Jakab Ervin neve valószínűleg már sok erdélyi filmesnek ismerõsen cseng. Ervin operatőrként kezdte, és a mai napig ezzel foglalkozik. Ám nemrég sikerült kipróbálnia képességei egy új oldalát is, és bebizonyította, hogy nemcsak operatőrként, hanem rendezőként is megállja a helyét.
A székelyudvarhelyi televíziónál kezdted az operatőri pályafutásodat. Mikor tudatosodott benned, hogy ezzel szeretnél foglalkozni?
Gyerekkorom óta fényképezek, és úgy adódott, hogy a helyi televíziónál lehetőséget kaptam arra, hogy kipróbáljam a kamerát. Azóta nem is gondolkodom azon, hogy szívesebben foglalkoznék-e mással.
Volt-e, van-e olyan ember a környezetedben, akire felnézhettél vagy felnézel, és akitől gyakorlatilag is sokat tanulhattál?
Udvarhelyen nagyon sok embertől lehetett tanulni. Már a kilencvenes évek kezdetén elindult a kábeltévézés. 1992-ben már két tévéadó is volt a városban jól felszerelt stúdióval és a Duna Televízióval kapcsolatban álló stábokkal. Már akkor operatőrként dolgozott Szabó Károly, Bálint Arthur és Demeter Levente, akikkel kapcsolatban voltam.
Minek a hatására döntöttél úgy, hogy rendezőként is ki szeretnéd próbálni magad?
Szerintem mindenkinek, aki valaha fogott kamerát a kezében, megfordul a fejében, hogy megfilmesítsen egy történetet. Nekem két történetemből lett film. Ennek ellenére nem vagyok rendező, nem nevezném így magam.
Akkor úgy kérdezem, hogy miután az alkotás rendezői részébe is belekóstoltál, miként látod az operatőri munkát? Újabban inkább a rendezés vagy a filmezés áll hozzád közelebb?
Mindig az áll közelebb, amit éppen csinálok. De a filmjeimnek én voltam az operatőre is, úgyhogy a filmezés mindig közel van.
Érdekes témáról szól a legutóbbi filmed, a Költözés. Hasonló dolgokat láttunk Bálint Arthurnál is: egy roppant szegény család életébe pillantasz bele. Hol találtál rájuk, és miért éppen őket kezdted követni?
Besztercén forgattam egy tévés riportot a Beszterce megyei magyarokról. Elmentünk egy faluba, Vicébe, és ott hallottuk, hogy van a faluban néhány Moldvából odatelepedett család. Ők egy program segítségével kerültek a faluba, és adományozók pénzén vásárolt házban laknak. Akkor jutott eszembe, hogy szép lenne lekövetni egy ilyen családot. A programot irányító pap [Gergely István – szerk.] segítségével felvettem a kapcsolatot egy fiatal családdal, és elmentem Moldvába. Így indult el a film. A tulajdonképpeni költözés végül nem történt meg.
Milyen érzés volt a család részévé válni? Hogy érzed, gond nélkül befogadtak?
Befogadtak. Legelőször nem értették, hogy mit akarok tőlük. Nem értették, hogy ők most kicsodák, hogy filmezni kell őket. Egyébként természetesek voltak, elfogadták azt, hogy ott vagyok. Amijük volt, azzal megkínáltak, bármiről beszéltek előttem, tehát nem volt feszélyezett hangulat.
Hogy sikerült elfogadtatnotok a jelenléteteket a lakókkal, és mi volt az, ami leginkább nehézséget okozott a filmezés során?
Talán az volt nehéz, hogy elcsípjek egy történést, ami fontos a film szempontjából, hogy egy kerek történet alakuljon ki a végére. Például nem akartam azt, hogy a végén interjúszerűen mondják el, hogy „nem költözünk el". Ehhez kellett lesben állni, és kivárni az alkalmat, ami felvezeti, körítést ad a csattanónak: annak, hogy mégsem költöznek.
A fényekkel hogy boldogultál? Láthatóan csak természetes fényeket használtál.
Semmiképp nem akartam beavatkozni a történésekbe, nem szerettem volna még egy herkentyűt berakni a szobába. De szerintem nem is volt szükség rá, mert így is sikerült visszaadni azt a hangulatot, ami ott uralkodott.
A film során nagyon apró szobákba nézünk be, maga a ház is elég kicsi: nem volt láb alatt a stáb? Összesen hányan voltatok?
Volt olyan, hogy csak ketten indultunk forgatni, de olyan is volt, amikor hárman. Amikor ott, a szobában filmeztünk, akkor a stáb két személyből állt. Ha nem puskamikrofonos felvételt készítettünk, akkor egyedül voltam bent. Ezt tényleg úgy kell elképzelni, hogy egy sarokban, a falra fölragadva filmezem a totálokat, mert egyszerűen nincs hely, ahol meg lehetne állni.
Összesen mennyi időt maradtatok, és mennyi időt vett igénybe a forgatás?
Amikor elindultam forgatni, úgy terveztem, hogy körülbelül három vagy négy napot fogok maradni. De a legtöbb alkalommal, részben a szerencsének köszönhetően olyan élethelyzeteket tudtam lefilmezni, amikor úgy éreztem, hogy én pontosan ezért jöttem. Például ott a reggeli jelenet. Ez úgy történt, hogy fölkeltem reggel ötkor, és lestem, hogy mikor lesz mozgás. Amikor ébredeztek, egyszerűen bementem hozzájuk a szobába, és egyáltalán nem zavarta őket, hogy ott vagyok a kamerával. Legalábbis nem próbáltak szerepelni vagy másképp viselkedni. Ez után a jelenet után haza is utaztam, hogy ülepedjen le a fejemben a film: fontos volt, hogy megvan a filmnek egy olyan része, ami a család mindennapjainak egy szelete.
Ez a reggeli jelenet a kedvenc jeleneted is egyben, vagy van valami, ami még jobban tetszik?
Talán a telefonálás a kedvenc jelenetem, a másik pedig valóban ez a reggeli jelenet.
Mi a film célja? Milyen üzenetet szerettél volna közvetíteni a nézőközönségnek?
Meg akartam mutatni, hogy léteznek még olyan falvak vagy olyan emberek, családok, ahol ilyen körülmények között élnek. Meg akartam mutatni, hogy ma is van olyan település, ahol kilométereket gyalogolnak egy telefonig. És nem tanyáról beszélek. Az üzenet pedig az, hogy az otthont igazából a család, a megszokott környezet, a néha aprónak tűnő dolgok jelentik. A Csűri család nem költözik máshová akkor sem, ha egy hatszobás házat vásárolnak nekik. Számukra az az érték, amit ők szereztek vagy szereznek magunknak. Még akkor is, ha az kicsi. „Ne zárja ki senki az ajtót, ha én bezárom!"– mondja az egyikük. Az ember elgondolkodik, hogy mennyire lehet ragaszkodni ahhoz a kicsihez, ami van. És az is megfontolandó, hogy vajon ki lehet-e, ki kell-e ragadni őket vagy bárki mást a környezetéből.
Milyen volt a közönség visszajelzése? Az előző filmedhez viszonyítva (Szabad a vásár) szerinted mennyire tudtál teljesíteni?
Egészen más a két film műfaja. Végül is a Költözésnek is megvolt az elismerése, beválogatták a 2007-es Magyar Filmszemlére, a Film.Dok fesztiválra és az AlterNative fesztiválra, a közönség pedig érdeklődött a vetítések után is. Sokat kérdezősködnek, és úgy látom, hogy a film segített kialakítani az emberekben egy reálisabb képet a csángókról, mert általában keveset tudnak róluk.
Említetted, hogy egészen más a műfaja a két filmednek. A két alkotás valóban nagyon különbözik mind képileg, mind szerkezetileg. Mesélj a Szabad a vásárról, mitől különleges ez a kisfilm?
Amikor erre a filmre gondolok, mindig a fényhatás jut eszembe: az a ködös, mégis világos, érdekes fény, telített színekkel. A vásárra rászálló köd fölött süt a nap, és a fénye finoman átszűrődik. Ettől is válik különlegessé. Képileg a két film között talán leginkább az a különbség, hogy a Szabad a vásárnál a kamera tartózkodóbb, szinte csak átsiklik a vásáron, és nem megy közel semmihez. Egy kívülálló szemével néz körbe. A film közepén megjelenő figurát sokáig nem is látjuk, csak a szavazásra buzdító kiabálását halljuk, és szubjektíveként vonulunk vele végig a vásáron. A film visszafogott, mert nem akar konkrétan kiemelni senkit és semmit, inkább csak a hangulatot szeretné megragadni. A csattanó a film közepén van, amikor megjelenik a nyugodt vásárba beleordító figura. Utána minden visszaáll, visszatérnek a film elején látott bámészkodó emberek vagy a lovát futtató cigány. A másik film, a Költözés pedig egyből egy gyerek közelijével kezdődik. Itt fontos, hogy a néző minél hamarabb azonosuljon a szereplőkkel, és minél jobban megszeresse ezt a családot. Szükség van arra, hogy a nézőt egyre jobban érdekelje, hogy mi lesz velük, esetleg drukkoljon nekik, hogy sikerüljön az, amit el szeretnének érni. Ez a film több részre tagolódik, és mindegyik jelenet különbözik egymástól. A helyszín változik, az évszakok is változnak, és mi folyamatosan várjuk a költözést. Itt csak a film végén jön a váratlan fordulat: kiderül, hogy a család mégsem költözik.
Sikerült-e úgy megvalósítanod a Költözés tervét, ahogy szeretted volna?
Ahányszor megnézem, annyiszor találok benne apró hibákat. De összességében az lett, amit akartam. Egy kerek, igaz történet, amit ők, a Csűri család élt meg. Én pedig megfigyeltem, felvettem, összeraktam.
Milyen tanulságot vontál le magadnak az egész filmkészítési procedúra során?
Elsősorban mindegyik elkészített filmem tovább lelkesített. Minden forgatási nap rengeteg tapasztalatszerzéssel jár. Sok élmény, emberismeret, szakmai tapasztalat – saját hibáiból sokat tanul az ember… Valószínűleg majd könnyebben átlátom a következő filmem nyersanyagát, hogy mi az, amit feltétlenül benne kell hagyni a filmben, és mi az, amiről le kell mondani.
Miről fog szólni ez a következő film?
Nekifogtam egy vidám portréfilm forgatásának. Igazából egy érdekes, tevékeny emberről szól, aki rengeteg helyen megfordul. A film két síkon mozog: munka és nők. A következő filmtervem egy kísérleti film. Ez egy egyszerűbb történet: két gyerek lekváros lepényt majszol; egy darabka lepény leesik egy csutakra, és akkor mindenféle légy, darázs, egy csomó minden érkezik, és kezdik felfalni a lekvárt. Eszméletlen harcok folynak ilyenkor. Azért tudom ezt, mert régebben már készítettem egy ilyen felvételt. Nagyon sokan összegyűlnek, egyre többen, és az erősebbek eltolják a többit, azok meg persze nem hagyják magukat. Így lesz nagy háború egy kicsi lekvárcsepp miatt. Nagyon érdekesen hatott rám az első változat; most jobban fel szeretnék készülni rá, és leforgatom még egyszer. Lényegében ennyi a film. Illetve van egy végkifejlet is, amit most nem árulok el. Valamelyik fesztiválon meg lehet majd tekinteni.
Mi a legnagyobb álmod?
Szeretnék sokféle kultúrát és országot megismerni. Ezek mellett pedig a filmkészítésből szeretnék megélni, az lenne csak igazán jó!