A Velencei Filmfesztiválnak ugyanúgy velejárója a csillogás és a sztárok körüli felhajtás, mint a napsütötte tengerparti környezet. Idén mindemellett a politika és a történelem is beköltözött a Lidóra, amelynek közönsége nem feltétlenül volt ettől elragadtatva.
Jól példázza ezt Oliver Stone World Trade Center című szuperprodukciója, amely igencsak megosztotta a nézőket, és nyugodtan nevezhető a fesztivál legszélsőségesebb indulatait kiváltó filmnek. A közönség egy része fütyült és amerikai propagandát kiabált, míg a másik része nem győzött tapsolni. A magam részéről döbbentem figyeltem, hogyan képes valaki az amerikai történelem egyik legnagyobb tragédiájából ilyen gigászi méreteket öltő giccset csinálni, ami együttérzés helyett sokszor inkább nevetést és viszolygást váltott ki a nézőkből. Aki járt mostanában Amerikában az tudja, hogy részben a terrortámadás után kialakult helyzetnek is köszönhetően, milyen tortúrával jár az egész.
Nos, amint az Emanuele Crialese filmjéből a Nuovomondoból (Golden Door) is kiderült, régebben sem volt könnyebb helyzete a bevándorlóknak, sőt a tejjel-mézzel folyó Kánaánig bizony sok megalázó próbatételen kellett keresztülmenniük az embereknek. Játékidejét tekintve, a maga 255 (!) percével embert próbáló Spike Lee dokumentumfilmje a When The Leeves Broke: A Requiem in Four Acts, amely azonban mégis jól ötvözi az informatív elemeket, a zenével, és úgy adagolja a Katrina hurrikán krónikáját, hogy az utolsó részben is tud újat mondani. Dokumentumfilmes technikában korántsem olyan jártas az Ana alati tahmol azouhour ila qabriha (I Am The One Who Brings Flowers To Her Own Grave) című szíriai film rendezőpárosa Hala Alabdalla Yakoub és Ammar Al Beik, ám az általuk megidézett sorsok mindenképpen lebilincselők.
A fesztivál minden tekintetben kiemelkedő filmje és legnagyobb kedvence kétségtelenül Stephen Frears The Queen-je volt, amely bár végig borotvaélen táncol, tekintettel arra, hogy élő személyekről és megtörtént eseményekről (méghozzá Lady Diana haláláról, és a királyi család reagálásáról) szól, mégis olyan finom iróniával dolgozik, hogy sosem válik sértővé. Voltak persze olyanok is, akik nem megtörtént eseményeket dolgoztak fel, hanem a lehetséges, nem is olyan távoli jövőbe tekintettek. Alfonso Cuaron például meglehetősen sötét utópiát festett a Children of Men-ben, amely szerint 2027-ben a terméketlenség miatt a kihalás veszélyezteti az emberiséget, az illegális bevándorlókkal pedig kíméletlenül leszámol a brit kormány. Nagy várakozás előzte meg Darren Aronofsky legújabb filmjét a The Fountain-t, amelynek hőse három különböző korban, három különböző módon keresi a választ arra, hogyan győzhető le a rák, és vajon létezik-e az örök élet elixírje. A látványos köntösbe burkolt soványka mondanivaló azonban sokaknak csalódást okozott.
