Több kérdés is felmerülhet az emberben, mielőtt kézbe venné Syd Field könyveit, a Forgatókönyvírók kézikönyvét (a továbbiakban Kézikönyv) és a Forgatókönyvírók munkafüzetét (a továbbiakban Munkafüzet), tekintve, hogy most már eltelt egy kis idő az „első” rész megjelenése óta (Syd Field: Forgatókönyv: A forgatókönyvírás alapjai), és hogy létezik egy másik írótól is magyarra lefordított, hasonló tematikájú alkotás (Robert McKee: Story). Aki azokat forgatta már, az akaratlanul is hasonlítgat. Miben más ez a két könyv, miben mond újat? A McKee- vagy a Field-könyv legyen a magyar forgatókönyvírók Bibliája?
Érdekes élmény olvasni ezeket a könyveket. Mivel kifejezetten tanító célzattal íródtak, olyan érzés fogja el az olvasót, mintha ismét az iskolapadban ülne, éppen csak nem matek- vagy valami hasonlóan unalmas órán (bocsánat azoktól, aki mondjuk szerették), hanem egy „cool” tantárgyon: forgatókönyvíráson. Csakhogy bármennyire is vagánynak hangzik az óra neve, a tanár személye fogja eldönteni, hogy tetszeni fog-e a továbbiakban, vagy sem. Field könyveinek olvasása hasonló hatással van emberre, mint amikor egy nagyon vagánynak ígérkező órát egy nagyon vagánynak igérkező tanár tart, de az első pár alkalom után rájövünk, hogy most már csak ismétli önmagát, és ugyanazt, az első alkalommal még érdekes, példát hozza fel minden órán, és huszadszorra hallani már kicsit unalmas. Utána viszont meglepődve tapasztaljuk, hogy az a bizonyos példa bizony nem volt fölösleges, és a sok ismétléssel úgy a fejünkbe verte a tanár az anyagot, hogy ha akarjuk, sem tudjuk elfelejteni.
McKee könyve élvezetes olvasmány, bárki számára, aki egy kicsit is fogékony a filmekre és általában a művészetekre, a gyakorlati esztétikára. Egyfajta értékítéletet tanít az olvasónak, rengeteg érdekes példával támasztva alá mondandóját. Field könyvei viszont sokszor irritáló olvasmányok, és itt beszélhetünk bármelyikről, mert a három könyvben csaknem mindig ugyanazokat a példákat, szófordulatokat, néhol egész mondatokat, bekezdéseket és gondolatmeneteket olvashatjuk újra meg újra.
És mindezt olyan természetességgel tárgyalja, hogy tényleg azt kell hinnünk, néha hülyének nézi az olvasót, és tényleg úgy gondolja, hogy elfelejtettük a két oldallal ezelőtt olvasottakat. Ugyanakkor ezzel az ismétléssel azt a néhány példát rendesen megjegyezteti velünk. Kevés filmet elemez részletesen (a leggyakoribb példák: Ponyvaregény, Thelma és Louise, A Bourne-csapda, Tenenbaum, a háziátok, Terminátor 2), azokat viszont minden szemszögből megvizgálja, kivesézi, lebontja. A három könyv elolvasása után felmérőt tarthatna a felsorolt filmekből, és szinte oldalra pontosan meg tudnánk mondani, hogy melyik rész hol van a film forgatókönyvében.
Field – olvasói szempontból – kissé idegesítő módszerének a másik nagyon fontos hatása a demitizálás. Refrénként ismételgeti, hogy a legprofibb forgatókönyvírók is legalább egy évig dolgoznak egy-egy alkotásukon, és nagyon kevés spontán, ihletett alkotói fázis tarkítja ezt az időt. Tudatosan és verejtékezve szerkesztett szövegekről van szó, amelyeket (a fieldi értelmezés szerint) bárki meg tud csinálni, aki eléggé kitartó és kritikus saját műve kapcsán. Vegyünk egy karaktert, határozzuk meg a drámai szükségletét, utána pedig álljunk neki és szerkesszük meg a történetet egy szépen lerajzolható séma, paradgima alapján. Még az oldalszámok alapján is tájékozódni lehet az írásban, az első felvonás 30 oldal, a második 60, a harmadik pedig ismét 30. Ehhez pedig aztán tartsuk magunkat!
Ebből is látható, hogy ő elsősorban a hollywoodi sémát veszi alapul, a kötet elsősorban azoknak szól, akik az amerikai filmgyártás számára írják a könyveket. McKee képes úgy írni, hogy az nemhogy nemcsak az amerikai filmgyártásról szól, hanem még csak nem is feltétlenül a filmről. Ő az alkotásról ír, a sztoriról, ami mindenhol ott van, és ott kell, hogy legyen. Field könyve ehhez képest egy kicsit szűkítettebb képet mutat; ez nem igazán szól másról, mint a forgatókönyvről, és kész. Folyamatosan szembe is állítja a regényt és a drámát a tárgyalt műfajjal, mint amelyeknek alig van közük egymáshoz. Na ezzel lehet vitatkozni. De nem igazán érdemes. Mert az ő felfogása talán cinikus és mentes mindenféle idealizálástól, viszont működőképes.
Amikor ennyire ipari módra szűkítünk le egy alkotási folyamatot elsőre űgy tűnhet, hogy az behatároló, viszont Field is rendszeresen ezt hangoztatja: le lehet győzni a korlátokat. Lehet lázadni ellenük, netán fityiszt mutatni nekik, vagy fel lehet vállalni ezt a stílust, és sikerre lehet vinni. Nem véletlen, hogy annyiszor példálózik Tarantinóval. A borító (A sikeres forgatókönyvírás gyakorlati lépései – mondja a Kézikönyv alcíme) pedig nem hazudik: amit ő leír, az mind gyakorlat. Nem elméletezik, filozófál a film és a forgatókönyv működésén, néhány szóra leszűkíti azt, hogy mitől lesz jó, olvasmányos és működőképes egy szkript (konfliktus, drámai szükséglet, szerkesztés). Egy egyszerű, csaknem paraszti felfogással túllép ezen a problémán, innentől pedig tud foglalkozni a gyakorlati részekkel.
Kissé megtévesztőek a (magyar) címek, mert a Kézikönyv sokkal inkább munkafüzetszerű, mint a konkrét Munkafüzet. Az eredeti cím sokkal jobban elmondja, miről szól a harmadik kötet: The Screenwriter’s Problem Solver. Ez ugyanis egy problématár, azzal foglalkozik, hogy melyek azok a problémák, amelyektől a már megírt forgatókönyv adott esetben szenved, és hogy hogyan is lehet ezeket kiküszöbölni. A Kézikönyv az igazi munkafüzet, amelyben lépésről lépésre végigveszi egy forgatókönyv megszülését, minden fejezet végén pedig az adott munkafázishoz feladatot is ad. Aki azt végigolvassa, végigoldja, a könyv végére tényleg birtokában lehet egy forgatókönyvnek. Ha pedig elkészült, jöhet a csiszolgatás, az átírás a harmadik könyvvel, amelynek fejezetei végén ezúttal egy-egy problématárat kapunk, pontokba szedve az esetlegesen fellépő hibákat.
Az első könyvéhez képest ezek a kötetek még pragmatikusabbak és gyakorlatiasabbak, itt már nem kell rengeteg példát felhoznia, hanem azt a néhányat, amelyet emleget, felbonthatja oldalról oldalra. Ezért aztán nem különösebben olvasmányos a második és harmadik könyv, viszont nagyon hasznosak. Külön fejezeteket szentel arra, hogy hogyan küzdjük le az írói válságokat, ez pedig valóban hasznos. Egyfajta kritikáját mutatja be a írónak saját írásával szemben támasztott kritikáinak, jól motiválva és továbblendítve az esetleg begörcsölt alkotót.
Mindent összevetve, ha valaki kezdő a forgatókönyvírás terén, de szeretne írni egyet, mindenképpen érdemes kézbe vennie és végiglapoznia a Kézikönyvet, majd a Munkafüzettel a kezében megfelelő kritikáknak és javításoknak alávetni a kész terméket. Ha viszont valaki olvasmányra, közérthető formájú esztétikára, netán megnézendő filmek címeire vágyik, a McKee könyv jobban kiszolgálja. Ezúttal meg lehet ítélni a könyve(ke)t borító(ik)ról: gyakorlat és más nem sok. Az viszont kitartóan, tankönyvesen, elemi szinten a fejünkbe van verve. Demitizált kézikönyvek ezek a forgatókönyvírói szakma iránt érdeklődőknek.
Syd Field: Forgatókönyvírók kézikönyve. A sikeres forgatókönyvírás gyakorlati lépései. CorLeonis, Budapest.
Syd Field: Forgatókönyvírók munkafüzete. Avagy így vegyük észre, így oldjuk meg ha gond van a forgatókönyvvel. CorLeonis, Budapest.
