköztek ki minduntalan a tévériportokból közismert klisék és beállítások. A Tizennyolc kép egy konzervgyári lány életéből címet viseli Kocsis Ágnes filmje, amelyben a legkiforrottabbnak tűnik a filmes kifejezésmód. Röpke 21 perc alatt, minden verbális narráció, feliratok és magyarázatok nélkül képes felépíteni egy koherens és rendkívül hiteles személyiséget. A monoton futószalag melletti munka (a kiálló uborkákat tömködi bele az üvegekbe naphosszat) és a sivár, tevés-vevéssel eltelő szabadidő között tengődő lány életérzését, lelkiállapotát remekül visszaadja az epizodikusan szerkesztett film ritmusa. Ahogy a mindent átszövő unalom miatt semmi sem különbözteti meg a munkaidőt a szórakozástól, ugyanúgy nincs törés a „képek” könyörtelen egymásra következésében. A bolti nyereményakciókban hűségesen részvevő lány ugyanazt csinálja otthon is, amit a gyárban: a csomagolópapírokról kivágja a szelvényeket, és üvegekbe rendszerezi őket. Az egyhangúságot a szombat esti „buli” sem töri meg, lakótársnőjével együtt végig egy asztalnál üldögélnek, arra várva, hogy valaki felkérje őket. Érdekes módon, a sok beküldött cetli eredményeként megnyert hatalmas szoláriumgép sem jelent változást: legfeljebb csak nagyon leég, amikor egy éjszaka elalszik benne. A filmes visszafogott elbeszélésmódja kiemeli az unalom és az egyhangúság kilátástalanságát: az idei SZFE filmek legjobb alkotása valószínűleg különböző rövidfilmfesztiválokon is megállná a helyét.
Krasznahorkai Balázs filmje nem a karakterábrázolás, hanem a történetszerkesztés, az elbeszélés szintjén mutat különleges erényeket. A Keleti pá remekül szövi a cselekményt, amelyben az eladósodott főhős kétségbeesésében drogszállítást vállal, ám az is balul sül el: a film végén vasúti sínek közt botorkálva keresi az ijedtében a vonat WC-be dobott tasakokat. Az alkotást az teszi különösen értékessé, hogy kifejezetten filmes eszközök segítségével, és nem magyarázó mankókra támaszkodva sikerül elmondania a történetet, amelynek azonban kissé esetleges, véletlenszerű lett a befejezése.
Egyetlen jól kidolgozott poénra van kihegyezve Farkas Csaba A táska című filmje, amelyben mintha az éjszakai alvilág sötétarcú alakjai nyüzsögnének. Titokzatos, nagy fémtáskát hoz egyikük, az arra keveredő gyanútlan srácot pisztollyal kergetik el, majd felnyitják a táskát, ahonnan kivesznek néhány fadarabot: a hideg éjszakában kell valami a tűzre. A film pontosan kidolgozott részletei egyenes ívben jutnak el a poénhoz, de talán tovább lehetne húzni az időt, több apró részletelemet bevinni, hogy ne jussunk el ilyen hamar a végkifejlethez. Különlegesen ígéretes III. évfolyam, tévés nyelvezetre szorítkozó (szorított?) Bolyai osztály – nagyjából így lehetne megvonni az SZFE idei mérlegét. Izgalommal várhatjuk az idén nyáron végző rendező osztály vizsgafilmjeit.
